~ Pont péntek tizenharmadikára esett a négyszázadik napom ~

Hiába is tagadnám, sajnos jellemző és igaz : azt, hogy hamarosan ünnepeljük Csivike itthon létének ötszázadik napját, már körülbelül egy hete észrevettem itt oldalt a kis napszámlálón, viszont hogy Csuvika négyszázadik napja itt van a nyakunkon, az nem tűnt fel, csak a tegnapra virradó éjjel. Még éppen időben, szerencsére. Véletlenül pont a napokban olvastam Csivikénk négyszázadik napjáról a beszámolót : egyrészt meg voltam sértve és igen csodálkoztam, hogy nem lett valami nagyon megünnepelve szegény madár, másrészt megnyugodtam, hogy akkor tán Csuvika ünnepének se kell túl nagy feneket keríteni. Nem az elszánással (még csak nem is az ajándék árával) van itt a baj, hanem a hellyel : egyszerűen nincs már hova rakni vagy fölaggatni az újabb és újabb meglepetéseket. (Amiknek aztán a madárkáim legtöbbször nem is örülnek. Csuvika legutóbbi hintájára, amit a hazajövetele első évfordulójára kapott, még mindig nem csücsült rá senki – immáron harmincöt napja)

Csivi pici kis lifegőket kapott a mászókára a négyszázadik napján, hogy ott is legyen mit rágicsálnia (azóta se rágja őket senki), így Csuvinak is hasonlót találtam ki, ugyanerre az alkalomra : ő most nem a mászókájára, hanem a kalitka rácsaira kapott rágni való ágacskákat. Nagy sikerre számítottam, a korábbi tapasztalatok alapján, ám ezúttal valahogy nem sikerült a madárkák kedvére tennem – ki tudja, miért. Legutóbb nagyon örültek a hasonló rágicsáknak (emlékszem, órákig el se mozdultak az ajtóból, úgy el voltak foglalva a cincálással), de tegnap este nem hozta őket különösebb lázba az újabb ágacskák hada. Pedig folyton rágnak, fúrnak-faragnak : nem tudom, mi nem tetszik nekik a frissen fölszerelt ágacskákon. Még egy külön kis ülőbotot is kaptak hozzájuk (igaz, csak utólag), hogy könnyebben elérhessék az ajtó fölötti rágnivalót. Eddig még hiába : úgy látszik, Csuvika másféle ajándékot képzelt el magának mára.

Meg van őrülve szegénykém teljesen, és az ajándékot nem éntőlem várná, hanem Csivikétől : mindenképpen szeretné már feleségül venni a leányzót, de hát Csivike változatlanul nem vágyik a frigyre. Csuvi meg lassan eszét veszti : most már olyan erőszakos (és olyan következetes), hogy kezdem félteni tőle Csivikét. Nincs egy perc nyugta szegénynek reggeltől estig : felajzott kis bikája hol a farkát csipkedi, hol a szárnyát rángatja, hol a pocakját döfködi a csőrével. Csivike meg nyafog (nem túl meggyőzően, igazság szerint), és menekül. Sajnálom szegényt, de vérző szívű lovagját legalább annyira, mert hát az tényleg nem normális dolog, hogy egy délceg hímnek ne legyen kivel párosodnia, ha egyszer mellette van a tojó. Kicsi korukban úgy tűnt, hogy szeretik egymást - csak azóta tört ki a haragszomrád, mióta Csuviból legényember (legénymadár) lett. A jelek szerint Csivike fejébe vette, hogy élete végéig megőrzi a lányságát, szegény Csuvi meg nem tud az ellenállásával mit kezdeni. Én se tudok, az egész problémával. Fogalmam sincs, mi hiányzik Csivinek, hisz az előző madárkáim boldogan (és időben) fészkeltek, ugyanilyen körülmények között. Igaz, ők már pici koruktól együtt voltak.

Lehet, hogy valami személyes ellenszenv munkál a két madárkám között – de ez se nagyon valószínű, hisz kisebb korukban nyalták-falták egymást. Csuvika most is imádja Csivikét – legalábbis én úgy látom.
Ő nem egy barátságos madárka, rám sose mosolyog, nem keresi a kedvemet, nem is hízeleg – viszont ha Csivire néz, ragyog a kis képe és fülig ér a csőre. Csivike ugyan gyakran bántja Csuvikát, de sem enni, sem aludni nem hajlandó nélküle, tehát a maga fura módján mégiscsak ragaszkodik hozzá.
A szerelem meg nem akar összejönni mégsem.
Személy szerint nem nagyon bánom, hogy nem tudnak megszületni a madárunokáim – de azért mégse rendes dolog, hogy nem bír egymásra találni egy tojó meg egy hím.

Mindegy – itt nincs mit tenni.
Csivikét nem tudom ajándékba adni Csuvikának.

Elmesélem inkább, mennyire aranyos volt Kékséges Kakaskám pár nappal ezelőtt, amikor olyat cselekedett, amilyet eddig még sose láttam tőle. Eljött az esti nasi ideje : nyújtottam a kezem a kalitkába, tenyeremben az imádott zabocskával. Úgy látszik, kicsit elkéstem, mert mire kínáltam őket, Csivikém már elbújt egy hatalmas kölesfürt mögé a bal hátsó sarokboton, csak Csuvi leste a szokott helyén, hogy jön-e már a zabocska. A zabocska jött, Csuvika pedig azon nyomban rá is vetette magát, ahogy egy feneketlen bendőhöz illik. Két falat után azonban leállt, fölnézett, és láthatóan nem tetszett neki valami. El nem tudtam képzelni, mi ütött belé, hisz ugyanezt a zabot reggel még boldogan falta. Ha csipegetni kezd, Csuvika se lát, se hall : sose bírt még előfordulni vele, hogy bármilyen körülmény zavarta volna a táplálkozásban. Betegnek nem látszott, amúgy meg hamarabb fog piros hó esni, mint hogy Csuvika beérje két szem zabbal, ha egyszer nekiállt a falatozásnak.

Márpedig az én madaram most nem kért több zabot. Némi tétovázás után kiszállt a tenyeremből, és bizony faképnél hagyott. Nem sok időm maradt a csodálkozásra vagy rémüldözésre, ugyanis Ő Urasága odalépett Csivikéhez, és finoman meghúzta a farkát. Aztán meg a szárnyacskáját is, hogy Csivike biztosan megértse, mi a dolga és hol a helye ilyenkor. Nem kellett sokáig győzködnie, hisz Csivike is él-hal a zabért, főleg, mikor a tenyeremből eheti. Rögtön értette, mit akar tőle Csuvika, és szépen leugrott a sarokbotról, hogy elfoglalja szokásos helyét a zabevős botján. Így már Csuvika is meg volt elégedve : hogy megszerezte magának a társaságot, újult erővel vetette magát az imádott zabocskára. Aztán később nyomott ugyan egy-két kokit Csivike fejére, ha úgy találta, hogy útban van – ám ez a kis apróság mit sem rontott az elragadtatásomon, hogy milyen egy angyal tud lenni néha az én kis ördögfiókám.

 (2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :