*
A mai napnak ugyan távolról sem a zab volt a fő attrakciója,
hanem Csuvika újabb kirepülése (augusztusban még csak a második, sajnos)
viszont vannak zabos mesélnivalók is, amikkel pár napja tartozom nektek,
és a bejegyzés címét már elterveztem, mielőtt Csuvika szárnyra kelt volna.
Sajnos a zabos mesék közül csak az első aranyos, a másik inkább ijesztő.
Két vagy három napja történt, hogy vacsoránál Csivike jött lelkesen zabot enni,
ám hiába hajolt le nagy örömmel a tálkához, a kis csőrét mégse dugta bele.
Pár pillanatig toporgott fölötte, hol rám nézett, hol a zabra, aztán odébb ment.
Ámde a többi tálka nem vonzotta : zabot akart volna enni, mégpedig a kezemből.
Jött vissza tehát szegénykém, de megint csak tanácstalankodott a zab fölött.
Ekkor már én is felfogtam, hogy valami baj van, csak látni nem láttam a tálkáig.
“Várjál, Csivike, mindjárt megvizsgálom” – mondtam szegény kis éhezőmnek,
és kihúztam a kezem a kalitkából, hogy az orrom elé emeljem a tálkát.
Nem kellett sokáig vizslatnom : igaza volt igényes tündérkémnek,
a tálka egyik csücskében ott díszelgett egy helyes kis pottyantmány.
Márpedig biliből csak nem fogunk falatozni.... Micsoda dolog ?!
A csúfságot eltüntettem, Csivikém boldogan vetette rá magát a zabra -
én meg azóta is azon mélázom, milyen soruk van azoknak a madárkáknak,
akik a kalitka fenekén találják az etető edényüket, ahogy ez eléggé szokványos.
(A gazdinak kényelmesebb, mert kevesebb mag szóródik szanaszét.)
Óhatatlan, hogy ott bizony rendszeresen rápotyog a magokra egy kis ez meg az -
pedig ha Csivike ilyen finnyás, biztos a többinek is volna igénye a tisztaságra.
Mindegy, más madárkák sorsa nem az én dolgom –
az én dolgom csak az, hogy nálunk ilyesmi lehetőleg ne forduljon elő.
És nem is igen fordul, hisz másképp Csivike nem lett volna ennyire megdöbbenve.
Mindenesetre nem győztem dicsérni, hogy ilyen gondos és figyelmes madárka.
*
A másik zabos mese nem ilyen aranyos, sőt inkább rémtörténet.
Könnyen lehetett volna tragédia belőle – legalábbis én nagyon meg voltam ijedve.
Tegnap este történt, hogy ugyanúgy zabocskával kezdtük a vacsorát, mint máskor -
és most aztán főleg ellenőriztem az etetőt, mielőtt a madárkák csőre elé dugtam,
hisz ez a kakis malőr is friss még, tegnapelőtt vagy azelőtt esett meg.
Abban tehát egészen biztos voltam, hogy Csivike nem kaphatott be semmi olyat,
ami nem való egy hullámos csőrébe – mégis fuldokolni kezdett szegénykém,
mert alighanem félrenyelt, vagy keresztbe állt a szájában valami.
Ezt igazában nem is lehet elmesélni : sem a rémületet, sem a tehetetlenséget.
Óráknak tűnő, hosszú percekig bámultam egy frászban szegénykémet,
ahogy öklendezett és tátogott, fente a kis csőrét mindenhez, keresve a megoldást.
Kínáltam közben vízzel (az néha segít, hasonló esetben), de nem fogadta el :
nyilván érezte, hogy most nem olyan a baj, amin a víz segíteni tudna.
Ő fuldoklott, én csak álltam halálra váltan – és egyetlen vigaszom az volt,
hogy Csuvikán nem láttam viszont a saját rémületemet, ő vígan karattyolt tovább.
Azt még a pánikban is fel bírtam fogni, hogy ha igazán nagy lenne a baj,
Csuvika se viselkedne úgy, mint máskor, hanem ő is meg volna rémülve.
De azért ez nem volt valami bombabiztos kapaszkodó,
úgyhogy csak akkor nyugodtam meg,
amikor szegény kis tündérem valahogy elrendezte végre a torkában a falatot.
Iszonyú volt átélni, hogy ott halhatott volna meg az orrom előtt,
semmit se tehettem volna érte, nem tudtam volna megmenteni.
Szerencsére azonban megúsztuk – és még csak a zabocskától se félt utána Csivike.
*
Érdekes volt megfigyelni közben (érdekesség a tragédiában – de hát így volt),
hogy Csivike a saját rémületét is Csuvikán próbálta leverni, mivel ő volt kéznél.
Miközben kínlódva rohangált ide-oda szegénykém,
keresve, hogy mihez fenhetné a csőrét (valamiért ettől remélte a segítséget),
kétszer is bekapta és jól megcsípte Csuvika farkát, mikor épp útba esett neki.
(Csuvikának meg se kottyant, inkább csak csodálkozott, hogy ez most mi volt.)
Nem tudom, hogy csak az ijedségét és tehetetlen dühét akarta levezetni
(ez a valószínűbb), vagy esetleg Csuvikát hibáztatta az állapotáért.
Ekkora IQ-t nem nézek ki Banyácskámból – pedig nagyjából igaza lett volna.
Sajnos az a csoda, hogy nem fuldoklik szegénykém naponta többször is,
mert minden közös étkezésünk úgy zajlik már hosszabb ideje,
hogy az első néhány falat után Csuvika elzavarja Csivit.
Hol azért, mert neki az egész tál kell, hol azért, mert ő akarja etetni.
Csivike néha tényleg föl is menekül a kakasülőre két falat után, és marad éhesen
(ez a jobbik eset), ám nem mindig adja meg magát ilyen könnyen,
és ha megpróbál tovább csipegetni, nekem már a hajam is égnek áll előre,
mert pontosan ettől félek mindig, ami tegnap este történt : hogy Csivi félrenyel.
Ugyanis Csuvika egy másodpercnyi nyugtot nem hagy neki az evéshez,
egyfolytában böködi a fejecskéjét a csőrével, és igyekszik letolni a tálkáról.
Külön etetni Csivikét lehetetlen, mert Csuvika mindenhova utána jön.
Úgyhogy nem egyszerű... még majd megöli ez a kis bika a szívszerelmét.
*
Bár nincs kizárva, hogy Csivikének valami baja van a torkával,
Csuvitól függetlenül – ugyanis ma meg a mászókán akart megfulladni nekem.
Adva volt a hatalmas öröm, hogy Csuvika végre ismét kirepült
(ebben a hónapban még csak másodszor, a B-vitamin kúra negyedik napján),
ám nem sokáig örvendezhettem, mert egy perccel azután, hogy bejöttem a szobába
(Csuvika ma is a távollétemben repült ki – szerintem direkt csinálja a kis disznó),
Csivike már megint tátogott és öklendezett, pont úgy, mint tegnap a zabevésnél.
Valami ágat vagy madzagot cincált szorgosan, amikor bejöttem –
ki tudja, mit nyelt be a nagy munkálkodásban, amit nem kellett volna ?
Bár nem is a MIT, hanem a HOGYAN lehet itt a lényeg.
Bodzaágat máskor is hámozott, spárgát meg folyton gyilkol, ahol éri :
most is egy bodzaág rögzítő spárgáját tépkedte a mászókán,
más nem kerülhetett a kis csőrébe, csak bodzakéreg vagy spárga.
Elvileg ezeket nem szokta benyelni – nem tudom, most mi történhetett.
Mindenesetre gyanús, hogy valami nem stimmel a torkával vagy a szájával,
ha ilyen sűrűn fuldoklik szegénykém – huszonnégy órán belül kétszer.
Majd talán megemlítem a dokinak, úgyis megyünk a jövő héten karmot vágatni.
Bár volt már Csuvinak is ilyen fulladozós időszaka, nála se talált semmit Tamás,
aztán egyszer csak elmúlt, hála Istennek (csak el ne kiabáljam).
*
Szóval Csuvika sutyiban repült ma ki, és rém boldog volt a mászókán.
Sajnos azonban Csivike csak addig maradt ott vele, amíg fulladozott :
amint jobban lett, első dolga volt hazarepülni a kalitka oldalára.
Csuvi meg persze sírt, mert egyedül nem szeret kint lenni.
Csivikét szelíd erőszakkal rábeszéltem, hogy menjen vissza hozzá
(szándékosan olyan közel álltam meg a trónusa előtt, ami neki már sok volt),
ám sajnos hiába cseleskedtem, Csivike nem a mászókára repült, hanem az ágakra,
ahova Csuvika nem tudta követni. (A hidacskája pont nem volt fölszerelve.)
Így szegény Csuvicsek csak még jobban sírt, aztán bánatában haza is repült hamar.
Csivike ágcincálós videójának a végén hallhatjátok a szárnycsattogást,
aztán meg a padlóra huppanást, ahogy Csuvika földet ért.
*
Ügyesen repült, eljutott egészen a fotel lábáig, ott sikerült landolnia.
Fölvettem a hazafelé útját is a létrán fölfelé,
de nem hiszem, hogy nézhető filmecske született a sötét sarokban.
*
Nem sokáig volt kint Csuvika, körülbelül harmincöt percig.
Ha a rusnya Banya nem hagyja ott, biztos, hogy elüldögélt volna órákig, boldogan.
De hát Csivikét se csodálom, hogy menekül előle,
mert Csuvika tömény imádatát huszonnégy órában tűrni... egyáltalán nem egyszerű.
Újabban már a takaró alatt, a sötétben sincs nyugta szegénykémnek,
még ott is puszilgatni, etetgetni akarja Csuvika, és ott is magyaráz neki.
Idáig a villanyoltás (sőt már a letakarás) szent volt, utána már nem történt semmi.
Most meg Csuvika úgy tesz, mintha nem is látná a takarót.
Most meg Csuvika úgy tesz, mintha nem is látná a takarót.
*
*
***
Így aztán megint csak sajnálom egyfolytában mind a kettőt,
hogy pont egymással ajándékozta (inkább verte) meg őket a sorsuk.
Mindegy – ezen már nem tudunk segíteni, kár is lamentálni rajta.
Inkább örüljünk Csuvika újabb kirepülésének !
*
(2017)
Új kommentek