Megvolt nálunk is végre a telecske : egész pontosan tegnapelőtt. Korábban egy fia hópihét nem láttam még ezen a télen, és nem látok azóta sem, bár az egynapos telünk nyomai még megvannak, ronda piszkosfehér az udvar. A hideg tegnap még derekasan tartotta magát, de mára már megint kisütött az átkozott napocska, úgyhogy alighanem ennyi jutott nekünk a télből : január huszonkilencedike, szerda. Akkor volt megtartva Zuglóban a tél.
Esni nem láttam az imádott havacskámat sajnos, pedig ama bizonyos egyetlen téli nap reggelén egész rendes kis mennyiség díszelgett az udvaron : nyilván hajnalban lopóztak le a hópihék, mert két óra előtt nemigen kerülök ágyba soha, és a lefekvés előtti szellőztetésnél még nem fehérlett semmi az erkélyem rácsán. Egész délelőtt meresztgettem a szememet, hátha sikerül még elkapnom egy kis hóesést – de persze fütyült rám a havacskám, nem eredt el juszt sem. Bár mire indulnom kellett éhező kosztosaimhoz, mégiscsak megszánt az időjárás-felelős, és küldött nekem valami apró kis permetet, ami itt-ott hasonlított a hóeséshez, ha nem is túlságosan. Viszont legalább a fák még havasak voltak, meg a járda is : nagyjából el lehetett hinni, hogy tél van. Másnapra azonban elmúlt – mára meg végképp. A füves részeken megvan még nyomokban a hó, de a fákon, háztetőkön, utakon semmi. Mintha tél vége lenne – pedig még eleje se volt. Egyetlen napot kaptam a télből – azt se úgy, hogy magát a hóesést csodálhassam. Igen bánatos vagyok emiatt, mivel a tél a kedvenc évszakom.
Bezzeg szegény kis kosztosaim nem örültek a havacskámnak !
Az ő szempontjukból én sem, hiszen a hó mindig változtat a menetrendemen : télen nem elég a vásárlások alkalmával etetni a galambocskákat, hisz a hóban nem tudnak kapirgálni szegények, muszáj őket ellátnom mindennap. Ez viszont azt jelenti, hogy egy héten kétszer kell menni az állatos boltba, mert nem tudok egyszerre olyan sok magot hazacipelni, hogy minden napra elég legyen. Így ezen a héten már volt egy látogatásom soron kívül a boltos Zsókánál, hisz tudtam, hogy jön a hó, nagyon ígérték az időjósok.
Nála kezdtem a hetet mindjárt hétfőn (akkor még nem esett a hó, de hidegnek már elég hideg volt), és azóta se hevertem ki az élményt, amit a soron kívüli vásárlás adott. Volt az üzletben egy korombeli uraság, aki a halacskáinak vásárolt ezt-azt, és mivel látta, hogy én madaras vagyok, elmesélte, hogy az őrült időjárás és a téli tavasz örömére az erkélyükön már fészkel egy vadgalamb párocska, sőt meg is született az első fiacskájuk. Le nem jönnek róla a szülők egy pillanatra sem, hisz a bolond tavaszt hirtelen fölváltották a kemény mínuszok, nyilván azonnal meghalna a kisgalamb, ha leszállna róla az anyja. Ott reszket a szerencsétlen a jéghideg erkélyen, nem eszik, nem iszik, meg se mozdul, csak próbálja óvni a fiacskáját. Azóta már hó is esett – bele sem akarok gondolni, mi lett a galamb-csecsemővel meg a szüleivel. Naponta százszor eszembe jutnak, és egekig ér bennem a keserű tiltakozás : nem és nem és nem tudom elfogadni, hogy ilyen sorsot érdemel ez az ártatlan galambpár, akik hittek az átkozott téli tavasznak, és úgy gondolták, bátran belefoghatnak már a családalapításba. Biztos nem ők az egyetlenek, akik így jártak. Hány, de hány madárka fog elpusztulni a megbolondult időjárás miatt ! Hány drága kis élet ér véget, mielőtt még igazában elkezdődött volna ? Valami nagyon el lett itt rontva… Nem való már ez a fejtetőre állított, bolond világ se embernek, se állatnak.
Az én erkélyeimen szerencsére nem fészkel senki (most bele is pusztulnék), az ismeretlen madárpár szenvedése pedig még inkább arra ösztökél, hogy legalább a „saját” csapatomon próbáljak segíteni, amennyire telik tőlem. Szerdán csak a kedvükért mentem ki a házból : vittem az ellátmányt a hóba. Sejtettem, hogy nagyon várnak, de azért arra én se számítottam, hogy itt ülnek a kapu előtti fákon, itt totyognak a járdán – és meg se fordul a drága pici fejükben az a lehetőség, hogy a Mami esetleg cserbenhagyja őket ebben a nagy bajban, amikor végképp nem tudnak eleséghez jutni saját erőből. Vagy ötven galamb vetődött rám, amint kiléptem a kapun, és alig feltűnő galambfelhőben tettem meg a körülbelül ötven méteres utat a kutyafuttatóig, ahol etetem őket. Aggódtam, hogy a hóban majd meg se találom a szokásos helyünket, de nem is volt rá szükség, hogy én keresgéljem : úgy repültek a kis drágáim a hatalmas tányérjukra, mintha nem is volna rajta semmi hó egyáltalán. (Azóta már nincs is, mert időközben szépen kitaposták maguknak az etetőjüket.)
Ma kicsit kitoltak velem, mert hazafelé is észrevettek, akkor is követelték a jussukat Szerencsére volt annyi eszem, hogy vettem az ÁRKÁD-ban valami téli madáreleséget, biztos ami biztos alapon. Mikor vásárolni megyek, mindig van nálam két kicsi csomag magocska is (az oda- meg a visszaútra), hogy ha találkozom idegen galambkákkal, nekik is tudjak adni valamit. Csakhogy mióta leesett a hó, mindkét tartalék csomagocska elfogy, mire fölérek az Örs vezér térre. Ugyanis két kisebb csapat ugyanúgy vár két különböző helyen, mintha ők is a „saját” madaraim lennének. Kinek volna lelke nemet mondani nekik ? Mikor olyan édesen tudnak könyörögni – és annyira éhesek ! Hát így esett, hogy a visszafelé útra külön eleséget kellett ma vennem, mert azt már rég megtanultam, hogy magok nélkül nem léphetek ki az utcára. Csak az a kicsi probléma, hogy az újabb kosztosaim is napról napra többen vannak – én pedig nem tudom növelni a nekik szánt adagot, mert nem bírom sem erővel, se pénzzel. A pénz még csak hagyján – de azt a sok magot haza is kell hozni, mégpedig jó messziről, villamossal. Jelenleg kétszer hat-hét kilónál tartunk… ennél többet nem bírok cipelni.
Saját pincurkáim idén nem örültek annyira a hónak, mint tavaly (illetve most már tavalyelőtt, mert decemberi a történet, pont karácsony előtti) : igazuk is volt, mert ez a tegnapelőtti hó meg se közelítette azt a csodát, amit akkor láthattunk. Sose felejtem el Csivike egész napos elragadtatását : ha nem sajnáljátok rá az időtöket, olvassátok el az alábbi linken a CSICSU CSALÁD idevágó bejegyzését, sajnos már csak WORD-ben elmentve, hisz meghalt szegény FREEBLOG, másképp nem látható:
Most kicsit furcsa, szokatlan viselkedést hozott ki belőlük a későn érkezett tél : érdekes módon nem Csivi bolondult meg a hótól (aki egyébként sokkal érzékenyebb az frontokra, főleg a csapadékra), hanem Csuvi. Napok óta ordítva sír és veszekszik, minden ok nélkül – de olyan hangerővel, hogy az már szinte elviselhetetlen, és kicsit se csodálnám, ha szóvá tennék az egyébként békés szomszédok. Eleinte előfordult, hogy rémülten rohantam be a konyhából, mert azt hittem, valami baleset érte Csuvikát – ám mindig teljes biztonságban találtam őt, valamelyik ágon vagy a mászókán ücsörögve.
Ül szép nyugodtan, és közben panaszosan ordít, ahogy a torkán kifér. Eddig ilyet soha nem csinált, csak mióta bejött most a hideg és a hó. Biztos ő is elhitte a tavaszt, szegénykém, mint a boltbéli uraság galambjai, és most nem örül a váratlan télnek. Más baja nemigen lehet, mert amikor nem ordít, ugyanúgy eszik-iszik, röpköd és játszik, mint eddig, nem látok rajta semmi gyanúsat.
A másik bűbájos újdonság, hogy mindkét madárkám hirtelen szerelemre lobbant a kalitka tornáca iránt : órákig képesek az ajtóban bóbiskolni vagy szépen beszélgetni. Csuvika ül mindig belül, a fűzfaágon, Csivike pedig előtte, a következő lépcsőfokon, ami egy műanyag ülőke. Máskor is előfordult, hogy az ajtóban tanyáztak néha, de soha nem ilyen sokáig, és nem is ilyen gyakran, mint az utóbbi napokban. Tulajdonképpen azóta, mióta megkapták az új kis lépcsőt – amiről én bölcsen megállapítottam az előző mesében, hogy biztos nem olyan kényelmes, mint az elődje volt. Azóta is azon ülnek. Ha Csuvika nincs itthon, Csivi is szívesebben ül az ágon, de ha ketten trónolnak ott, mindig Csuvika van belül. Újabban itt töltik a délutáni sziesztájukat – pedig én még mindig nem tudom elképzelni, hogy kényelmes ülés esne akár a vékony kis ágon, akár a műanyag boton. De hát ők tudják… Annyira édesek, ahogy ott lustálkodnak, szinte összebújva ! Tegnap vagy tegnapelőtt oda is mentem hozzájuk, odadugtam a fejem a közvetlen közelükbe – de meg se moccantak. Eszükbe se jutott menekülni, csak néztek rám álmos szemekkel, hogy mi jót hoztam, mivel merem zavarni a nyugalmat.
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek