Ez a blog csak tartaléknak indult, a FREEBLOG sűrű haldoklásainak idejére, ám most már úgy tűnik, hogy állandónak lehet tekinteni. Jobb híján WORD-ben az alábbi linken olvashatók a CSICSU CSALÁD meséi, mivel máshol már sajnos nem érhetők el. Jelenlegi blogom annak folytatása.
Ezt a szerencsétlen blogot ugyan semmi értelme írni, mert nem olvassa a kutya sem, és aki mégis, az mind kuka, meg nem szólalna világ kincséért sem – de azért néha úgy teszek, mintha volna kinek bármit firkálni. Ennyi erővel írhatnék kockás füzetbe is (csak a képeket volna nehezebb odavarázsolni), elvégre saját magamat ott is olvashatnám, ha emlékekre vágyom, rajtam kívül meg úgysem érdekelnek igazán senkit a madárkáim. Bár voltaképpen még magamnak is fölösleges irkálni, mert nem is olyan jó, nem is olyan könnyű visszaolvasni mindazt, amin már túl vagyunk. Hetek óta a régi, az IGAZI blogom fölélesztésén munkálkodom, és bizony nem azért haladok lassan vele, mert nem bírom idővel vagy fenékkel – sokkal inkább azért, mert hihetetlenül nehezemre esik visszamászni a Csipikés-Csupikás múlt időbe. Ami szép volt, az azzal keserít, hogy már elmúlt, ami meg balul sült el, az most is ugyanúgy megvisel, mint amikor benne éltem. Vagyis a blogolásnak tényleg nincs a világon semmi haszna és értelme. Ráadásul egyik percről a másikra eltűnhet, megsemmisülhet az egész – amint azt a jó öreg FREEBLOG volt szíves bemutatni és bizonyítani mindenkinek.
De azért elmesélem a mai napot – elvégre amíg ki nem mondom végleg, hogy hagyom a francba az egészet, Blogocskának mégiscsak mennie kell. Amíg VAN, addig működjön is.
Laza és lusta vasárnapnak néztünk ma elébe, nekem pedig délelőtt kedvem támadt barkácsolni egy kicsit. Hosszabb ideje készültem lecserélni a madárkák lifegőjét a kalitkában, mert a kis venyige-háromszög már borzasztó rég volt szolgálatban, és mostanában folyton beleakadt a mögötte lévő sarokbotba, nagy zavarba hozva ezzel Csivit és Csuvit. Elvileg simán ki tudták volna akasztani, de erre nem bírtak rájönni, mert a megoldás keresése helyett megijedtek az előttük tornyosuló akadálytól, és a környékére se mentek a renitens lifegőnek, ha éppen fölakadt a botra. Nyilván kinyúlt már a spárgája (pontosabban a spárgán lévő millió csomó) a rengeteg cincálásban. A venyigét egy idő után amúgy sem lehet hámozni, úgyhogy mindenképpen ideje volt a cserének. Kedvenc állatos boltom tulajdonosa pár héttel ezelőtt hozott nekem jó kis bodza ágakat : már akkor elterveztem, hogy a következő lifegő majd ezekből készül.
Így is lett. Egy ilyen pici kis háromszöget megalkotni nem tart semeddig : kifúrtam a pinduri kis ágakat, beléjük fűztem a spárgát : akár hintának is használhatják a madárkák a lifegőt, garantáltan nem fog kettétörni a fenekük alatt. Hogy ki még nem próbálta senki, azt talán mondanom sem kell, pedig már lassan este van, a kalitka új ékessége pedig még délelőtt készült. Igaz, valami sokat nem tartózkodtak otthon napközben a boldog tulajdonosok – de ha otthon vannak, akkor is úgy tesznek, mintha nem látnának semmi újdonságot a kalitka jobb oldalán.
Mindenesetre az új kis lifegő elkészült – én pedig úgy találtam, hogy maradt még bennem némi szufla, akár nagyobb fába is vághatom a fejszémet. Vagy ha fejszét éppen nem is, de a bodzához való SZERSZÁMOT igen, amiről fogalmam sincs, hogy valójában micsoda, ám a bodza belsejének kitologatásához pompásan megfelel. Pár évvel ezelőtt hozta le nekem az egyik szomszédasszony, mondván, hogy én biztos tudom majd használni valamire, sajnálja kidobni. Eredeti állapotában jóval hosszabb volt, sokat elhasználtam belőle még Csipikém idejében, valamelyik odújának a felfüggesztéséhez. Vért izzadtam és dühösen átkoztam a barkácsolós lelkemet, mire sikerült formára hajlítgatnom (sőt egyáltalán elvágnom) annak idején, mert baromi erős drót – pont ezért alkalmas kiválóan a bodza kifúrására.
Hónapok óta készülök megreparálni Csivikém imádott emeletes hintáját (lehet, hogy “hivatalosan” Csuvié, de Csivike szereti jobban), csak valahogy mindig elmaradt – nyilván pont azért, mert sejtettem, hogy az érintett ágak kifúrása nem kétperces játék lesz. (Tényleg nem az lett – ezt az egyet remekül eltaláltam.)
Reparálni pedig azért kellett a hintát, mert nagyon bután oldottam meg a három emelet felfüggesztését annak idején, amikor ezt a kis gyöngyszemet összeütöttem valamelyik szárnyaskámnak ajándékba. Karikafejű kis facsavarok tartották a kötélen az ágacskákat (legalábbis azokba fűztem a rögzítő spárgát), és ez bizony nagy felelőtlenség volt, mert a bodza nem arról híres, hogy bármit biztonsággal megtartana, amit a közepébe csavarok. A legfölső emeletet szét is szerelte Csivi Mester Kisasszony már régen – csoda, hogy nem lett belőle baleset. Azt a rövid kis ágat már akkor úgy raktam vissza a helyére, hogy kifúrtam a közepét és végigvezettem benne a spárgát – na de könnyű volt ezt megtenni egy tizenöt centis ággal ! A többit viszont nem éri át a SZERSZÁM, amivel fúrni tudok – bizonyára ezért is halogattam a megoldást, noha sűrűn ellenőriztem a csavarok állapotát, nehogy tényleg baleset legyen a hanyagságomból. Nem lett, mert Csivi Mester fölhagyott a csavarhúzással : talán ő is megijedt, amikor a legfölső emeletet sikerült szétszerelnie.
Végül csak a legalsó ágacskával gyűlt meg a bajom (a középsőhöz még elég hosszú volt a SZERSZÁM), de azzal aztán kínlódtam vagy egy órácskát, míg végül mégis engedte kifúrni magát. Kész lettem volna kötőtűket is bevetni a siker érdekében, azonban azok se váltak be - a műanyagnál féltem, hogy elpattan (ne adj’ Isten beletörik a bodza hasába – akkor aztán nézhetek : honnan szedek más ilyen alkalmas kis ágat ?), a fém kötőtű meg nem tudott mit kezdeni a bodza enyhe kanyarulatával. Nem is igen hittem benne, hogy végül mégis kifúrom valahogy – ugyanakkor TUDTAM, hogy sikerülnie kell, hisz a madárkák nem maradhatnak a kedvenc hintájuk nélkül. (Csak hallottátok volna, hogy szórták rám az átkot a szekrény tetejéről, amikor az imádott hintájuknak eltűnt előbb az egyik, aztán a másik emelete !)
A kifúrás tehát nagy nehezen mégis csak meglett – na de mivel húzzam bele a spárgát egy ilyen hosszú ágba ? A rövidekhez nem kell segédeszköz, csak némi türelem – ezeken a hosszabbakon viszont a spárga csak röhögött : haladt úgy hat-nyolc centit befelé, aztán megmakacsolta magát, és semmi módon nem volt hajlandó tovább is vánszorogni. Márpedig muszáj volt – ám ezt csak én tudtam, a spárga nem. Egy-két cigiszünet aztán meghozta a megoldást : gondoltam, keresek valami vékony drótot, ami elég erős ahhoz, hogy képes legyen utat törni magának a tapadós alagútban, de elég karcsú is, hogy a másik végét visszahajtva össze tudjam tekerni, benne a spárgával. Mentem keresgélni az egyik kacatos fiókhoz, és ott még a drótnál is jobbat találtam : egy műanyag huzalt, amit leginkább valami vastag damilhoz tudnék hasonlítani.
Áldottam is a kacatimádó lelkemet ! Igaz, hogy a lomoktól már lassan nem férek a lakásban – de olyan még nemigen volt (vagy legalábbis nagyon ritka eset), hogy az éppen aktuális ötletemhez ne találtam volna itthon anyagot és szerszámot. Ez a műanyag huzal speciel egy régi szalmakalapom karimájába volt belefűzve, hogy hercigen álljon a fejemen : onnan azonnal likvidáltam, viszont kidobni sajnáltam, hátha jó lesz még valamire. Ennek már biztos van tíz-tizenöt éve : azóta se használtam semmire, rég el is felejtettem, hogy egyáltalán létezik – na de most milyen jól jött, hogy megtaláltam ! Ennél ideálisabb “tű” a világon nincs, bodzába fűzés céljára !
Most már csak azt kellett kitalálnom, hogyan növesszem össze ezt a valamit a spárgával. Itt viszont már működött a “segíts magadon, az Isten is megsegít” elve : az Égiek biztos úgy találták, hogy a magamét már megtettem ma a hintácska érdekében, így a finisben ők is besegíthetnek egy picit. Kiderült, hogy a huzal egyik végén van egy alig látható, de nagyon is létező kis pöcök : éppen csak akkorka, hogy megakadjon benne a spárga, ha elég erősen hurkolom rá a damilra. Nem is nagyon hittem a sikerben, olyan pici az a pöcök – de működött. Csiribú-csiribá : igenis áthúztam a spárgát, a hinta meg lett mentve ! Most már nagy bajt nem hozhat a fejére ezermester madárkám, akármit is csinál vele : maximum a spárgát tudja elrágni a kötélen, és lepottyan – de ez még mindig jóval kisebb baj, mint ha a csavarokat nyalogatná vagy szedné ki a helyéről, hisz azoknak elég hegyes a végük, komoly sérülést is okozhatnak. Sajnos a másik hintát is két csavar tartja össze (aminek a tetején Csuvika bojtja díszeleg), de abból talán nem lesz baj, mert ott az ág nem bodza, hanem fűzfa : stabilan áll benne a csavar, azt nem tudja szétszerelni Csivike. *
*
Hogy a madárkák a mászókára se repültek rá egész délután, miután én ott vagy másfél órát vacakoltam a hintájukkal, azt talán mondani se kell. Pedig a hinta ugyanott maradt (hisz le se vettem a helyéről), és ránézésre pontosan ugyanolyan, mint eddig volt. Vagy ha nem is pontosan, de tényleg alig látható a különbség. Az én édes picinyeim azonban gyanakszanak : valaminek csak történnie kellett, ha ilyen hosszú időre használhatatlanná tettem a hintájukat ! Látszatra ugyan maradt ugyanolyan, mint volt, de azért sose lehet biztosan tudni... Úgyhogy ma se lettem a népszerűségi lista éllovasa, madári körökben.
Új kommentek