~ Már megint költöztet minket a Mami. Még jó, hogy nem a kalitkából ! ~

Nem merek a FREEBLOG-os blogunkba írni, bár most épp rendesen viseli magát, amúgy meg a szívem szakad meg érte – de nem szeretném még egyszer átélni azt a tehetetlen bosszúságot, amit tegnap éreztem, amikor láttam a szerkesztő oldalon (sőt értesítést is kaptam), hogy érkezett két komment, amikre nem tudok válaszolni. Ugyanis a szerkesztő oldalak éppen működtek, ám a blogomba nem tudtam belépni. Nem kockáztatok még egy ilyen esetet : akkor inkább használjuk a tartalék blogot !

Az a baj, hogy jó megoldás nem létezik, illetve tisztára lutri az egész : világos, hogy ha most a FREEBLOG-ba tenném be ezt a mesét, holnapra dugába dőlne ismét – ha pedig ide, a BLOG.HU-ra teszem, kacagva működni fog a drága FREEBLOG, mintha soha, de soha nem is lett volna semmi baja.

Valakinél azt olvastam még áprilisban, hogy az üzemeltetők hitelezőivel novemberre halasztódtak az újabb tárgyalások : meg is jegyezte akkor az illető bánatosan, hogy ki fog már a FREEBLOG-ra novemberben emlékezni. Nos, én még emlékszem, sőt boldogan használni is kezdtem azonnal újra, mikor október elején váratlanul föltámadt – ám ez a kétnapos, újabb haldoklás arra a megállapításra késztetett, hogy nem érdemes tovább kísérletezni, bármennyire is ott érzem magam igazán otthon : talán tényleg eldől a FREEBLOG sorsa még ebben a hónapban, de addig már nem megyek vissza oda, míg közhírré nem teszik szépen a Főoldalon, hogy megy tovább a szekér rendesen, újra lehet blogokat írni és olvasni.

Addig meg marad ez a blog, a CSIVICSUVI…
Nem tudom annyira szeretni, mint a másikat – de legalább működik.

A nagy kavarodásnak az lett a vége, hogy adós vagyok két bűnöm meggyónásával : kétszer is úgy döntöttem a napokban, hogy nevelnem kell kicsit a madárkáimat, mert az már mégse járja, hogy két ilyen kis fityfiritty diktál folyton egy nagy benga szárnyatlannak. A nevelés, mint olyan, persze elég szokatlan jelenség nálunk, így meg is szenvedtük mind a hárman az első próbálkozásokat rendesen.
A madárkák nem értették, hogy mi ütött belém hirtelen, én meg győzhettem aztán elszámolni a lelkiismeretemmel – úgyhogy a rendszabályozási kísérlet el lett most halasztva, bizonytalan időre.

Bár azt nem mondhatnám, hogy nem volt eredményes… csak épp nem éri meg.

Első áldozatom Csuvika volt, jó pár nappal ezelőtt : újabban azt a szokást vette föl, hogy egészen korán, már vacsoraosztáskor hazavonul a kalitkába (ez délután fél hat), és nem is repül ki újra, csak akkor, amikor én már szeretném kezdeni velük az esti szertartásokat, mert ideje aludni menniük. Ehhez néha van humorom, néha nincs : a kérdéses napon éppen nem volt. Szerettem volna hazavarázsolni Ő Uraságát a lehető leghamarabb, mert épp nem volt kedvem a kalitka előtt állva tölteni a fél éjszakámat.

Csakhogy Csuvikát nem olyan egyszerű rábírni olyasmire, amit ő éppen nem óhajt megtenni. Kergetőzni nem volt kedvem, a vakuval sem akartam kínozni : egy hirtelen ötlettel a villanyt választottam (illetve épp a sötétet), bízva az újdonság erejében.

Csuvika fönt szónokolt a szekrény tetején : elsőként leoltottam az alatta égő állólámpát. Meghökkent a kis drágám, de még nem mozdult. Következő lépésben leoltottam a kalitka fölötti kislámpát. Ettől már elbizonytalanodott : átröppent a másik szekrény tetejére, közelebb a kalitkához. Sínen vagyunk – gondoltam én, és máris oltottam az egyik fotel fölötti kislámpát. Ekkor már elég sötét volt a szoba : Csuvika riadtan rárepült a ketrec oldalára, de bemenni még mindig nem akart. Leoltottam a gépem melletti lámpát is – így már csak egyetlen egy égett, a másik fotel fölött, a kalitka közelében. Fényt azonban ez alig adott egymagában : Csuvika fejvesztve menekült be az ajtón, azt se tudta, hogyan keresse Csivike biztonságát.

Természetesen azonnal kigyúltak újra a fények, mihelyst rácsuktam az ajtót a kis szökevényre – ám Csivikém annyira meg volt riadva a merőben szokatlan, rémisztő eseménysortól, és a bűnös is úgy elcsöndesedett hosszabb időre, hogy végül is nem óhajtom szabadalmaztatni az eljárást, bármennyire is célravezetőnek bizonyult. Békésnek tűnik ugyan, de ki tudja, mekkora ijedséget okoztam a váratlan sötéttel a pici kis madárlelkekben. Az viszont tény, hogy mióta megvolt ez a csúnya elsötétítős kaland, Csuvika úgy repül haza pontban fél kilenckor mindennap, mint a kisangyal.

Csivikém pedig a vacsorához sorakozott föl szépen, időben tegnap, ahogy kell – ugyanis őt meg vacsora-megvonással büntettem tegnapelőtt. Illetve dehogy büntettem : csak nem voltam hajlandó külön kínálni neki a markomból a nasit, amikor már a takarításnak lett volna itt az ideje, sőt később túl is estünk rajta.

Csivi Boszi szeret bolondot csinálni belőlem az esti szertartásaink alkalmával, ha olyan kedve van : míg Csuvikát kényeztetem a tenyeremből, ő előadja a haldokló hattyút, hiába kínálom, nem kell neki semmi. Viszont abban a pillanatban, amikor rájuk csukom a kalitka ajtaját, hogy jó, akkor most szünet, megyek bagózni, Csivikének kipattan a szeme, és ugrik le a középső botra rögtön, hogy most kéri a zabot vagy a homokot, de azonnal. Ezen néha jót mulatok, máskor bosszankodom – mindenesetre a markomból való etetés nem maradt még el soha.

Tegnapelőtt azonban változtatott Banyácskám a szokásos forgatókönyvön : talán tényleg valami baja volt, lehet, hogy ezt a szörnyű meleget érezte szegénykém, ami most újra megtalált minket. Pár szem zabocskát nassolt ugyan a tenyeremből, még az elején, de aztán utána nem volt hajlandó se homokot, se magocskákat enni, csak bóbiskolt a hátsó sarokboton, míg Csuvicsek végigette szépen a menüt a kezemből. Akárhogy kínáltam, akárhogy könyörögtem, nem kellett neki semmi. Már túl voltunk az esti takarításon is, Csivikém még mindig csak szunyókált, mint aki nincs is jelen.

Bezzeg észhez tért szegénykém, amikor oltottam a kalitka fölötti kislámpát, és mentem a kisszobába az éjszakai takarójukért ! Szerintem meg se fordult a fejében, hogy ilyesmi lehetséges : nem hitte el, hogy tényleg üres hassal kell aludni mennie. Pedig így lett : volt már vagy fél tizenegy, ott álltam másfél órája a ketrec előtt, a legcsekélyebb késztetést se éreztem arra, hogy még legalább félórát ráhúzzak. Különben se szórjuk szét a zabszemeket a frissen takarított, éjszakai kalitkában… Ez van, pipikém – mondtam én -, most már be kell érned az éjszakai fürtös kölessel.

És Csivike beérte…
Ropogtatott szorgosan vagy húsz percen keresztül, folyamatosan, hisz nagyon éhes lehetett, mert az esti jóllakáshoz van szokva. A szokásosnál tovább hagytam égve nekik a kislámpákat, hogy megtömhesse még a bendőjét szegény kis éhezőm, a takaró alatt. (Elölről nincsenek teljesen letakarva, csak oldalt és hátul.)

Persze így is nagyon bántott a lelkiismeret, főleg a homok miatt, amit egyáltalán nem evett Csivi, pedig az kell az emésztéséhez. Valósággal belebetegedtem reggelre, hogy mit csináltam a madarammal, biztos éhen pusztul nekem az éjjel, de legalábbis nem lesz alatta kaki egy darab se. Ehhez képest pici tündérem szebbeket potyogtatott, mint az utóbbi időben bármikor, és éhen se halt, csak hatalmas elánnal vetette magát reggel az etetőkre. Következő este (azaz tegnap) pedig el nem mozdult volna a kezem mellől világ kincséért se : kitartott másfél órán keresztül, szunyókálás nélkül, míg mind a ketten jóllaktak. Nagyon félhetett szegény, hogy megint éhesen kell aludni mennie.

Nem mondhatom tehát, hogy nem lett eredménye a bekeményítésnek : Csuvika is megtanulta, mikor kell hazavonulni a röpködésből, és Csivike is, hogy mikor van ideje a vacsorának. Engem viszont annyira megviselt a saját gonoszságom, hogy nemigen ígérhetek hasonlóan következetes folytatást : maradok mégis inkább négydekás kis zsarnokaim méretes rabszolgája, mert az a szerep sokkal jobbat tesz a lelkemnek.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :