~ Szeretünk a mászókán sziesztázni délután ~
Jaj-jaj, nem megy nekem a firkálás sehogy sem, ebben a szépséges CSIVICSUVI blogban ! Hiába az igyekezet, hiába az új vendégkönyv, sehogy se bírom sajátomnak érezni a BLOG.HU-t, és benne a krónikámat. Pedig írtam itt már folyamatosan, kicsi híján hét hónapig – és mégse. Ide valahogy muszájból írok, hiányzik belőle az öröm.
És nem csak nekem nincs itt kedvem írni, nektek sincs kedvetek olvasni… Tényleg nem tudom, min múlik az ilyesmi (talán el van átkozva ez a szegény tartalék blogunk) – mindenesetre tény, hogy a FREEBLOG-on legalább kétszer (de inkább háromszor) annyi olvasóm volt mostanában naponta, mint amennyi ezen a portálon van. Vagy lehet, hogy arrafelé több a robot ? Nem tudom – de azért eléggé elkeserít, hogy itt mindig jóval csekélyebb a látogatottságunk.
Viszont nem azért ragadtam billentyűket, hogy a sirámaimmal traktáljalak titeket.
Mindenekelőtt Csuvi Gyerek lassan alakuló frizuráját szeretném megmutatni nektek : sajnos messze nem tökéletes még szegénykém, de azért sokkal szebb, mint az utóbbi napokban volt. Ha jól látom, eltűntek már a tolltokok (bár a képeket még nem szedtem ki a gépből, és igazában csak azokon fogom majd látni, hogy mi is a helyzet valójában), és már nem tűnik se véresnek, se kopasznak az a szegény kis fejecske. Csuvicsek hősiesen viseli sorsát : ahhoz képest, hogy milyen szörnyen néz ki a boldogtalan, a kedélyén nem látok semmi különösebb változást. Ha kicsit esetleg punnyadtabb a szokásosnál, azt inkább a borús idő számlájára írom – bár ő erre sem olyan érzékeny, mint Csivike - de azért a szürkeséget ő se szereti. Egy szavam se lehet : igazán stramm kis legényke.
Töröm a fejem erősen, hogy vajon mennyi szerepe van ebben a durva vedlésben a konvektornak meg a viszonylag enyhe időnek : egyáltalán nincs kizárva, hogy szegény madárkát megzavarta az elég jelentős hőingadozás, ami mostanában tapasztalható a szobában. Nemrég volt nálunk a gázos, és esküdött rá, hogy úgy van beállítva a fűtésünk, ahogy kell – én azonban erősen kételkedem az igazában, mert pillanatnyilag vagy trópusi hőség van a szobában, vagy nincs fűtés egyáltalán. Ugyanis valahol hármas fölött kapcsol be a konvektor (a gázos szerint ez így pont jó, amíg ilyen enyhe az idő), és fűt, mint a veszedelem : félóra múlva huszonhét fokot mutat a hőmérő. Kisebb fokozaton nem kapcsol be egyáltalán – állítólag majd fog, ha odakint megjönnek a mínuszok. Így aztán nincs mit tenni : kénytelen vagyok le-föl csavargatni a kapcsoló gombot, hogy gutaütést se kapjunk, de azért túl hűvös se legyen. Ha elmegyek itthonról, természetesen nullára állítom a szabályozót, hogy ne főjenek meg szegény kis árváim, mire hazajövök – de persze így meg eléggé kihűl a szoba, amíg egyedül vannak. Éjjel szintén csak a gyújtóláng ég, hisz 27 fokban nehéz lenne aludni. Nagyon is lehetséges, hogy ez a hideg-meleg váltakozás indította be Csuvikánál a szokatlanul erős vedlést. (Csivike imádja a meleget, neki semmi baja a hőséggel.) Egyelőre tehát nem sok előnyét látjuk a konvektorok idei cseréjének. (A konyhai sem áll hivatása magaslatán, de az legalább nem csinál trópusi hőséget.)
Aztán persze az is meglehet, hogy Csuvi vedlésének semmi köze a hőmérséklethez.
Tegnap megint módom volt megtapasztalni, micsoda kis oroszlánszívű hősök büszke gazdijának mondhatom magam : szerintem az egész világon nincs két ilyen gyáva és ijedős szárnyas, mint az én rettenthetetlen pincurkáim. El nem tudom képzelni, hogy jutottunk el idáig, mert pici korukban ezek még viszonylag vagány madárkák voltak.
Lusta voltam fölaprítani az esti almájukat a tálkában való szervírozáshoz, így csak szeleteket vágtam belőle, és műanyag kis csipeszekben tálaltam nekik. Ezt amúgy is muszáj időnként gyakorolni, hogy majd ha jönnek az ünnepek, ne ijedjenek meg az ajándékaiktól, meg játszani is imádnak a csipeszbe tűzött almaszeletek dobálásával. Ment is szépen minden a maga útján, ahogy kell, egészen a finisig. Úgy találtam, hogy még nem ettek eleget a nagy dobálásban, ezért a maradék szeleteket próbáltam a kezemből kínálni nekik, jóval később, már lefekvés előtt. Csipiék imádtak a kezemből (is) almát enni – sőt úgy emlékszem, egyszer már sikerült a mostani madárkáimat is rábeszélnem, hogy hajlandók legyenek megkóstolni szépen, amit a csőrük elé tartok.
Sajnos azonban ők ezt az alkalmat már elfelejtették. Hiába, hogy a jelenlétükben, az orruk előtt vettem le a kölescsipeszt a helyéről, hiába, hogy szintén az orruk előtt szedtem ki belőle a maradék almát : mikor a csőrük elé raktam ugyanazt a szeletet, amit félórával előbb még boldogan rágtak, ugyanabban a kezemben, amit egyébként imádnak, sőt vadul harcolnak érte minden este – az én két hős vitézem szoborrá merevedett azon nyomban, amikor eléjük tornyosult a kezemben az alma. Menekülni csak azért nem menekültek, mert ahhoz se volt bátorságuk : üveges tekintettel meredtek a semmibe, mint akik nincsenek is maguknál, és nemhogy mozdulni, még pislogni sem mertek, míg el nem tűnt a kalitkából az a RETTENETES VALAMI, amiről a csipeszben még pontosan tudták, hogy alma. A kezemben viszont már nem tudták... Pedig a szagát is érezték, de vélhetően a saját orruknak se hittek, akkora volt a pánik. Külön-külön meg imádják az almát is és a kezemet is… Ki érti ezt ?
A fentiek fényében aztán különösen sokra tartottam a ma délutáni megtiszteltetést, amikor is valamelyik kis hősöm MAJDNEM rárepült a fejemre. Hogy melyik volt ilyen bátor, azt sajnos nem tudom megmondani, ugyanis épp egy könyvvel dagonyáztam a rekamién, olvasni pedig szemüveg nélkül szoktam. Nem látok el a szekrényig, ahol a madárkák randalíroztak az ágaikon, pont velem szemben. Mire fölfogtam, hogy mi történt, a hős tettes már vissza is repült a helyére : reménytelen volt megállapítani, hogy melyik volt a kettő közül. Én inkább Csuvikára gyanakszom, mert ilyesmiben ő a bátrabb, és célba repülni is jobban tud, mint Csivike. Tisztára, mintha mondani akart volna valamit nekem, vagy valamiért oda akart volna hívni a szekrény elé : szabályos hurkot repült a fejem körül, de olyan közelről, hogy a szárnyacskája érintette is a hajamat. Aztán ment is vissza a helyére, mint aki jól végezte dolgát. Talán csak az volt a baj, hogy nagyon belemélyedtem a könyvembe, és a madárkáim zokon vették, hogy hosszabb ideje nem foglalkozik velük senki. Akkor viszont inkább talán Csivike lehetett a látogatóm, mert Csuvikának nemigen szoktam hiányozni, hacsak nem az evésről van szó. Mindenesetre nem tápászkodtam föl a kuckómból a kedvükért : fölvettem az ókulámat, láttam, hogy mindketten egészben vannak, és folytattam az olvasást. Kicsit még csalogattam őket, hogy jöjjenek oda hozzám, de persze hiába.
A délutánjaink, hála Istennek, megint épp olyanok, mint tavaly télen voltak : hosszabb vagy rövidebb időre, de mindennap bevackolom magam a rekamié sarkába, a madárkák pedig csak ezt várják : ők is húzódnak rögtön a jó melegre, a mászókájukra. Ott csicseregnek, ott bóbiskolnak, órákig képesek elücsörögni szinte mozdulatlanul. Imádom ezeket a halkan gagyarászós, békés, hosszú téli estéket a konvektor melegében ! Csuvika a napokban megint fölfedezte Csivi kötélhintáját : órákat tölt rajta mindennap, annan hirdeti az igét a világnak reggel, és ott tölti a sziesztáját délután. A dologban az a legérdekesebb, hogy Csivi Banya pedig hagyja… Mert amúgy inkább az a jellemző, hogy mindenhonnan elzavarja Csuvikát, ahol a legényke láthatóan jól érzi magát. A hintára viszont csodálatosképpen nem irigy. Talán nem szeret hintázni... vagy rá is hatással van a délutánok nyugalmas békéje.
(2013)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek