Bizony, megáztunk, még tegnapelőtt – de ez majd csak a történet vége lesz. Az eleje az, hogy péntek délután (ma már csütörtök van, mert közben sehogy se bírtam rávenni magam a mesélésre) véletlenül rábámultam Csuvika lábacskáira, és elborzadva vettem tudomásul, mekkorák a karmai. Tudtam, hogy nagyjából aktuális lassan a manikűr, terveztem is egész héten, hogy meg kéne kérdezni, Miklós mikor megy szabadságra – de aztán mégis elmaradt a telefon, Csuvicsek karmocskái meg valahogy nagyon hirtelen nőttek borzasztó méretűre. Idáig elég volt negyedévente vágatni, most meg még alig voltunk túl a két hónapon, azért nem is figyeltem rá annyira. (Külön odafigyelés nélkül már nemigen veszem észre a bajt, mert a sasszemem csak azt látja, amit tudatos elszánással, nagyon meg akarok nézni.)

Bezzeg pénteken rohantam volna az orvoshoz, akár azonnal !

 

A frász tört ki szegény madár lábacskái láttán, mert ennyire szörnyűek még sose voltak a karmai. Főleg a bal lábán az egyik volt nagyon rémisztő : Miklós később azt mondta rá, hogy talán legutóbb az véletlenül kimaradt a vágásból. Viszont bármennyire is szerettem volna (szó szerint) orvosolni a frissen fölfedezett problémát, nem volt szerencsém : hívtam a rendelőt, ám az asszisztens közölte, hogy Miklós szabadságon van, nem fog dolgozni még hétfőn se, csak talán majd kedden. Vagyis további három napot ki kell még bírnia szegény Csuvi Gyereknek a karikába görbült, borzasztóan hosszú karmocskákkal. Rögtön elkezdtem rémeket látni : nemrég olvastam egy szerencsétlen kis hullámosról (igaz, hogy bulvárlapban), akinek állítólag olyan hosszúra nőttek a karmai, hogy le is bénult emiatt a kis lába. Csuvika meg pont lepottyant egyszer-kétszer valamelyik rúdról a kalitkában : valószínűbb ugyan, hogy Csivi Nagysága lehetett a bűnös, de én rögtön arra magyaráztam, hogy biztos nem képes már rendesen kapaszkodni az ülőbotokon szegény kis gazfickóm. Ha esténként nyüszögött egy kicsit a takaró alatt (vélhetően inkább a melegtől), akkor is csak az jutott eszembe, hogy talán fáj a lába. Rettenetesen bántott a lelkiismeret, hogy hogy lehetek ilyen csapnivaló gazdi – bár Csuvikán igazában a legkevésbé sem látszott, hogy bármitől is komolyan szenvedne. Mindenesetre most már tudomásul vettem, hogy a karmait sűrűbben kell ellenőriznem, és nyilván Miklóshoz is gyakrabban járunk majd, mint eddig. Ha így haladunk, szép lassan utolérjük szegény Csupikát, akivel a vége felé már havonta, sőt három hetenként jártunk nyisszantásra. Úgy látszik, nekem ezt írta meg a Papagáj-Gondviselés : a tojócskáim nem tojnak és nem élnek házaséletet, a hímecskéim meg őrült ütemben növesztik a karmaikat. Még jó, hogy Csuvikának legalább a csőrét nem kell még vágni - csak el ne kiabáljam !!!

 

A hétvége persze tömény rettegésben telt : egyrészt sajnáltam szegény madarat, hogy még pár napot ki kell bírnia a  nagy karmaival, másrészt előre frászban voltam a befogástól. Meg a melegtől is, hisz a dög nehéz szállító ketrecke cipelése igazában már nem nekem való, keresztül a fél városon. De hát úgy kell nekem, ha nem tértem észhez hamarabb : előző héten mehettünk volna hűvösebb időben is, Miklós (ha jól értettem) csak néhány napig volt szabadságon, a hét elején még rendelt. Bár még a meleg is jobb (???) lett volna, mint a keddre beígért kénköves ménkű : esernyőről a nagy szatyor mellett szó se lehet, meg amúgy sem érne sokat egy igazi viharban. Nem sok jót ígért az előrejelzés : hétfőn még nem mehettünk, mert nem volt kihez, keddre meg már az összes portál heves viharokat, felhőszakadást jósolt. Azzal vigasztaltam magam, hogy hozzánk inkább délután szoktak megérkezni a viharok, addigra meg remélhetőleg itthon leszünk, ha Isten is úgy akarja.

 

Aztán nem egészen így lett, sajnos.

Jó korán keltem kedden, mert sok időre van szükségem, hogy menetkészre cihelődjek : alig totyogtam ki hajnalban a konyhába, máris esni kezdett az eső – akkor még csak szép csöndesen, de kitartóan. Más se hiányzott – bár persze láttam éppen elégszer az időjós oldalakon, hogy ez következik. Dühös voltam az időre is meg magamra is – mindenesetre szentül elhatároztam, hogy juszt sem adom fel : fütyülök az esőre vagy akár a viharra, ha másképp nem megy, elgurulunk taxival, mint az úriasszonyok, de mindenképpen le lesz ma vágva Csuvikám karmocskája. (Megnéztem később a tarifa-kalkulátort a FŐTAXI honlapján, és nem is volt ANNYIRA rettenetes a kiszámolt összeg, mint amire számítottam. Persze így is nagy érvágás lett volna, de hát makacs vagyok, és szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogy előre elterveztem őket.)

 

Órákat tötyögtem reggel a konyhában (direkt hagytam jó sok mosogatnivalót erre a napra, hogy legyen mivel elütnöm az időt odakint, míg a madárkáim alszanak - mert őket a lehető legkésőbb akartam ébreszteni, az induláshoz képest), és közben a csendes eső özönvízre váltott. Nem baj : eddigre már eldöntöttem, hogy legrosszabb esetben taxit hívok. Végül azonban nem volt rá szükség : megsajnált az időjárás-felelős, és mire indulnunk kellett, elállt az eső, csak az iszonyatos fülledtség maradt, hisz tudható volt, hogy a java még hátravan, nem ússzuk meg ennyivel. Mindenesetre hatalmas nagy szerencsénk volt, hogy pont abban az időben a nap se sütött, az eső sem esett, míg legyalogoltuk a magunk kis kilométerét az Örsig. Így is szakadt rólam a víz, mire végre letottyantunk a metróban.

 

Na de hol volt még a metró – előbb be kellett fogni a madárkákat ! Mint már tudjátok, ennél nagyobb rémület engem kevés érhet, annyira félek mindig, hogy valamit elbaltázok a nagy izgalomban, és bajt hozok szegény drágáimra. Most is rémeket láttam már napok óta. Ehhez képest úgy másfél perc alatt meg is volt az egész cirkusz. Mindig Csuvika az első áldozat, mert tőle félek jobban : most is menekült pici gazfickóm, de eléggé agyoncsapta őt az esős idő, így második nekifutásra már a kezemben rúgkapált, hogy micsoda méltánytalanság ez. Csivikém meg (szokás szerint) még csak nem is menekült, simán hagyta magát megfogni. Mondogattam nekik már előző este, hogy reggel nem jöhetnek ki, mert megyünk a doktor bácsihoz, arra pedig külön figyeltem délelőtt, hogy egy darabig nézegethessék a szállító ketreckéjüket a kalitkával szembeni asztalon : gondoltam, így csak megértik, hogy mire számíthatnak, és nem lesz olyan váratlan trauma a kergetőzés, amikor benyúlok értük. Nem is lett – de azért ebben alighanem az esőé meg a frontoké lehet a legfőbb érdem.

 

Legutóbb arra szavaztam ugyan, hogy nem cseréljük szép új metróra a megszokott villamost, mert időben nem nyerünk semmit, Csuvika meg utálja a metrót – ám most mégis átszálltunk megint a Keletinél, mert amikor özönvíz fenyeget, nemhogy jól jön, de valódi áldás, hogy az Örstől Újbudáig ki se kell dugnunk az orrunkat a föld alól. A távolság nem csekély, a metró pedig egyszerűen kincset ér, amikor a felszínen megőrül kissé az időjárás. Csuvika alighanem osztotta a véleményemet, mert most kivételesen nem kezdett ájuldozni a metróban : elterült ugyan a ketrec fenekén, a sarokban, de a szemecskéje végig nyitva volt, sőt a négyesen már szóval is tartotta a kedves utastársakat, a mellettünk ülő, négyévesforma kicsi lány nem csekély gyönyörűségére. Ha Csivikét nem is, de a kislánykát sikerrel meghódította Kék Hercegem.

 

A rendelőt persze fölhívtam még egyszer, mielőtt kivadásztam volna a kalitkájukból a madarakat, hogy EGÉSZEN BIZTOSAN bent lesz-e Miklós, nehogy potyára menjünk – az asszisztens pedig közölte, hogy rengetegen vannak bejelentkezve egész napra, vélhetően sokat kell majd várnunk. Ehhez képest két kis kutyuska volt előttünk, a várakozásnak pedig még örültem is, mert fullasztó, nehéz meleg volt odakint, kicsit se bántam, hogy van idejük a madárkáknak lehűlni valamelyest a váróban. Kivettem a kis ketrecet a nagy szatyorból, és az ölemből nézgelődtek, beszélgettek a pindurkáim a kutyuskákkal, míg várakoztunk. Csuvi miatt szinte még szégyenkeztem is, akkora hangja lett hirtelen : később kiderült, hogy eleredt az eső, míg mi bent csücsültünk, nyilván a felhőkkel veszekedett az én Hős Vitézem. De mire készen voltunk, már nem esett, csak a nyomait láttam itt-ott a járdán.

 

Miklós doki megállapította, hogy jó kondiban vannak, teljesen egészségesek a madárkák. Csivikében tojást nem tapintott (ezt azért minden alkalommal ellenőriztetem), azon meg ő is csak sajnálkozni tud, hogy pici tündérem még mindig őrzi a lányságát. Az esetleges meddősége nem indokolná, hogy ne vegye föl a hímet – de hát nem veszi föl, sajnos. Hogy miért, az az ő titka. Egy-két karmocskáját neki is levágta Miklós, de nem mindegyiket, és valójában nem is volt rá igazán szükség. Őt nem verte meg olyan szörnyűséges karmokkal a sorsa, mint Csuvikát. Szegény Csuvicsek derekasan harcolt a doktori marokban, nem volt ínyére sehogy sem a manikűr – de azért persze le lett vágva szépen minden karma. Hálából alaposan megcsipkedte a doktor bácsi ujjait. Miklós egy fakír (vagy egy szent) : angyali nyugalommal, rezzenéstelen arccal tűri, hogy Csuvitéz lakmározzon belőle, míg ő vagdossa a körmeit. Pedig Csuvicsek tud ám csípni – mintha nem is hím lenne, hanem tojó.

 

Hazafelé megint a metrót választottuk villamos helyett, és el is jutottunk baj nélkül az Örsig. Kezdett csöpögni az eső, amikor kiszálltunk, de nem tűnt túl komolynak a dolog, gondoltam, éppen hazaérünk, mire igazi eső lesz. Az aluljáróból kibukkanva még mindig csak néhány csepp hullott ránk : nem húztam rá a ketrecre a nejlonzacskó-esernyőt (az ott volt készenlétben, legyűrve körben a kalitka doboza körül), mert melegnek nagyon meleg volt, úgy találtam, hogy pár csöpp eső biztos nem fog ártani a madárkáknak, legalább kipróbálják ezt is, esőben még úgyse sétáltunk soha. Később aztán bántam, hogy nem voltam előrelátóbb, mert bizony pár házzal odébb már szakadt elég rendesen – de akkor már nem volt hova letenni a szatyrot, hogy el tudjam igazítani a ketrecen a zacskót. Így aztán igazi zuhit is próbáltak kedden az én kis kirándulóim – már amennyi érte őket a magas kartondoboz és a még magasabb táska védelmében. Részemről bőrig áztam pár perc alatt : mentünkben a melegtől, jöttünkben az esőtől szakadt rólam a víz. De nem bántam, mert hideg nem volt, az esőt meg imádom.

 

Ebédidőre itthon is voltunk. Délelőtt tízkor indultunk, egyre érkeztünk. Máskor eddigre még a reggelin sem vagyok túl : nagy élmény volt egész kivételesen ebédidőben ebédelni.

*

Amúgy Csuvikánknak ma van itthon a hétszázadik napja. Kényelmesebb karmokat kapott szegénykém erre a jeles napra - meg azt, hogy a blogba való firkálás miatt valószínűleg elmarad a csütörtökön esedékes porszívózás és mászókatakarítás, amit ő igencsak utál.

*

*

*

(2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :

*