Képzeljétek : az este azt hittem, hogy Csuvikának vége.
Csak úgy, minden előzmény nélkül, egyik percről a másikra.
Jó – hát talán nem ennyire hirtelen, de én nem vettem észre a világon semmit.
Vacsoraosztásnál még semmi baj nem volt, ez biztos –
aztán én is kimentem enni, utána meg eléggé beleszédültem egy könyvbe :
Csuvika közben magyarázott, ahogy máskor.
Hogy mikor hagyta abba, nem tudom.
Mire fölcihelődtem a rekamiéról, hogy megkezdjük az esti szertartásainkat,
már nem járt a kis csőre, és enni sem akart.
Az én kis evőgépem ! Aki mindig késő este a legéhesebb !
*
*Ez önmagában is elég gyanús, de ráadásul idegesen kapkodott a kis fenekéhez,
rázogatta a farkát, ide-oda ugrált a kalitkában, de teljesen céltalanul,
csak mert sehogy se találta a helyét.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy két eset van :
vagy ráragadt valami a popójára, ami zavarja, vagy nem tud pottyantani szegény.
Mivel a pocakját is túl nagynak találtam, meg valahogy furán is tartotta magát,
szinte biztos voltam benne, hogy az utóbbi lehet a baj.
Nem tud kakilni – jön majd a bélelzáródás, amiben Csipikém is meghalt.
*
*
A többit a fantáziátokra bízom...
Mit csináljak, kihez fussak vele, este fél tízkor ?
Nagy rémületemben már azon voltam, hogy felhívom a doktor bácsinkat -
de hát mit tud segíteni, látatlanban ?
Próbáljam meg házhoz hívni, felajánlva ezért bármekkora összeget ?
Vagy arra kérni, hogy menjen be a kedvünkért a rendelőbe, és mi is oda taxizunk ?
Talán megtenné – de mi van, ha tévedek ?
Mármint abban tévedek, hogy mindez valóban szükséges.
Potyára nem lehet rángatni szegény dokit,
és hátha csak rémületemben látok mindjárt tragédiát.
Ez volt a legszörnyűbb : egyedül dönteni,
és utána vállalni a felelősséget, ha netán rosszul döntöttem.
*
*
Kínomban igen gyorsan rávettem magam, hogy olyasmit csináljak,
amitől máskor önmagában is félni szoktam :
muszáj volt kézbe fognom Csuvikát, hogy meg tudjam szemlélni a kis popóját.
Aha ! Ha megtaláltam volna a szépséges tollacskái között !
Látni szinte semmit se láttam (már csak az izgalomtól sem),
de végigtapogattam többször is a kis pocakját meg az alsóbb fertályokat,
amerre a fenekét sejtettem : valóban sikerült lepöckölnöm egy ráragadt kakit,
de nem ez lehetett a baj, mert szerintem olyan helyen volt, ahol ő is elérhette.
Vagyis nem volt értelme a befogásnak – ami egyébként elsőre sikerült,
és drága kicsi kincsem abszolút békésen tűrte.
Feküdt szépen hanyatt a tenyeremben, nem próbált menekülni,
nem csípett, nem is tiltakozott :
ha véletlenül olyan helyre nyúltam, ami neki fájt vagy kellemetlen volt,
csőrébe kapta a kezemet, ahol érte, de vigyázott, hogy egy kicsit se csípjen.
Még ebben a szörnyű helyzetben is elámultam a hatalmas lelkén.
Nyilván érezte, hogy segíteni akarok rajta, még ha ügyetlenül próbálkozom is,
és nem akart bántani, mert a jó szándékomban nem kételkedett.
*
*
A kézbe fogással tehát nem mentünk semmire -
hacsak meg nem masszíroztam közben egy kissé a pocakját, akaratlanul is.
Amikor letettem végre, egy rövid ideig nyugodtabbnak tűnt -
de biztos csak azért, mert a befogással járó izgalmakon túljutott.
Hamar elkezdte újra rázogatni a farkát és kaparászni a fenekét.
Totálkáros voltam és teljesen tanácstalan.
Könyörögtem neki, hogy igyon, mert gyanítottam, hogy itt lehet a baj :
tegnap jódos vizes napunk volt (vasárnap kellett volna, de elfelejtettem),
és Csuvika nem szereti a jódos vizet, nemigen ivott egész nap.
Este ugyan már tiszta víz volt az itatóban,
de szegénykém ezt sehogy sem akarta ellenőrizni, azt hitte, még mindig jódos.
Nagy szerencsémre fölmászott a kakasülőre,
én pedig kezdtem neki a rakosgatni a vízcsöppeket a fölötte lévő kis ágra.
Ezt elfogadta, sőt boldogan nyalogatta, hisz biztosan szomjas volt.
Viszont az itatót hiába nyújtottam föl neki többször is,
abból nem volt hajlandó inni, csakis a kis bodzaágról nyalogatta a cseppeket.
Én meg adogattam szorgalmasan, hogy csak igyon, igyon, igyon.
Közben vadul drukkoltam, hogy még legalább pár percig itathassam.
Attól féltem, hogy Csivike közbelép, és lezavarja Csuvikát, hogy inkább őt itassam.
De nem : csodálatosképpen Banyácskám most az egyszer nem volt féltékeny.
*
*
Csuvika aztán lemászott a kakasülőről, és elfogadta az eleséget a kezemből.
Kezdtem reménykedni, hogy talán megússzuk, és mégse kell temetnem.
Talán két-három falatot evett, mikor végre pottyantott egy hatalmasat.
Rögtön megjött a hangja, visszatért a jókedve, és valósággal zabálta a hamikat.
Én meg úgy éreztem magam, mint aki végveszélyből szabadult.
Vagy nem is tudom... Nincs erre szó, hogy mennyire örültem.
Később azért még találtam magamnak rémüldöznivalót,
de könnyen lehet, hogy ekkor már olyasmit észleltem, ami valójában nem volt.
Mindenesetre féltem a reggeltől, de Csuvika először is megvolt,
másodszor bőven találtam alatta pottyantmányokat.
Talán nem olyan sokat, mint máskor – na de nem is evett annyit az este.
Ma pedig már nem láttam rajta semmi gyanúsat egész nap.
*
*
El akartam még mesélni a mai napot is, de azt hiszem, okosabb itt abbahagyni,
mert ez a történet így kerek egész.
Félek, hogy a blognak is sok lesz a szöveg, meg a fenekemnek is az ücsörgés.
A mai kalandjaimat majd elmondom holnap vagy holnapután.
Talán nem is illene mást mesélni Csuvika szerencsés megmenekülése után.
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek