A franc a hülye fejemet :
vacsoraosztásnál ma egyértelműen miattam pottyant le Csuvika.
Pontosabban a vaku miatt – ezért a nyomorult képért :
*
*
A csőrét akartam szemből (is) lefényképezni, ő pedig megijedt a vakutól.
Nem szolgál mentségemre, de ilyen még sose történt, mióta együtt vagyunk.
Tudom, hogy utálja a vakut, de megijedni eddig még sosem ijedt meg tőle.
Nem tudom, most mi törté-nt, talán megmozdult egy picit a jobb kezem is,
amiben a tálat meg őt tartottam, amikor a ballal exponáltam.
Közel fél métert zuhant szegénykém, a második emeletről a pincébe.
Ráadásul hanyatt esett le, de ezt egy gyönyörű szaltóval kivédte :
fantasztikus lélekjelenléttel azonnal átfordult,
és el akarta kapni az első emeleti botot.
Ez sajnos nem sikerült neki, így a kalitka fenekében kötött ki.
Én vigasztalhatatlan voltam, és átkoztam magam, ahogy a torkomon kifért,
ám Csuvika nem sokat rémüldözött az újabb csapáson :
rögtön elindult fölfelé (még véletlenül sem a létrán),
és pillanatok alatt visszamászott a kedvenc botjára, amin addig is ült.
Tündéri édesen leszidott egy kicsit, szigorúan a szemembe nézve,
aztán folytatta a vacsorát, mintha mi sem történt volna.
Közben azért még egyszer-kétszer fölnézett a magocskákból,
és zsörtölődve magyarázta, hogy ilyet máskor nem kéne csinálnom.
*
*
*Ezt a balesetet tehát szerencsésen megúsztuk (nem az én érdemem),
van viszont más bajunk, ami nem is baj, hanem egyszerűen tragédia.
Nézzétek csak meg alaposan a fenti képet (meg majd a másikat is) :
láthatjátok rajta, hogy Csuvika csőre megint nem csőr, hanem ormány.
Pontosan négy hete voltunk csőrt vágatni...
És ez a két evős kép nem is ma készült, hanem négy nappal ezelőtt, 15-én.
Vagyis Csuvikának három és fél hét alatt sikerült
a gyönyörűen lecsiszolt csőréből megint ilyen lapátot növeszteni.
Csak ez most keskenyebb a vékonyabb lapát, mint az egy hónappal ezelőtti,
de a hossza borzasztó, és napról napra nő.
*
*Mi lesz így velünk ?
Mi lesz ezzel a szerencsétlen kismadárral,
akinek mindig csak a legrosszabb jut mindenből ?
Sejtettem, hogy a dokinak nem lesz abban igaza, sajnos,
hogy a csőrt majd ritkábban kell csiszolni, mint a karmokat vágni,
hisz Csupikával bőven szereztem már tapasztalatot csőrnövekedés ügyében.
De ilyen horrorra nem számítottam,
mert Csupikánál (bár pontosan már nem emlékszem)
fokozatosan, hosszú hónapok alatt fajult odáig a helyzet,
hogy végül már háromhetenként jártunk csőrt vágatni.
Mert a csőr, az aztán tényleg olyan (még inkább, mint a karom),
hogy minél gyakrabban vágjuk, annál gyorsabban nő.
De hát Csuvikának ez a múlt havi volt az első kurtítása !
Mégis vihettem volna újra, szinte három hét után.
Próbálom majd húzni az időt, ameddig csak lehet, de hát ez is egy hazárdjáték,
hisz egyik napról a másikra kerülhet olyan állapotba, hogy már nem tud enni.
És az nyilván pont hétvégén lesz, amilyen a mi formánk...
Az orvosunk meg egyébként is csak egyszer rendel újabban egy héten.
De még ha bármikor mehetnénk is : mi lesz így a madárral ?
Tegyük fel, most elviszem majd mához egy hétre, öt hét után :
legközelebb már vélhetően még hamarabb kell.
Aztn még hamarabb és még hamarabb...
Végül kéthetenként fogunk csőrt vágatni ?
Kéthetenként kell kiállnia a befogás és utazás tortúráját,
kéthetenként lesz elkábítva a csiszoláshoz ?
Milyen élet lesz az neki ? Mindig csak a rettegés...
*
*
Annyira sajnálom szegény kicsikémet !
Mit véthet egy ilyen kismadár, hogy ekkora kereszteket rak rá a sorsa ?
Leélte az életét reménytelen szerelemben, soha meg nem házasodhatott.
Elvesztette a röpképességét – ő, aki a világ legvagányabb madárkája volt.
Elvesztette a párját, aki ugyan sose volt a párja, de azért szerette -
most meg még a csőre is bevadult,
nem elég, hogy a hatalmas karmocskáival kínlódik pici kora óta.
Mit vétett Csuvika, hogy egész életében sose sikerült neki semmi ?
*
*
De ő nem búsul, ő bírja.
Tegnap kötöztem föl vékony kis ágakat a kalitka több pontján,
hogy ha már a csőrkoptatókat nemigen használja, legalább ágakat rágjon
(bár eddig is lett volna mit, de sose rágcsál, mióta egyedül van),
és miközben a kötözgetéssel játszadoztam, bánatosan állapítottam meg,
hogy hát igen, Csuvikának ezzel is hiába vacakolok, nem is érdekli, mit csinálok.
Csivike ilyen esetben azonnal lecsapott az újabb rágnivalóra,
meg se várta, míg elkészülök a felkötözéssel.
Csuvika meg rá se néz az új rágicsákra, hiába csináltam ezt is.
Pedig dehogy !
Csak ő megvárta, míg átadom neki a terepet, és eltűnök a kalitka mellől.
Vagy nem tudom, mit várt – mindenesetre alig ültem le később ide a helyemre,
máris hallottam, hogy szorgosan dolgozik az a megacsőr, és igenis rágcsál.
Ma reggel pedig a jelenlétemben is fölugrott a bal első sarokbotra,
és cincálni kezdte az elé kötött kis ágat, mintha csak mutatni akarná,
hogy igenis örül neki, nem hiába kötözgettem tegnap úgy másfél óráig az ágakat.
Viszont még egyben van mindegyik, ami nagyon rossz jel.
Ezek most tényleg vékony kis fűzfavesszők,
Banyácskám félóra alatt kivégezte volna mindet.
És Csuvika is, ha formában lenne. De nincs formában szegénykém.
Még a jobbik eset, ha csak ügyetlen a nagyra nőtt kis csőre, nem pedig fáj neki.
A csőrkoptatóknál is mindig az a benyomásom,
hogy használná őket a boldogtalan, de alighanem fájdalmas a kaparászás.
Ezt abból gondolom, hogy néha próbálgatja, de szinte rögtön abbahagyja.
Az ágacskáknál is ezt látom most : hogy megpróbálta, de valamiért nem megy.
*
*
Úgyhogy a jó hírek még mindig váratnak magukra.
Szerintem nem is lesznek már soha.
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek