Nem készültem ma mesét írni, vagy ha igen, akkor egészen másról (hisz tartozom még a géptelenség szörnyűséges kilenc-tíz napjának utólagos megörökítésével) – ám a húsvéti nyúl másképp döntött, és kijárta nekem egy perc alatt, hogy mégis csak szükségét érezzem soron kívül beszámolni a mai eseményekről. Ugyanis kaptam ajándékot... Igazi húsvéti ajándékot – bár hogy később öröm lesz belőle vagy mérhetetlen bánat, az egyelőre még a jövő titka. Tojást hozott nekem a nyuszika, igazi, csinos kis tojást : igaz, hogy nem hímes, nem is piros, sőt nem is Csivike tojta, de talán jobb is így. A kisszoba erkélyén várt a meglepi, abban a jó kis galamb-összkomfortban, amit évekkel ezelőtt készítettem egy akkori párocska számára, de végül azóta se használta senki. Pedig jó régen történt, hogy zöldséges rekeszt kunyiztam egy ismerős kisboltból, hogy oldalára fordítva biztonságos lakásul szolgálhasson a felnövekvő galambifjúságnak. A hasában lakik egy nagy, IKEÁ-s műanyag doboz, vastag kötéllel rögzítve nem csak a zöldséges rekeszhez, de az erkély rácsához is, hogy semmilyen szélvihar ne tudja elmozdítani a helyéről. A dobozban jó sok virágföld van – meg persze most már avar is, mert a jó kis lakást évekig nem használta senki, én meg általában elfelejtettem kitakarítani belőle a fölösleget. Most már késő – pedig a pindurkák gyönge kis bőrét igencsak törni-vágni fogják sajnos a száraz levelek.
Keletkeztek tehát megint albérlőim : Tubika és Tubicsek, más néven Tubi anyu és Tubi apu. Valami nagyon nem lepett meg a dolog, mert sejtettem, hogy miben sántikálnak : többször is észleltem az utóbbi egy-két hétben, hogy megnőtt az erkélyem népszerűsége galambi körökben. Csak hát mással voltam elfoglalva, nem nagyon figyeltem a kisszobában szövődő tervekre, hisz oda amúgy is ritkán tévedek be. Azért párszor eszembe jutott, hogy le kéne takarítani az erkélyt, mert rossz vége lesz a dolognak, én meg majd verem a fejem a falba – de persze maradt az ötlet a tervezgetés szintjén. Úgy lett, ahogy gondoltam : ma délelőtt álltam neki kapkodni, amikor már persze a frászt hoztam szegény Tubikára a tüsténkedésemmel. De még csak egy tojás van alatta, nem volna kötelező ülnie. Halogatni viszont nem lehetett tovább a takarítást, mert holnapra vélhetően meglesz a potenciális testvérke, és akkor már tényleg nem szabad zavarni és ijesztgetni a kedves szülőket.
Így aztán megvolt a kis programom húsvét vasárnapra – ami (ha hiszitek, ha nem) nem pusztán a húsvét miatt nevezetes nap, hanem pontosan a nyolcadik évfordulója annak, hogy az erkélyemen kibújtak a tojásból a legelső galamb-unokáim : Benőke és Döncike. (Döncike alighanem kislány volt – de mit tudtam én még akkor, hogy a galamb általában “igazságosan” költ : egy fiút és egy kislányt.) Április 20-án születtek a kis drágaságaim, 2006-ban – és nekik köszönhetek mindent, ami azóta kitölti az életemet, mert velük kezdődött az egész madármánia. Korábban nem is vettem “állatszámba” a madarakat, el se tudtam képzelni, mit lehet szeretni rajtuk. Aztán Benőke és Döncike apránként megmagyarázta nekem... Képeket láthattok róluk elég szép számmal (bár sajnos nem teljesen felnőtt korukig) az INDAFOTÓ galambos albumában, ITT. Sajnos a többi képük elveszett a régi vinyómmal.
Hogy most örülök vagy sem, azt egyelőre ne is kérdezzétek, mert még magam se tudom. Elvileg nagy boldogság és megtiszteltetés, hogy pont az én erkélyemet nézték ki lakásul szárnyas kis albérlőim – gyakorlatilag viszont elég régen tudom, hogy galambászkodni nem csak sok öröm, hanem rengeteg gond és bánat is. 2006-ban még az esélytelenek tökéletes nyugalmával, felhőtlen örömben szemléltem az eseményeket : meg se fordult a fejemben, hogy bármi baj lehet (bár igazában nem hittem egy percig se, hogy a két tojásból tényleg galambocska lesz) – föl is nőtt az orrom előtt Benőke és Döncike, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Pedig távolról sem az – később ezt volt alkalmam megtanulni. 
2007-ben (akkor már Csipikéék is megvoltak) mindkét erkélyemen fészkeltek galambkák, ám hiába vigyáztam rájuk, mint a szemem fényére, tizenkét tojásból egyetlen kisgalambom nőtt föl, a többi mind elpusztult. Voltak, akik ki sem keltek a tojásból, néhányat megölt a szarka, volt, aki sérülten született, nem tudta etetni az anyja, és éhen halt, egy picikém megfulladt egy szem kukoricától, ami valahogyan a kis csőrébe került, egy vagy kettő lepottyant az erkélyről, amikor még nem tudott repülni – én meg egész nyáron mást se csináltam, csak sirattam és temettem. Nem kívánom az élményt senkinek. Ehhez jött még a szomszédokkal való állandó huzakodás : az is fölemészti az energiákat, hisz teljesen nyilvánvaló, hogy igazuk van. Ötven galamb kicsit sok egy erkélyre – mert persze a “sajátjaim” ellátmánya idecsalogatta a környék összes galambját. Most majd próbálom megállni (a feltűnés elkerülése végett, hisz ez a madárkáknak is elsődleges érdeke), hogy ne etessem őket, csak a lakást biztosítsam – de hát ez se könnyű, mert micsoda dolog éheztetni egy szoptatós anyát. Illetve anyát és apát, hisz a galambocskák mindent közösen csinálnak, váltott műszakban : a hím ugyanúgy költ és etet, ahogy a tojó.
Tubika alighanem fiatal anyuka, talán még nem is elég gyakorlott : nagyon kis bátortalannak tűnik, így már most aggódom a fiókái életéért. Tény, hogy nem használom szobaként a kicsi szobát, viszont ott teregetek, a szekrényeim is mind ott vannak, továbbá szellőztetni is onnan szoktam, naponta háromszor. Működik még a nagyszobában a konvektor (reggel jól jön egy kis fűtés), és nem merem itt kinyitni az erkélyajtót, amíg a konvektorban ég a gyújtóláng. Valami sok égésterméket ugyan biztosan nem produkál, de jobb a békesség : elég közel van a parapet az ablakhoz, nem venném a lelkemre, ha visszaáramlana valami rossz levegő a madárkáknak, hisz ők az ilyesmire érzékenyek. (A konyhában közvetlenül az ablak alatt van a parapet, de ott vidáman szellőztetek, mert magamat nem féltem.)
Az első tapasztalatok alapján nem tűnik túl fényesnek a jövő : az teljesen jogos, hogy az erkélytakarítás után egy ideig nem mert visszajönni a fészkére Tubika, az viszont már aggasztó, hogy a délutáni szellőztetéstől is nagyon megijedt. Pedig nem nyitottam ki az ablakot, csak bukóra. Hogy este majd mi lesz, azt el se merem képzelni – pedig hát muszáj szellőztetni. Igazában este nem is egyszer szoktam, hanem kétszer : először, amikor letakarom a madárkákat, másodszor, mielőtt én lefekszem. Akkor ez nem is három, hanem négy szellőztetés naponta. Ha nem viseli el szegény Tubika, akkor sajnos nem fog tudni fészkelni nálam. Bár lehet, hogy Tubicsek bátrabb, mint ő... Majd meglátjuk hamarosan.
Hét évvel ezelőtt Foltos Papa (aki nem azonos a tojó Foltoskával, és nem is az ő párja) még azt is eltűrte, hogy porszívózzak körülötte : szörnyen félt szegény, de állta a sarat vitézül, eszébe se jutott elrepülni. Egyrészt ismert már és bízott bennem, másrészt az életét is készséggel föláldozta volna a tojáskáiért. Nem tudom, ezzel a jelenlegi párocskával eljutunk-e valaha is idáig. Sajnos a kisszobában függöny sincs az erkélyajtón, az élet pedig nem állhat meg : én is itt lakom, nem csak a galambok, be kell néha mennem az ő területükre. Ezt majd vagy tudomásul veszik, vagy nem : ha nem, akkor kénytelenek lesznek más lakást nézni. Bár ilyen komfortosat nemigen találnak máshol.
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek