A kompót az itató edénykében keletkezett, tegnapelőtt este : Csivikém főzte, abból az almából, amit a Mami lusta volt apróra vágni, és csak szeletben, csipeszbe tűzve kínált a madárkáknak. Gondoltam, nem árt időnként szeletben szervírozni az almácskát, mert ha mindig csak tálkában kapják, egy idő után elfelejtik, hogy szeletben is ehető, és félni fognak tőle, ha valamilyen ünnep alkalmából formára vágott almaszeleteket tűzködök be a rácsra. Viszont alighanem máris elkéstem : mostanában mindig csak tálban láttak almát, nem is érdekelte egyiküket sem a két szép szeletke, ami ott díszelgett a szokott (de már elfelejtett) helyén. Csivikém ugyan vetett rájuk egy pillantást, amikor beraktam a kalitkába, de nem tartotta érdemesnek lemászni a kakasülőről, alaposabb megtekintés végett. Csuvika éppen házon kívül tartózkodott : amikor hazajött, belekóstolt a rögtön fölfedezett csemegébe, de két falat után ott hagyta ő is. Nem kellett senkinek az alma.
Nem értettem a dolgot és roppant bánatos voltam, mert ez most véletlenül egy nagyon finom alma volt : gyönyörű, hatalmas példány, édes, kásás, leveses – csak úgy olvadt szét a számban, amikor megkóstoltam. Azt hittem, imádni fogják faxnis madárkáim – bár igazság szerint nemrégiben egy olyan almának örültek hatalmasan, amit alig mertem odaadni nekik, mert túl kemény is volt, savanyú is, és valami olyan aromás illatot árasztott, amiről nemigen tudtam elképzelni, hogy természetes lehet. Ki is dobtam az egész maradékot, annyira nem ízlett – bár én egyébként sem vagyok nagy gyümölcspusztító. Na – azt a gyanús almát ész nélkül falták a madárkáim, ezt a finomat meg most nem kérték egyáltalán. (Amúgy mindig csak IDARED-et veszek, és mindig az INTERSPAR-ban, de sajnos így sem egyforma.)
Mit volt mit tenni : bele kellett nyugodnom, hogy a világszép almácskámnak nincs keletje. Mivel nem tálban volt, hanem a rácsra tűzve, igazában még kínálni se tudtam, csak szóban, mivel a kezemből még SOHA nem fogadtak el semmit, a zabocskájukon kívül. Számtalanszor próbáltam már almadarabkákat dugdosni a csőrük elé, csipeszben is (hátha úgy jobban megismerik) és csipesz nélkül : az eredmény mindig az lett, hogy szoborrá merevedtek, moccanni se mertek, csak a fejecskéjüket húzták a lehető leghátrébb, ami még belefér a hanyatt esés veszélye nélkül, és a szemükben páni félelemmel várták, hogy elmúljon a veszély. Mintha sose látták volna a kezemet ! Mintha nem is ők táncikálnának boldogan a tenyeremen, amikor zabocska van benne ! Zabocskát lehet enni a Mami kezéből, almát viszont nem. Bizonyára így írja elő a házirend, vagy a Hullámosok Nagy Illemtankönyve.*
Már vagy két órája ott búslakodott a rácson a két szép almaszelet, és még mindig nem nyúlt hozzájuk senki, szinte egyáltalán. A madárkák közben jöttek-mentek, eszegették a magocskákat, közvetlenül az alma alatt, de arra nagyon vigyáztak, hogy a szeletkékhez lehetőleg hozzá se érjenek. Csuvicsek még egyszer-kétszer belekóstolt az egyikbe, de valójában őt sem érdekelte a dolog. Már készülődtünk a lefekvéshez, túl is jutottunk az esti szertartásaink első felvonásán, megvolt a zab- és homokevés a markomban tartott etetőkből – az alma meg még mindig ott állt, szinte érintetlenül. Valami nagyon nincsenek oda érte a madárkáim (kivéve az almás tojást), de azért ennyire nem szokták elkerülni.
Mielőtt kimentem volna szünetre a konyhába, gondoltam egy merészet. Mégpedig azt, hogy a rácson keresztül talán nem lesz ANNYIRA félelmetes a kezem, benne az almával. A picikéim fönt ültek a kakasülőn, az asztalon meg ott díszelgett pár szelet tartalék alma egy tányéron : az egyikből letörtem egy hosszúkás darabot, és bedugtam Csivikém orra elé, hátha ráharap. Látnotok kellett volna szegény kicsi tündérkém pofikáját ! Volt azon minden : először rémület, aztán meg tanácstalanság, hogy ilyenkor vajon mi a helyes lépés. Mert ugye a Mami kezéből ÍGY nem eszünk almát, viszont az alma illatos és kívánatos, a rácson keresztül pedig nyilván nem lesz belőle semmi baj. Tartott egy-két percig, míg a Hős Amazon elszánta magát a cselekvésre, de végül csak sikerült legyőznie a félelmét, és nagy bátortalanul megérintette a csőrével az almát. De éppen hogy csak – készen arra, hogy ha ebből baja lenne, máris meneküljön. Baj persze nem lett, Csivi pedig lassan kezdett felbátorodni. Először csak szinte zárt csőrrel, olyan pici falatokban kóstolgatta az almát, hogy nem is voltam benne biztos, hogy tényleg eszi. Pedig ette – éspedig egyre lelkesebben. Fél perc múlva már falta – vagy ha nem is falta, de dobálta szanaszét, nagy gyönyörűséggel. Csak remélni mertem, hogy közben azért a bögyébe is jut belőle valami.
Csuvika persze rögtön felfigyelt, és egyre nagyobb izgalommal fészkelődött a kakasülő másik oldalán. Ő az ilyesmiben gyávább, mint Csivi, ám amikor szíve hölgye már valósággal zabálta az almát, ő is elhitte, hogy nem lehet semmi baj ebből az újfajta játékból. Hozzáférni persze nem tudott Csivike almájához, de amikor már egyértelmű volt, hogy őt is igen izgatja a dolog, fogtam egy újabb szeletkét, és immáron két kézből kínáltam, a kakasülő két végén. Kacskaringós lelkületű gazfickóim pedig úgy falták, mintha egész életükben csakis erre az egy alkalomra vártak volna. Végül elfogyott vagy három szelet alma, alig győztem hosszúkásra tördelni belőle gyorsan az utánpótlást. (Képek sajnos nem készültek a Nagy Eseményről, mert nem akartam elriasztani őket a vakuval, amikor végre - életükben először - elfogadtak valamit, közvetlenül a kezemből. Meg nem is volt harmadik kezem, a kamerához.)
Hát így esett, hogy az alattuk lévő itatóban almakompóttá változott a vizecske – mert persze a legtöbb falat oda hullott, amit nem nyeltek le, csak eldobtak. Sejtettem, hogy a takarítás később nem lesz túl nagy öröm, de annyi baj legyen : jár nekünk a játék is, nem csak az alma. Mit csináljak, ha egyszer ezermester Csivikémnek a rombolás a mindene ?
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek