Tegnap reggel arra ébredtünk, hogy nincs víz.
Mint később kiderült, csőtörés volt valahol a környéken.
Én fénykoromban minta-háziasszony voltam, ami mára igencsak elmúlt,
de azért nyomokban itt-ott még fellelhető a régi dicsőségem.
Így a vízhiánytól se jövök igazán zavarba,
mert a konyha és a spájz eldugott részein számtalan flakont őrizgetek :
pontosan nem tudom, de vagy 25 liter vizet biztos elő tudok varázsolni bármikor.
Persze ezek az öreg vizek csak a klotyó leöntésére jók, vagy kézmosásra :
meginni nem lehet őket, a tartalék ivóvíz tárolására van két külön üvegem.
*
Igen ám – csakhogy itt már belerondít a dologba a trehányságom :
elvileg hetenként kétszer cserélem ezekben az üvegekben a vizet,
ám ez vagy megtörténik, vagy nem, mert általában elfelejtem.
Most is voltak már vagy kéthetesek a vizecskéim,
pedig a napokban eszembe is jutott, hogy illene cserélni őket,
de aztán valahogy mégse került rá sor.
Vagyis a magam számára még csak-csak akadt ivóvíz
(úgy kell annak, aki trehány : igyon öreg vizet),
ám a madárkáknak egyszerűen nem volt miből inni adnom.
Be kellett érniük az éjjel szervírozott, kissé már állott itókával.
Az viszont világos volt, hogy sürgősen szereznem kell valami mást :
még ha visszajön is a víz (ami meg is történt, nem sokkal dél után),
az jó darabig használhatatlan lesz, mert piszkos és zavaros.
Még én sem innám szívesen, a madárkák meg szóba sem jöhetnek.
Tudtam, hogy nekik egész nap nem fogok csapvizet adni (biztos, ami biztos),
hanem hozok majd jó kis csecsemő-vizet, ami garantáltan tiszta.
*
Így is lett.
Szegény pindurkáimat újabb csapás érte :
nem elég, hogy nem kaphattak friss vizet a reggelihez,
ráadásul még rájuk is csuktam a kalitka ajtaját már délelőtt,
nehogy eszükbe jusson kirepülni, és emiatt ne tudjak elindulni vásárolni.
Mert hát az az éjszakai vizecske előbb-utóbb bepiszkolódik,
cserélni meg nem tudom, csak majd délután, amikor hazaértem.
Volt nagy sírás-rívás, és én is borzasztóan sajnáltam a kis foglyaimat,
mert ráadásul más dolgokat is kellett intéznem, nem csak a vásárlást,
tudtam, hogy sokáig leszek távol – és akkor még az indulás is messze volt,
amikor már rájuk csuktam az ajtót, a biztonság kedvéért.
Végül tényleg bőven benne jártunk a délutánban, mire megjöttem.
Hagytam is a kipakolást meg az átöltözést,
az volt az első, hogy kinyitottam szegény kicsikéimnek az ablakot.
Ez nem olyan egyszerű, mert ugye a nyitott ajtószárnyat le kell takarni
egy hosszában félbevágott és összetűzködött, majdnem öt méter hosszú lepedővel,
nehogy a madárkák nekirepüljenek az ablaküvegnek.
A lepedő fölterítése partvissal (és hosszas ügyetlenkedéssel) történik,
úgyhogy nálunk az ablaknyitás önálló műsorszám, de igen népszerű.
Már a partvis felbukkanása is nagy ovációt vált ki a szárnyas ifjúság körében,
hisz tudják szegénykéim, hogy mindjárt nyílik az erkélyajtó,
utána pedig vége a raboskodásnak, kirepülhetnek végre.
*
Miután elrendeztem az ablakot és kinyitottam a kalitka ajtaját,
sorsukra hagytam a madárkákat, és mentem kipakolni a szatyrokat.
A legfontosabb dolgokat bedobáltam a hűtőbe,
de utána szaladtam is vissza a szobába,
hogy kicseréljem végre az itatóban az előző esti vizet.
Csivike eddigre már javában trillázott a mászókán,
Csuvika pedig a kalitka külső falán csücsült, Csivi kedvenc trónusán.
Tudtam, hogy ez így nem a legmegfelelőbb pillanat,
mert Csuvicsek nincs olyan jóban a kezemmel, mint Csivike –
de azt is tudtam, hogy muszáj már friss vizet adnom az itatóba.
*
Csivike felől nyugodtan nyúlkálhatok ki-be az ajtón,
amikor ott ül a trónusán – de Csuvika sajnos nem ilyen bátor.
Föl is menekült a kalitka oldalán biztonságosabb magasságba,
amikor benyúltam az ajtón a vizes tálkáért,
mire pedig visszajöttem a babavízzel, megint ott ült Csivike trónusán.
Úgy látszik, nem gondolt rá, hogy amit kivettem, azt vissza is fogom hozni,
mert láthatóan igen zokon vette, hogy ismét zavarni merészelem.
Elindult megint fölfelé, és mire a kalitka közvetlen közelébe értem,
Ő Urasága már fönt méltatlankodott a tetőn.
Attól aztán végképp megrémült, hogy az itatóval benyúltam az ajtón
(pedig hát tudhatta, hogy ez következik, hisz látja legalább háromszor naponta),
és ijedtében huss ! – már landolt is a mászókán.
Mégpedig milyen sikeresen !
Majdnem a legtetején érte el, mert végre elég magasról indult.
(Érdekes, hogy erre még nem jött rá, pedig amúgy értelmes madárka :
nem tűnt még föl neki, hogy ha fölmászna mindig a kalitka tetejére,
könnyebben trafálná el a mászókát, nem érkezne szégyenszemre a padlóra.)
*
Sikerült tehát a babavízzel kihajtanom tétovázó kicsikémet a mászókára.
Roppant félelmetes lehetek, hogy ilyen szépen elmenekült előlem !
Tündér volt : ahogy nekivágott a Nagy Útnak, még a fejemet is érintette közben.
Aztán pedig kint magyarázott és viháncolt vagy három órán keresztül,
teljes boldogságban, még a vacsoraosztásról sem véve tudomást.
Visszafelé pedig úgy repült, mintha soha nem is lett volna semmi gondja ezzel.
Ma viszont (délután kettőig) még nem hagyta el szegénykém a biztonságos kalitkát,
bár az oldalán megint sétafikált már eleget.
Akár el is üldözhettem volna, ha elébe tornyosulok – de hát Isten ments !
Repüljön csak önszántából, amikor kedve tartja, nem pedig ijedtében.
*
(2016)
Új kommentek