Képzeljétek, milyen bátor legény az én hős vitézem :
tegnap simán túléltük a kakasülő ki- majd beszerelését úgy,
hogy ő közben végig bent ült a kalitkában.
Tudom, hogy vagány fickó (volt fénykorában), de azért ez meglepett.
A kakasülő kivétele és visszarakása elég bonyolult művelet
(pláne úgy, hogy nem is látom, csak sejtem, hogy mit csinálok) :
a kezem bent matat a kalitkában, és veszélyes dolgokat művel ott,
hisz arra külön vigyázni kell,
hogy a helyhez képest elég nagy ülőkével meg ne üssem Csuvikát.
Nem győztem észnél lenni, hisz újabban nem is látom őt a kalitkában,
csak a hangokból próbálom betájolni, hogy hol van –
és ehhez jön ráadásnak az izgalom, amitől persze még ügyetlenebb leszek.
*
*
Márpedig a kakasülőt muszáj volt levenni a helyéről,
hogy kicsit átszabhassam szegényt.
Magam sem értem, hogy erre miért lett hirtelen szükség, de szükség lett,
mert egyre többször ütköztem a kalitkából kilógó végeivel.
Pár hét híján tizenkét éve van a helyén ez a kis görbe cseresznyeág,
és tizenkét évig megfértünk egymással – most meg folyton nekem jött.
Gondolom, ez is a fantasztikus látásomnak tudható be :
nyilván túl közel dugom az orrom a rácshoz, mikor keresem Csuvikát,
és közben megfeledkezem arról,
hogy a fejem mellett ott meredeznek kifelé a kakasülő végei.
Szándékosan hagytam őket jó hosszúra annak idején,
hogy a madárkák a külső részeire is rá tudjanak telepedni, ha akarnak.
És akartak : szívesen időztek ott mind a négyen, különösen talán Csivike.
El is búsultam nagyon a nyisszantós merénylet után tegnap,
hogy ez megint valami végleges, valami szépnek és jónak a vége,
hogy megöltem a kakasülő külső ágait,
és mit szólna hozzá pici tündérem, ha hazajönne.
Persze nem jön már haza –
mégis úgy éreztem, tőle vettem el valamit azzal, hogy likvidáltam a trónusát.
*
*
De hát muszáj volt.
Ezt három napja döntöttem el,
amikor olyan sikeresen ütköztem a kakasülő felém eső végével,
hogy beleremegett az egész kalitka, Csuvika le is pottyant ijedtében.
Én meg kis híján a szememet szúrtam ki a jó hegyes ággal,
mert a homlokommal trafáltam el – nem először az utóbbi hetekben.
Halálra rémültem, és tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
Próbáltam a fölösleget kiszerelés nélkül, metszőollóval lenyisszantani,
de nem sikerült, a cseresznye sokkal keményebb, mint a fűzfa vagy a bodza.
Muszáj volt fűrészelni, ahhoz pedig leszerelni és kivenni a kalitkából.
Ekkora cirkuszra leghamarabb tegnap találtam időt,
de alig vártam, hogy túl legyünk rajta,
mert a hétfői ütközés után már szabályosan féltem a kalitka közelébe menni.
*
*
Arra viszont jó (???) volt ez a kis baleset,
hogy Csuvika pottyanása után végre sikerült lefilmeznem a fölfelé futását.
Ez már a harmadik próbálkozás volt pár napon belül,
és az első két film minőségre sokkal jobb lett volna –
csak éppen mind a kettőről lemaradt a lényeg : Csuvika kimászott a képből.
Ugyanis nem látom már a kis kijelzőn, hogy mit filmezek, hol a madár.
Így hétfőn már befogtam szinte az egész kalitkát,
hogy biztosan ne másszon ki a filmből a főszereplő –
de így meg vacak az egész, az se lát belőle semmit, akinek jó a szeme.
Csuvika pedig olyan sebességgel rohan fölfelé,
hogy mindössze pár másodperc a Nagy Mű, amire annyira fájt a fogam.
Kénytelen voltam végteleníteni, hogy ne három másodpercig tartson.
Vagyis ugyanazt látjátok, egymás után százszor – míg le nem állítjátok.
Nem kell azt hinni, hogy Csuvika folyton lepottyan és újra indul !
*
*
A tegnapi szerelős műsort inkább élvezte ő urasága, nem ijedt meg tőle.
Egész nap a gépnél kotlottam, pihenésképp fűrészelgettem kicsit délután :
addigra szerintem bármit elviselt volna szegény kicsikém,
csak alljak már föl a helyemről, és menjek oda hozzá.
A kis ketrecet nem pakoltam el reggel az asztalról, hátha szükség lesz rá :
nagyjánól biztosra vettem,
hogy hős vitézem nem bírja ki pottyanás nélkül a randalírozásomat,
én pedig nem is bántam volna, ha ki kell őt markolnom a kalitkából,
mert nagyon féltettem magamtól, hogy majd valami sérülést okozok neki.
De nem okoztam – neki pedig eszében se volt lepottyanni.
Látta, hogy nagy dolgok vannak készülőben,
hisz ide pakoltam sok mindent az asztalra : spárgát, fűrészt, metszőollót.
Csuvika meg imádja, ha történik valami körülötte,
most is kissé gyanakodva, de kíváncsian várta, mi sül ki mindebből.
Mondtam neki, hogy menjen föl szépen a bal hátsó sarokbotra,
onnan jól láthat mindent, de nincs veszélyben – és tényleg odament.
Nyilván ő is azt a sarkot találta a legbiztonságosabbnak.
Később viszont lejött a bodzabotjára :
elhúzódott a legtávolabbi pontjára, az etetőkhöz, de ott nyugodtan üldögélt.
Félelemnek nyoma se látszott rajta, pedig bent volt a kezem a kalitkában,
másképp nem tudtam volna ide-oda dugdosni a spárgát a rács drótjai közt,
hisz látni nem láttam egyáltalán, jó vékony kis spárga.
Csuvika pontosan tudta, hogy itt neki készül most valami,
meg azt is, hogy nincs mitől félnie,
nem akarom befogni, egész mással vagyok elfoglalva –
és innentől fogva csinálhattam bármit, nem ijedt meg semmitől.
Persze én is nagyon vigyáztam, és igyekeztem észnél lenni, nem ijesztgetni -
de akkor is szép teljesítmény egy nem barátkozós, nem kezes kis madártól,
hogy félórákig nyugodtan tűri maga mellett a gazdi körülötte matató kezét.
*
*
Tartottam tőle, hogy Csuvika majd nem tud közlekedni az új kakasülőn,
pontosabban nem tud fölmászni rá meg lemászni róla,
mert ugyan az ő oldalán nem változott semmi, de stabilan áll a görbe kis ág,
alaposan odakötöztem a rácshoz, nem lifeg, nem inog, mint eddig.
Következésképpen kicsit magasabbra került, és nem is lehet lejjebb húzni :
aggódtam, hogy a csipeszlépcsőkről majd nem éri el Csuvika,
vagy esetleg visszafelé fogja úgy találni, hogy túl messze van a csipesz.
Fölfelé persze fölmászhat a másik oldalon is, a zöld kis létrán,
ahol biztosan sikerrel jár – inkább a lefelé útja volt kérdéses.
Választ viszont nem kaptam a kérdéseimre,
Csuvika nem szívesen köti az orromra a magánügyeit.
Nem tudom, melyik oldalon ment föl az ágyikójába este,
mert elintézte az aludni vonulást addig, amíg én magamnak ágyaztam.
Reggel meg megint csak nem mutatta meg, hogyan jön le a lépcsőin,
mert azzal meg kivárta, míg én egy takaróját hajtogattam össze.
Csuvika mestere a gondolatolvasásnak :
mindig tudja, mit szeretnék látni vagy fényképezni, és pont azt nem csinálja.
*
*
De annyi baj legyen : teljesen mindegy, hol és hogyan mászott le meg föl,
a lényeg az, hogy megoldotta ügyesen, lepottyanás nélkül.
Én meg annyira örülök az immáron veszélytelen, lenyíszált ágaknak,
mintha az egész kalitka megújult volna, nem csak a kakasülő.
*
*
-
*
20.03.05.
Új kommentek