Hogy a fenti címmel kiről szólhat a mese, azt ugye magatoktól is tudjátok pontosan : természetesen Csivi Kisasszonyról, akinél rafináltabb boszorkányt még nem hordott hátán a Föld. Ha pedig a pocakjáról van szó, még a szokásosnál is jobb ötletei támadnak, Csuvika megrövidítése és fölbosszantása érdekében.
Tegnap az esti készülődés vége felé Csivi Őnagysága kedvtelve csipegette (nem is csipegette, hanem falta) a saját éjszakai köleskéjét : még oda is álltam mellé beszélgetni egy kicsit, annyira bájos volt, ahogy örül a hatalmas fürtnek, és szemezgeti szorgosan. Akkor még az alsó végét rágicsálta, mert jó hosszú volt a fürt, leért a jobb első sarokbotig. (Kép az este nem készült róla, de találnom kell pár héttel ezelőttről régebbit, amin ugyanez látható.) Csivike később is kitartani látszott a saját fürtje mellett : mikor már készültem rájuk teríteni a takarót, szépen fölugrott a szokott hálóhelyére, és fölül folytatta ugyanazt, amit egy emelettel lejjebb elkezdett – vagyis szemezgette tovább a neki rendelt fürtöt.
Ehhez képest kissé meglepőnek találtam, hogy a takaró fölterítését (amikor ugye pár másodpercig nem látom a madárkákat) Csuvika keserves sírása kísérte. Hogy tudjam, mi lelte, ahhoz be se kellett kukkantanom a lepedő alá. Pont az történt, amire tippeltem : mire újra láthatóvá váltak a madárkák, Csivike már Csuvi helyén csücsült, legártatlanabb, angyali képével, és buzgón zabálta Csuvi kölesét. Szegény kis Kékségem meg csak sírt az egyik alsó boton, és vágyakozva, búsan tekintgetett fölfelé. Próbáltam rábeszélni, hogy másszon föl Csivike helyére, ám Csuvicsek jobban átlátott a szitán, mint én : nem mozdult a lentebbi botról, csak sírt egyre jobban, hogy Csivike úgysem engedi oda, és neki majd nem is marad köleske.
Én ekkor még nem gondoltam semmi rosszra – azon kívül, hogy reggelre megint tele lesznek kakival az alsó ülőkék, mert ha a madárkáim helyet cserélnek éjszakára, egyikük sem oda potyogtat, ahova kéne. Zsörtölődtem is egy kicsit emiatt Csivikével, de csak úgy tessék-lássék, mert hiszen bőven belefér a napomba, hogy reggel kicsit hosszabban takarítsam a kalitkát. Banyácskám viszont – aki szerintem igenis értette a szövegemet – legbájosabb képével mosolygott rám, és fontoskodva toporgott ide- oda, Csuvika fürtjének pusztítása közben, mintha csak mondta volna, hogy ne félj, Mami, nem Csuvika helyén fogok elaludni, csak gyorsan elvégzem még itt, amit kell. El is végezte : mindent magába tömött, ami belülről elérhető volt azon a fürtöcskén.
Hogyhogy nem ott fogsz aludni ??? – hüledeztem én, mert ekkor már nagyjából gyanítottam, hogy mire megy ki a játék. – Ha lelegelted Csuvika kölesfürtjét, akkor most már tessék szépen ott maradni, és a saját kölesedet meghagyni Csuvikának ! Olyan nincs, hogy mind a két fürt a tied !
Banyácskám csak nézett rám elnézően, mint anya a buta gyerekére, aki még nem ismeri az életet. Dehogy nincs ! - mondta ő, és máris visszasétált a kakasülőn a saját oldalára, roppant elégedetten. – Csuvika örüljön, hogy egyáltalán följöhet a helyére !
És Csuvika tényleg örült… mászott is föl azonnal. Volt annyi esze szegénykémnek, hogy közben már abbahagyta a sírást, és igyekezett hasznosabban tölteni az időt : nekiesett a sárga etetőnek, hogy hatalmas sebességgel habzsolja belőle a magokat, nehogy éhen találjon pusztulni az éjjel, ha netán Csivike tényleg nem hagy neki kölest. Mert ugye előtte csupán csak másfél órán át etettem őket fölváltva a kezemből, így mind a ketten BORZASZTÓ éhesek voltak, az éjszaka meg félelmetesen hosszú.
Ez hát a tegnap este hiteles története. Igazán kár, hogy Csivi madárnak született : ha embernek sikeredik, ezekkel a kvalitásokkal a mai világban sokra vihette volna.
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek