Jaj, de nehezemre esik elmesélni a tegnapi napunkat !
Hogy mi mindent kellett kiállnia pici tündéremnek,
és vele együtt nekünk is, akik csak asszisztáltunk a szenvedéseihez.
*
*
Itt jegyezném meg mindjárt, mielőtt elfelejtem,
amit már többször akartam említeni, de valahogy mindig elmaradt :
nagyon érdekes a madárkák viselkedése a rendelőben,
ahhoz képest, ahogyan itthon viszonyulnak egymáshoz.
Csivike – aki ugyebár folyton csak gyötri és bosszantja Csuvikát -
az orvosnál harcos amazonná válik,
és mint egy kis fúria, ordítva szidja Tamás doktort,
hogy ne merészelje bántani Csuvikát, azonnal tegye vissza a kalitkába.
Csuvika meg – aki itthon majd’ elolvvad a szerelemtől,
és éjjel-nappal Csivikét imádja – az orvosnál tudomást se vesz Csivi szenvedéseiről,
magyaráz tovább magának, vakon és süketen,
mint akinek fogalma sincs róla, mi történik éppen élete párjával.
Irtó érdekes... Akkor most melyikük szereti jobban a másikat ?
*
Zárójel bezárva – lássuk a tegnapi napot !
(Brrrr ! Dehogy lássuk ! Álmunkban se jöjjön elő !)
*
Említettem már a vendégkönyvben, hogy Csivike nem nagyon eszik :
próbáltam most visszakeresni, hogy mikor is kezdődött pontosan ez a probléma,
de nem derül ki a szövegekből sajnos, mert más ügyekben siránkoztam a héten,
szegény madárkákról nem sok szó esett az egyéb gondok között.
Pedig jó volna tudni, mikor is észleltem először, hogy Csivike nem eszik rendesen.
Bár nem volt ez ilyen egyértelmű, mint utólag visszatekintve,
és voltak Csivinek egyéb tünetei is, amik sokkal jobban aggasztottak.
Lihegett-pihegett szegénykém, néha valósággal kapkodta a levegőt,
a kis farka pedig elég rémisztő iramban ugrált le-föl, a légzése ütemére.
Csakhogy ezek a tünetek késő estére általában rendeződtek,
vagyis a meleg számlájára írtam őket, és igyekeztem nem pánikba esni.
A röpködéssel is felhagyott megint szegénykém,
de azt meg betudtam az új függönynek,
de azt meg betudtam az új függönynek,
hisz máskor is úgy van, hogy a függönycsere után pár napig nem repül.
Hogy enni sem akar, azt írtam a többihez :
azt hittem, attól is a meleg meg az új függöny vette el a kedvét.
Nem is voltam biztos a dolgomban, hisz elvileg előfordulhat,
hogy olyankor eszik, amikor én nem látom.
Bár persze azért az gyanús volt, hogy a megszokott időkben meg pont sosem éhes.
Úgy rémlik, már csütörtökön gyanakodtam, hogy valami nem stimmel,
de komolyabban aggódni csak a pénteki vacsoraosztásnál kezdtem :
akkor tűnt fel, hogy Csivike nem nem AKAR, hanem nem TUD enni.
De még ekkor se voltam teljesen biztos a dologban, mert Csuvika megzavart :
szokása szerint folyton elüldözte Csivit az etetők mellől.
így lehetett a helyzetet úgy is értelmezni, hogy Csivi enne, csak Csuvi nem engedi.
Legföljebb az volt furcsa, hogy Csivike engedi elzavarni magát...
Két-három falatot bekapott szegény kis tündérem,
és máris menekült föl a kakasülőre.
*
Péntek este aztán kicsit megrendszabályoztam Csuvikát
(ő van olyan okos madárka, hogy szóval is irányítható, mintha mindent értene),
és kénytelen voltam szembesülni a szörnyű valósággal,
hogy itt bizony nem Csuvika a bűnös,
Csivi akkor is otthagyja két falat után az etetőt, ha nem zavarja senki.
Péntek este volt – és én itt álltam a rémisztő ténnyel, hogy Csivi nem tud enni.
Mi kell egy ötdekás kismadárnak az éhhalálhoz ?
Egy nap ? Kettő ? És ki tudja, hány napja nem eszik már rendesen ?
Hova fussak vele péntek este ? És hova fussak szombaton ???
*
Márpedig valahova muszáj volt, ha nem akartam eltemetni Csivikét.
Szerencsére rémlett, hogy a Jász utcában mintha lenne szombaton is rendelés.
Épp csak pár óra, és csak sürgősségi ügyelet – de mintha lenne.
Utánanéztem : tényleg van. Kérdés csupán, van-e hozzá madaras orvos.
Hát nem volt.
Ekkora szerencsénk már nem lehetett.
Két doktornő volt bent délután, egyiket sem ismerjük, és egyikük sem madaras.
Gondolhatjátok, hogy a hír hallatán összeomlott minden reményem :
ha nem kap segítséget, hétfőre jó eséllyel meghal nekem Csivike.
A recepciós kislány azonban (aki egy földre szállt angyal)
türelmesen elmagyarázta, hogy nincs mitől félnem és nincs miért keseregnem.
Vigyem csak nyugodtan a madárkákat,
mert az EXOPET-ben minden orvosnak megvan madárra is a jogosítványa,
csak nem mindenki használja egyformán, van, akinek más állat a szíve csücske.
De szükség esetén bármelyikük el tud látni madarat is, és meg is teszik,
mert hiszen a kórházban lévő madárkákhoz se futkosnak be folyton a doktor urak.
Azt javasolta tehát a recepciós kisasszony,
hogy ha kórházban nem is akarom otthagyni Csivikét,
azért csak vigyem be feltétlenül, kapjon meg szondán át egy napi eleséget,
amivel biztosan kihúzza hétfőig,
amikor már bent lesznek az “igazi” madaras orvosok is.
Ez a felvetés így megnyugtatónak és kivihetőnek tűnt, nem győztem hálálkodni,
aztán meg felkészíteni halálra rémült madárkáimat a soron kívüli útra.
Sose szoktam szegénykéimet váratlanul, lelki felkészítés nélkül orvoshoz vinni,
de hát most muszáj volt, bármennyire is átéreztem az értetlen csalódásukat.
*
Tekintettel a hőségre, a sok izgalomra meg a rendelési idő rövidségére,
megszavaztam magunknak kivételesen a taxit.
Ekkor ért a második orrba vágás egy órán belül
(az első ugye az volt, hogy nincs bent madaras orvos) :
a FŐTAXI operátor hölgyikéje hosszú várakoztatás után közölte,
hogy nem tud kocsit küldeni, nincs szabad autójuk sehol a környéken.
Ez nem lehet igaz ! Ilyen a világon nincs !
Hogy fogunk odaérni időben, mikor a 32-es busz hétköznap sem egy sűrű járat ?
Szerencsémre annyit nyavalyogtam a telefonba, hogy közben mégis akadt egy autó.
Mégpedig nem is akármilyen.
Egy középkorú, tipp-topp uraság jött értünk,
aki nem fogadott el borravalót a fuvar végén.
aki nem fogadott el borravalót a fuvar végén.
Azt mondta, költsem csak azt a pénzt a madárkákra,
tudja ő, hogy mivel jár az állatorvos, lesz a pénzecskémnek ezer helye.
Bizony, bizony : ilyen is van.
Tegnap csupa kiváló emberbe botlottunk – bizonyára vigaszul a sok izgalomért.
*
A váróban elképesztő tömeg fogadott :
állóhelyet is alig találtam a dög nehéz szatyorral,
bár utóbbit aztán viszonylag hamar sikerült leraknom egy asztalkára.
Jó sokáig várakoztunk, de hihetetlen sebességgel cserélődtek a népek :
a tömeg ellenére flottul és rendezetten zajlott minden,
pedig senki nem maradt ellátatlanul vagy tanácsok nélkül :
még a váróban is röpködtek a magyarázatok és utasítások a beteg kis állatokhoz.
Madárka rajtunk kívül nem várakozott, de bentről hallottunk vidám csivitelést :
egy törpepapagáj párocska van éppen kórházban, akik közül csak az egyik beteg,
de fölvették vele a párját is, mivel nem lehet elválasztani őket egymástól.
*
A doktornő, akit Évának hívnak
(a doktor urakat se szoktam teljes névvel emlegetni itt a blogban),
az első piros pontot azzal szerezte nálam, hogy nevükön szólítja be a kis betegeket.
Teljesen korrekt és kifogástalan az is, hogy “tessék jönni a madárkákkal”,
mégis olyan jólesett most azt hallani, széles mosoly kíséretében, hogy “Csivike”.
Aztán a következő félórában csak zuhantam egyik ámulatból a másikba.
Ilyen az EXOPET-ben egy “nem madaras” orvos ???
Hisz úgy nyúl Csivikéhez, úgy kérdez és úgy magyaráz,
úgy végzi a számomra horrorisztikus vizsgálatokat, mintha naponta ezt csinálná.
Lehet, hogy csinálja is (a kórházban lévő madárkákkal) – nem tudom.
Csak azt tudom, hogy tíz perc után ugyanúgy megbíztam benne, mint Tamásban,
és szörnyen sajnálom, hogy ő a rendelői munkamegosztás szerint nem madaras.
*
Szegény kicsi tündéremnek ki kellett állnia egy begytamponos vizsgálatot
(egy fültisztító pálcikához hasonló valamit dugott le a doktornő a begyébe),
továbbá meg lett nézve a kis szájürege, torka, meg lett hallgatva a légzése
(én nagyon féltem egy esetleges tüdőgyulladástól),
és meg lett vizsgálva egy pottyantmánya is – de az legalább már nem fájt neki.
Minden vizsgálat eredménye negatív volt, bár a légzése kicsit nehezített.
A doktornő nem talált semmi rendellenességet, Csivike pedig élénken helyeselt :
pont úgy viselkedett, mint a fájós fog a fogorvosi váróban : ott rögtön nem fáj.
Csivike is teljesen egészséges madárka benyomását keltette :
még csak a farkincája sem ugrált, pedig itthon az volt az egyik vezető tünet.
Hogy enni sem eszik szegénykém, az közben valahogy el is felejtődött :
biztos én nem hangsúlyoztam eléggé,
meg hát nem is látott semmi bajt a doktornő sem a szájában, sem a torkában,
és a begytampon se mutatott semmilyen kóros elváltozást.
Így éppen csak az maradt el végül, amiért eredetileg mentünk : a szondás etetés.
*
Itthon aztán vertem a fejem a falba, hogy hogy lehetek ennyire hülye :
a rendelőben makkegészséges madárkám bizony megint nem evett egy falatot se.
Pedig akart szegénykém, de mennyire akart, hisz nyilván iszonyú éhes volt,
de hiába próbálta, nem ment le a torkán a falat.
Pontosabban “megrágni” nem tudta : nyilvánvaló volt, hogy a csőrében fáj valami.
Talán fölsértette a nyelvét egy szúrós végű zabszem,
vagy megszúrta a hülye spárga, amiből helyenként icipici szálkák állnak ki.
Vagy Csuvika harapta meg valahol véletlenül, miközben etette -
vagy netán elakadt valahol egy magocska (vagy ki tudja, mi),
ami zavarja Csivit és útban van a falatnak.
Annyira pici egy ilyen kismadár csőre meg nyelve :
attól, hogy a doktornő nem látta, még lehet ott bármi.
*
Én mindenesetre azt vettem a fejembe, hogy valami el van akadva a kis szájában -
bár ennek ellentmond a begytamponos vizsgálat,
hisz annak a rusnya pálcikának le kellett volna vinnie bármit,
ha tényleg lett volna ott valami.
Mindegy : én úgy képzeltem, hogy talán mégis bujkál ott egy kis akadály,
és azt majd szépen leviszi az apróra vágott alma.
Meg ha nincs is mit levinnie : az almát talán meg tudja enni Csivike.
Almás tojás jobb lett volna, de pont nincs itthon tojás,
Almás tojás jobb lett volna, de pont nincs itthon tojás,
mert azt én újabban nem eszem, csak a madárkáknak szoktam venni időnként.
*
Szegény kis éhezőm borzasztóan örült az almának,
bár kezdetben azt se tudta enni rendesen.
Vagy talán eleve félt már addigra mindenféle ennivalótól.
Ugyanakkor éhes volt, így nem adta fel, többször próbálkozott,
én pedig gyakran kínálgattam őt, a kezemben tartott etetőből.
(Bent hagyni a kalitkában nem mertem az almát, tekintettel a hangyaveszélyre.)
Egy idő után úgy láttam, hogy egyre jobban megy Csivikének az almaevés.
Ő is nagyon örült, szegénykém, és próbált mást is enni.
Irtó édes volt : bekapott a kezemből pár falat almát,
aztán szaladt hátra a bot másik végébe, a sárga tálhoz,
hogy ha az almát ilyen szépen le tudja nyelni, talán sikerül a magocskát is.
Bekapott EGYETLEN szem magot, aztán jött vissza az almához.
Pár falat után megint szaladt hátra, megint bekapott egy szem magot,
nekem meg majd’ megszakadt a szívem, mert csak nézett rám bánatosan,
hogy “látod, Mami, nem megy”.
Nem értette a boldogtalan, hogy magot miért nem tud enni, ha egyszer almát igen.
*
Az almaevést aztán próbálgattuk egész este, késő éjszakáig, és egyre jobban ment.
És közben mintha a magocskák is sikerültek volna időnként....
Hogyan volt, hogyan nem, már nem emlékszem a részletekre :
annyi a biztos, hogy este fél tizenegykor Csivi elkezdett viszonylag rendesen enni.
Hogy mitől, fogalmam sincs.
Vagy tényleg volt valami a kis szájában, amit szerencsésen levitt az alma,
vagy Csuvika is etette közben, és esetleg ő hozott helyre valamit -
vagy pusztán csak véletlen egybeesés,
hogy pont addigra gyógyult be valamilyen sérülés, amikor almát ettünk.
Egész biztos, hogy a csőrében volt a probléma,
ugyanis amíg nem tudott enni, folyton azt fente a botokhoz, minden falat után.
*
A boldogságom leírhatatlan volt – gondolhatjátok.
Reggelre szépeket és bőségesen potyogtatott a kisasszony
(tegnap reggel mindössze három potyadék csúfoskodott alatta),
és nagyon remélem, hogy túl vagyunk ezen az újabb rémségen,
bár enni ma még nem láttam Csivikét.
Majd mindjárt osztom a vacsorát, és akkor kiderül, hogy hányadán állunk.
Mindenesetre drukkoljatok nekünk, mert még ránk fér, bőven !
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek