Hogy hármunk közül kinek jutott a címben megjelölt szomorú státusz, azt bizonyára mondanom se kell : természetesen nekem. Nem mintha Csuvika olyan nagyon el lenne kényeztetve – de hát neki, szegénykémnek, már volt ideje megszokni, hogy csak igen kivételes, ritka esetekben férkőzhet Csivi Kisasszony kegyeibe, és akkor sem annyira, amennyire szeretné. Nekem viszont kissé szokatlan állapotom még a mellőzöttség, és bizony nem nagyon tudok mit kezdeni vele, azon kívül, hogy erősen búslakodom miatta.
Napok óta (talán már egy hete is) tart a haragszomrád : Csivike egyik napról a másikra úgy döntött, hogy köszöni szépen, nem kéri a zabocskát a tenyeremből. Először azt hittem, hogy beteg, vagy elcsapta valamivel a kis pocakját – de most már tudom, hogy nem erről van szó. Ha nyújtom neki a kezemet, rajta az imádott csemegével, az én kis tündérem szoborrá merevedik, meg se moccan, rá se néz a tenyeremre. Ha viszont tálkából kínálom neki a zabot, arra bizony ráugrik azonnal.
Eleinte még megszagolgatta, megcsipkedte finoman az ujjaimat, csak utána döntött úgy, hogy nem kéri őket : értetlenül álltam az ódzkodása előtt, mert nem váltottam szappant, nem lehet a kezemnek más illata, mint eddig volt. A zabbal se lehet hiba, hisz a tálkából elfogadja, csak a kezemből nem. Később viszont kiderült, hogy nem a kezem illatával van baj, hanem velem magammal : újabban már nem csipked és nem szagolgat semmit Csivike, egyszerűen csak nem óhajt a tenyerembe ugrani, pláne nem ráhasalni.
Csuvika hol így, hol úgy foglal állást ebben a szokatlan helyzetben : neki semmi baja a kezemmel, ugyanúgy falatozik róla, mint eddig – viszont néha észreveszi, hogy Csivi Őnagysága helyteleníti az ilyen bizalmas közelséget, és akkor ő is elbizonytalanodik. Inkább kimászik a tenyeremből, nehogy kivívja Csivikéje haragját. De legtöbbször el se jutunk idáig, hisz az etetési sorban mindig Csivike az első, és ha ő csak tálból hajlandó falatozni, akkor már Csuvika is csak oda csatlakozhat, nem a tenyeremre.
Kiiktatva viszont távolról sem vagyok a szokott esti szertartásainkból (és ezen belül a bő másfél órás nassolásból) : ahhoz változatlanul ragaszkodik az én távolságtartó Banyácskám, hogy az edénynek a kezemben kell lennie, másképp nem is esne jól, ami benne van. Ugyanúgy igyekszik a zabevős botjára, mint eddig, ugyanúgy bököd lefelé a csőrével, hogy oda kéri az ellátmányt, az orra elé – csak éppen nem a tenyeremet várja, hanem az etetőt. (Amit egyébként nélkülem is elérhetne bármikor, ámde eszében sincs kiszolgálni magát.) Sőt tegnap meg ma nem csak este, hanem délelőtt is kikönyörögte magának, hogy legyen kézből etetés (mármint úgy kézből, hogy én fogom a tálat), noha ez eddig csak lefekvés előtt volt divatban, és nem is nagyon vágytam sűríteni a közös étkezéseink számát, mivel délelőtt nem mindig érek rá félórákig türelmesen állni a kalitka előtt.
Hogy mi baj lehet a tenyeremmel, fogalmam sincs.
Nem emlékszem, hogy bármitől is megijedt volna Csivike a kezemben : tudtommal nem történt semmi olyasmi, ami elriaszthatta. Adódna még esetleg a fészkeléshez való készülődés, mint a bizalomvesztés okozója – ám a világon semmi jelét nem látom, hogy pici tündérem ilyesmin törné a fejét. Hogy mi ütött belé, el nem tudom képzelni. Pont a napokban meséltem a vendégkönyvben, hogy micsoda csodálatos érzés, amikor az ember tenyerében elterpeszkedik egy ilyen tündéri kis bársony pocak : talán olvasta az én kis drágaságom, és úgy döntött, hogy rám cáfol. Más okot egyszerűen nem látok a tartózkodására, mert szerintem mostanában igazán nem csináltam semmi rosszat.
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek