Képzeljétek, micsoda öröm ért ma !
Kimentem letakarítani az erkélyt, mindjárt délelőtt, nem sokkal ébredés után, még a galambkák etetési ideje előtt – pontosan azért, mert nagyon izgatott, mi lehet a nagy láda mögötti pótfészekben. Arra nem látok rá, csak oldalról tudok egy kicsit mögé nézni a szobából, de valójában nincs sok értelme, mert csak a kis virágláda végét látom, azt is csak akkor, ha pont úgy esik rá a fény. Leginkább üresnek láttam mindig, ha eszembe jutott vizslatni. Nagyjából biztos voltam benne, hogy semmi sincs már ott, mert akárhogy is figyeltem minden etetésnél, összesen talán kétszer láttam, hogy valamelyik szülő evés után bemászott abba a fészekbe. Most már napok óta nem észleltem semmi mozgást : azt hittem, a tojáskákat feltörte a szarka, mert őt viszont hallottam többször is kárörvendően röhögni a napokban. Vittem is a gumikesztyűt meg egy zacskót a temetéshez, hogy majd biztosan dobhatom ki a szegény tojások maradékát a ládából. *
Hiába léptem oda a nagy láda elé a frissen letakarított erkélyen, még mindig nem lettem okosabb, mert az eső ellen fölszerelt, hosszú virágláda miatt most nemigen lehet fölülről belelátni a fészekbe, illetve csak nagyon részlegesen. Pláne az én sasszememmel... Mivel gyakorlatilag vak vagyok, már csak azt látom, amiről tudom, hogy micsoda. Itt meg ugye tojásokra számítottam, de azok nem voltak, ennyit még félig vakon is felfogtam. Valami szürke maszatot láttam a helyükön : azt hittem, összetörtek és szétkenődtek a földön. Mindezt csak úgy első pillantásra állapítottam meg, hisz eleve csak a legszélét láttam a fészek ládájának, és nem is azt találtam, amire számítottam. Amit viszont találtam, arra annyira nem számítottam, hogy meg se fordult a fejemben. Vagyis ez volt az a bizonyos eset, amiről elmondhatom, hogy nem hittem a saját (amúgy is eléggé ócska) szememnek.
Mindezt csak itt mesélem ilyen részletesen, ott helyben egy pillanatig se gondolkoztam a lehetőségeken : nálam volt egy fényképező is (hisz tudtam, hogy csak azzal látok be a láda mögé) : fogtam, és belógattam a megfelelő helyre, hogy kiderüljön, mit rejt a titokzatos fészek. És kiderült !!! Nem is kellett ellőnöm az első képet, már a kijelzőn láttam, hogy mi a helyzet : a pótfészekben ott terpeszkedett két gyönyörűséges, szárnyas-csőrös kisbaba ! Lufika és Pufika – akik igenis megszülettek, az életük kissé kalandos kezdetének dacára.Mi ez, ha nem csoda ?!
Valójában azt se gondoltam teljesen komolyan (csak remélni mertem), hogy a tubiszülők elfogadják az általam kijelölt új fészket, és megtalálják benne az oda költöztetett kis tojásaikat : hogy ki is költik őket, mégpedig mind a kettőt, az már végképp csak az álmok kategóriájába tartozott. De hát nem volt más választásom, hisz azt rögtön láttam, hogy ott nem lehet kisgalambot nevelni, ahol ők próbálkoztak, szegénykéim, kínjukban. (Erről részletesen olvashat “A fizika meg a tubik” című bejegyzésben, aki netán lemaradt róla.)
És milyen jól tettem, hogy belekontárkodtam szegény tubik magánéletébe ! Mi lenne most ezzel a két tündérrel az eredeti fészekben ? Hisz azok az ágak, amiken a szegény szülők ülni kezdték a tojásokat, olyan szárazak és kemények voltak, hogy nem is tudtam őket apróbbra törni, mert szúrták a kezemet. Úgy dobtam ki mindet, jó nagy zacskóban, ahogy voltak, mert nem akartam rongyosra lyuggatni sem a gumikesztyűket, sem az ujjaimat. Mit műveltek volna ezek a ronda ágak a pincurkák gyönge bőrével ? Bizony, nem lett volna ilyen biztonságos helyük szegénykéknek, mint amilyen most van ! Talán már nem is élnének...Így viszont élnek – és ez számomra igazi csoda.
Nem is olyan pici babák már : szerintem három- vagy négynaposak lehetnek. Inkább négy. Holnapra vagy holnaputánra vártam a kikelésüket (amiben egyáltalán nem is hittem), de úgy látszik, az ágakból összetákolt fészek napok óta létezett már, amikor én rátaláltam. Mostanában meg nem jártam kint az erkélyen, pontosan a tojáskák miatt : elég hideg volt a héten, nem akartam, hogy megfázzanak, ha esetleg mégis üli valaki őket. Bár mondom : ezt se hittem igazán, hisz bármennyire is leskelődtem az etetések idején, napok óta nem láttam senkit, se kijönni a nagy láda mögül, se bemenni oda. Okosak és óvatosak a szülők : elfogadták a segítségemet, mikor úgy találták, hogy jót tettem velük, de azért továbbra sincs elnézve nekem, hogy ember vagyok, nem galamb. Jobb a szárnyatlanokkal vigyázni. Nyilván mindig olyankor jönnek-mennek, amikor én még vagy már nem vagyok a szobában. Szinte percre pontosan tartom az etetési időket, nem túl nehéz hozzám alkalmazkodni.
*
Édes Istenem – csak nőjenek föl épségben és egészségben, ha már itt vannak ! De talán sikerül... Annyira valószínűtlenül kezdődött a kis életük : ha megengedte nekik a Galamb-Gondviselés, hogy mégis megszülessenek, talán megengedi majd azt is, hogy felnőjenek.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek