Jól eltűntem ismét – és már magam se tudom, mire fogjam, hogy lassanként a grafomániám is elhagy, mint annyi más. Pedig lett volna mit mesélnem közben, csak valahogy időt (na meg kedvet) nem találtam rá soha. Utólag előadva a történeteink már sosem ugyanolyanok, mint frissiben – mégis van néhány dolog, amit kár lenne kifelejteni a krónikából. Történetesen Csivi Kisasszony a főszereplő, aki a következő bejegyzésünknek még főbb szereplője lesz, ugyanis holnapután ünnepeljük itthoni létének ezredik napját. Előbb viszont lássuk csak, mit művelt Őnagysága az elmúlt egy-két hétben !Amit leginkább szeretnék elmesélni, az sajnos leírhatatlan, és kép se született hozzá : nektek sovány vigasz, hogy én magam sose fogom elfelejteni pici tündérem elkeseredett képét, amit akkor vágott, mikor nem átallottam őt olyan helyzetbe hozni, amire nem talált megoldást a mogyorónyi kis agyával meg a nem egészen hároméves élettapasztalatával.
Az esti szertartásaink végén jártunk, Csivike ült a kakasülőn, és falta az éjszakai kölesét. Én viszont úgy találtam, hogy mást is jó volna még ennie elalvás előtt, mert Csuvika (szokás szerint) nem hagyta őt vacsorázni egész este, folyton elüldözte szegénykémet az eleségek mellől az erőszakos udvarlásával. Hogy biztos legyek a sikerben, Csivi kedvenc hamijának a tálkáját vettem le a helyéről, azt nyújtottam föl a kakasülő mellé, hátha kegyeskedik pár falatot fogyasztani belőle az én kis tündérem. Csivike arccal felém (meg a kölesfürtje felé) ücsörgött, így előállt az a helyzet, hogy előtte lógott a köles, mögötte pedig ott illatozott a zöld kis tál, benne a PRESTIGE hívogató csodanasijával, amit Csivike egyszerűen imád.
Igen ám – csakhogy imádja a kölest is ! Rögtön észlelte a kicsi zöld tálkát a háta mögött, amint fölnyújtottam a feneke mellé : meg is fordult, rávetette magát azonnal. Ám alig nyelte le az első falatot, eszébe jutott, hogy a köleskéje is finom : nosza, visszafordult, nekiesett ismét annak. De hát a nasija meg ott kínálta magát mögötte. Nem is bírta két másodpercnél tovább : lenyelte a kölest, és máris fordult vissza a zöld tálhoz. Csakhogy akkor meg a kölest nem érte el, pedig az is pont egy olyan fürt volt, ami egész kivételesen elnyerte a tetszését. Gyors egymásutánban eljátszotta legalább ötször-hatszor ezt az oda-vissza fordulgatást, éppen csak egy-egy falatot kapva be mindkét kedvencéből – ám amikor fölfogta végre, hogy csak egy darab csőre van, és azzal egyszerre csak egy helyről lehet enni az ellentétes irányok közül, annyira elkeseredett, hogy nem kérte már sem a nasit, sem a kölest, csak a fejecskéjét forgatta a kettő között értetlenül, és olyan zavarodott képet vágott, amilyet az ő kis pofiján még nem is láttam soha. Nyilván megint kevésnek találta, hogy csak egy példányban létezik, ami nem ismeretlen probléma nála : olyankor szokott emiatt bosszankodni, amikor egyszerre szeretne aludni a kakasülő mindkét végén, hogy Csuvika sehova se férjen föl. Ám akkor legalább leverheti Csuvikán a mérgét, ha mégis sikerül valahova fölmásznia a kislegénynek – most viszont nem akadt gyepálható ellenség, saját magával kellett elintéznie Csivikémnek ezt a szörnyű felismerést, hogy nem képes kétfelé szakadni. Én ugyan sürgősen eltüntettem mögüle a zöld tálkát, mikor észleltem, hogy micsoda dilemmába sodortam vele jobb sorsra érdemes madárkámat, de már késő volt : Csivike megharagudott az egész világra, fölfújta a tollacskáit, behunyta a szemét, és a továbbiakban nem volt hajlandó tudomást venni se kölesfürtről, se nasiról, se rólam.
A másik mondókám még régebbi, a fényképek dátuma szerint még a múlt hónap végéről való. Akkor talált ki nekem új társasjátékot ügyes kis tündérboszorkányom : madzagkötözősdit játszottunk napokig – vagyis amit én egyik nap megkötöztem, azt Őnagysága másnap (ha nem még aznap) garantáltan lebontotta. Tisztára meg volt győződve róla, hogy kizárólag azért kötözgetem újra és újra a madzagokat, hogy neki legyen mit azonnal elrágni. Sose kapott ki érte, sőt inkább megdicsértem, hisz belátom, hogy valamivel csak el kell foglalnia magát, és nagyon is örülök minden idevágó ötletének – de azért nem nagyon bántam, amikor pár nap múlva megunta a gyilkolászást, és felhagyott a különféle ágak és botok kicsomagolásával.
Hát még Csuvika mennyire nem bánta ! Ő volt az egyes számú áldozata Banyamadár új mániájának, ugyanis a Kisasszony sportot űzött belőle, hogy napokig ő legyen az első a kalitkából való kirepülési sorrendben (amúgy mindig Csuvi repül ki elsőnek reggelenként), és szegény kis kakaskámat őrületbe kergette azzal, hogy minden áldott nap elállta előle a kijáratot, de eszében se volt kirepülni, hanem nekiállt bontogatni az éppen aktuális spárgát. Csuvika meg ott őrjöngött mögötte, de kijönni nem tudott, mert annyi esze sajnos neki sincs, hogy evégett le kéne repülnie a földszintre, és ott is találna kényelmes kivezető botot. Mindezt már máskor is leírtam, tudom, de az akkor csak egyszeri alkalom volt, mintegy véletlenül - később viszont Csivike rendszert csinált belőle, és napokig kínozta Csuvikát a rabosítással, engem meg a madzagok állandó szétrágásával, illetve a visszakötözéssel.
Márpedig muszáj volt azonnal kicserélnem a spárgát, ha Csivike szétcincálta, mert annak a kis botnak a rögzítőjét nézte ki magának, ami a kalitka elülső falán díszeleg az ajtó fölött, és Csuvika imád rajta sétálni meg ücsörögni, noha ehhez vékony az az ágacska, nem is lehet kényelmes. Le ugyan vélhetően nem pottyanna spárga nélkül sem, mert valamennyire be van szorítva a rács drótjai közé, de azért mégis biztosabban áll így, hogy rögzítve van. Hát ez a madzag képezte a társasjátékunk tárgyát, vagy három-négy napon keresztül : az esti szertartásaink részévé vált, hogy én új spárgát raktam az ágacskára, Csivikének pedig első dolga volt másnap reggel, hogy leszerelje. De előfordult olyan is, hogy napközben cseréltem a szétrágott madzagot, és egy óra múlva már az újat is darabokban találtam.
Hogy ez ilyen jól ment, Csivike nagyobb fába is belevágta a fejszéjét : döbbenten vettem észre egyszer, vásárlásból hazatérve, hogy messzire el van dőlve oldalra a mászókán a legmagasabb ág, egyáltalán nem úgy áll, ahogy szokott és ahogy kellene. (Lefényképezni ezt sajnos elfelejtettem.) Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert az aztán úgy oda volt kötözve, több ponton is, hogy Csivi Boszira gyanakodni eszembe se jutott. Pedig megint csak ő volt a bűnös : közelebbről megszemlélve a dolgot, egyértelmű volt, hogy az a madzag is el van rágva. Sebaj – megkötöztem, még erősebben, mint addig volt. Talán mondanom se kell, hogy meddig tartott : pontosan a legközelebbi vásárlásig. Banyácskámnak van annyi esze, hogy ilyen komoly projektbe nem kezd a jelenlétemben : megvárja szépen, míg eltűnök a láthatárról, és biztos lehet abban, hogy senki se zavarja őt az elmélyült munkálkodásban. Ebből viszont nem lett aztán társasjáték, Csivikém beérte két alkalommal. Talán zokon vette, hogy kétszer is elrontottam a szorgos munkája eredményét, és úgy döntött, hogy fölöslegesen nem strapálja magát. Úgyhogy azóta nem dülöngél a hosszú ág a mászókán.
Ugyanez az ág meg is lett rövidítve kicsit, a fölső részén : nem is napokig, inkább hetekig dolgozott vele sztahanovista tündérem, míg sikerült annyira elrágnia, hogy végre eltört és lepottyant. De előtte még napokig lifegett a helyén a majdnem lerágott ágvég, lekonyulva, mint egy bánatos zászló – ám ekkor már nem izgatta Csivikét. Végül is nem tudom, ki adta meg neki a kegyelemdöfést, de pár nap után le is esett végre, amit lerágtak. Vagy inkább Csivi rágta egyedül, mert az effajta kedves játékainak a közelébe sem engedi Csuvikát.Nagyjából ennyi volt a restanciám, amit ha kissé megkésve is, de meg akartam örökíteni. Most majd jelentkezem megint hamarosan, hisz holnapután ünnepeljük Csivikém ezredik, itthon töltött napját – amiről sajnos eszembe jutott az imént, hogy ez egyben a Csipikém nélkül töltött napok számát is jelenti. A fene a számolgatós fejemet – bár ne jutott volna eszembe ! Bizony, bizony : ha holnapután lesz ezer napja Csivikém hazahozatalának, akkor éppen ma éjszaka lesz ezer napja Csipikém halálának. Csipikéének – akinél jobban kevés teremtményt szerettem ezen a világon (ha egyáltalán volt olyan). De ezen most már kár tépelődni : Csipikét föl nem támasztja senki, Csivike pedig nem tehet semmiről, szegény. Örülnöm kell, hogy legalább ő még itt van nekem - és sok mindenben hasonlít Csipikémre.
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
*
Új kommentek