Bizony, nehéz időket élünk.... a nehéznél is nehezebbet.
Még csak harmadik napja, de nekem már egy örökkévalóságnak tűnik -
pedig tudom jól, hogy a java még hátravan.
Tegnapelőtt bekövetkezett az, amitől mindig is tartottam :
becsöngetett a másik lépcsőházból a szomszéd gyerek
(akinek az erkélye közelebb van a kisszobám erkélyéhez,
mint a saját, másik erkélyem),
és kedvesen, udvariasan, de nagyon határozottan megkért,
hogy legyek szíves befejezni a galambok etetését,
mégpedig azonnali hatállyal, mert a helyzet számára elviselhetetlen.
Állítólag nem csak piszkítanak és ricsajoznak,
de be is repülnek a lakásába a tubikáim,
ő pedig ezt nem tudja és nem is kívánja tovább elviselni.
Följelenteni nem szeretne, lévén tisztességes ember -
de azért finoman érzékeltette, hogy ha nem fogadok szót,
kénytelen lesz akár ezt is megtenni.
Nem vitatkoztam, hisz nincs miről : tudom, hogy igaza van.
Magamtól is terveztem (talán írtam is már valahol itt, a blogban),
hogy áprilisban fokozatosan leállok az etetéssel,
és május elsejétől bezár a tubi-büfé, mondjuk úgy november elsejéig,
de az sincs kizárva, hogy végleg.
Ám Andris nem egyezett bele semmiféle fokozatosságba,
ragaszkodott hozzá, hogy most álljak le, azonnal, egyik napról a másikra.
Éppen dél volt, etetési idő : már aznap sem adhattam a tubikáimnak semmit.
Védekeztem előre, próbáltam magyarázni Andrisnak,
hogy bár az adott szavamban biztos lehet,
látványos eredményt jó ideig ne várjon, mert a galamb makacs és hűséges :
hetekbe, sőt hónapokba is beletelhet, míg elhiszik majd szegény kis árváim,
hogy véget ért a jó világ, nincs már miért ide jönniük.
Legalábbis a környező parkokban ezt tapasztaltam...
Amikor leálltam a kutyafuttatón való etetéssel,
hetekig várt még ugyanúgy a kapu előtt a csapatom,
sőt akadt olyan kis hűséges szerencsétlenkém
(majd’ megszakadt a szívem érte),
aki még egy év múlva is boldogan repült rám,
és még akkor sem akart beletörődni, hogy hiába.
Andris nem hitte el.
Szerinte ez úgy működik, hogy ha egy nap nem kapnak enni,
másnap már nem is jönnek, mert rögtön megértik, hogy nincs miért.
Roppant kínos a helyzet, mert az erkélyem körül van kerítve gyékénnyel,
nemigen lehet belátni – az viszont látszik, hogy itt vannak a galambok.
Ahhoz, hogy igazolni tudjam magam, le kell bontanom a “kerítést”
(meg vele együtt az összes fészkelési lehetőséget),
csakhogy ez hatalmas munka, és nem is lehet akármikor elvégezni.
Eső kell hozzá, mert napsütésben egyrészt nem látok,
másrészt félek a méhecskéktől –
ha viszont esik az eső és hűvös van, nem lehet túl sokáig nyitva az ablak,
mert hiába másik szoba, jön be a hideg a saját picinyeimre.
Úgyhogy egyelőre fogalmam sincs, hogyan fogom abszolválni ezt a feladatot -
pedig meg kell lennie, lehetőleg minél hamarabb.
Nem csak azért, hogy látható és ellenőrizhető legyen az erkélyem,
hanem azért is, hogy eltűnjön az összes fészkelési lehetőség,
mielőtt szegény drágáim belevágnának a családalapításba.
Hogy aztán mi lesz velem nélkülük... bele sem akarok gondolni.
Éppen tíz éve kezdődött a galambmániám :
akkor tojta bele az egyik virágládámba Lujzikám Benőkét és Döncikét.
Azóta folyamatosan etettem – hol itt, hol ott, ahol éppen lehetett.
Vagyonokat költöttem a galambokra, mázsákat cipeltem haza ennyi év alatt -
sokáig Csillaghegyről, mert oda jártam dolgozni,
és ott volt olyan horgászbolt, ahol árultak búzát meg kukoricát.
Most is villamossal járok az ellátmányért, már évek óta, jó messzire -
azért azt nem fogom bánni, hogy ennek vége lesz.
Jelenleg itt állok úgy tíz-tizenkét kilónyi eleséggel :
fogalmam sincs, mihez kezdek vele, mert kidobni sajnálom,
a célszemélyeknek odaadni meg nem tudom, mert mindenütt köt a szavam.
Az egyik sarki rendőrnek megfogadtam tavalyelőtt,
hogy a kutyafuttatón (vagy bármilyen közterületen) többé nem etetek,
Andrisnak meg megígértem tegnapelőtt, hogy az erkélyen se.
Rám fog dohosodni a sok drága hami, miközben a kosztosaim éhen halnak.
Hogy mi volt itt tegnapelőtt, az első böjtös napon,
azt ne is próbáljátok elképzelni, mert úgyse sikerül.
Szegény kis éhezőim alkonyatig sírtak az erkélyen,
mert egyszerűen nem hitték el, hogy velük ez megtörténhet,
nem bírtak beletörődni, hogy tényleg nem jön az ebéd.
Legnagyobb ámulatomra valami igaza lett Andrisnak,
mert tegnap és ma már kevesebben jöttek és csöndesedett a cirkusz -
de azért itt vannak, várnak és sírnak – nekem meg megszakad a szívem.
*
Csuvika valósággal belebetegedett a dologba (komolyan aggódom érte) :
ő fél a galamboktól, de eddig tudta kezelni a helyzetet,
mert csak dél körül kellett elviselnie őket, tíz-tizenöt percig,
míg gyülekeztek, aztán pedig pillanatok alatt fölszippantották az eleséget.
Most viszont itt vannak gyakorlatilag egész nap, ha nem is olyan sokan :
én nem is mindig érzékelem őket (csak ha benézek a másik szobába),
de a madárkáim annál jobban tudják, hogy itt strázsálnak.
Ennek következtében Csuvika már harmadik napja bent dekkol a kalitkában,
amire idáig soha nem volt példa, nem is emlékszem ilyen esetre.
Csivike szokta néha otthon tölteni a délutáni sziesztáját,
de hogy Csuvi napközben hazarepüljön (pláne egyedül),
és órákat töltsön a kalitkában, ráadásul csöndben, egyetlen hang nélkül -
hát ilyet még nemigen láttam, mióta csak ismerem szegénykémet.
Meg is voltam rémülve tegnap rendesen, azt hittem, beteg az én hercegem.
Igaz, ráadásul a furkálás-döngetés is újra kezdődött a lépcsőházban,
azt is hallgathattuk egész nap – mégis aggasztónak találtam Csuvika csöndjét.
De aztán estére föléledt a boldogtalan,
mikor már a galambok is eltűntek, meg a döngetés is befejeződött.
*
Nagyon odavoltam én is, míg ő itt búslakodott a kalitkában,
mert amúgy is az jutott eszembe már szerdán, amikor itt volt Andris,
hogy ha cserben hagyom a tubikáimat, majd azzal büntet a Galamb-Gondviselés,
hogy a saját picikéimet is elveszi tőlem.
Voltaképpen úgy lenne igazságos...
Vagy inkább engem kéne eltüntetnie,
mert a cserbenhagyásukra az volna az egyetlen mentségem,
ha elvinne az ördög, vagy legalábbis elköltöznék innen.
Hisz másképp milyen jogon hagyom szenvedni azokat,
akik egyrészt rám vannak utalva,
másrészt úgy hisznek és bíznak bennem, mint a világon senki más ?
Most már mindegy.... legyen így.
Életem végéig úgyse bírtam volna se pénzzel, se szusszal az etetést -
hát most Andris megoldott helyettem egy problémát,
amire magamtól nem voltam képes.
Pedig nyomasztott a dolog rendesen,
mert egyre gyakrabban álmodtam üresnek a kisszoba erkélyét,
és egyre gyakrabban álmodtam azt is, hogy veszekszenek velem a szomszédok.
Most majd biztos a galambkáim látogatnak meg éjszakánként...
Véget ért egy tíz évig tartó, gyönyörű álom -
mert nyilván csak a szép fog megmaradni belőle.
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek