*
Amint a fenti, vadonatúj, ma délutáni képecskén látjátok,
a mese címe már nem egészen aktuális :
csak azért maradtam a “totálkár”-nál, mert már tegnap elterveztem,
hogy ez lesz a mai bejegyzés neve, ha végre hozzájutok, hogy megírjam.
Csuvika kirepülésén kívül tényleg eléggé totálkáros körülöttünk minden -
de azért a legnagyobb bánatom mégiscsak ő volt,
és most, hogy órák óta kint ücsörög a mászókán, már sokkal szebb a világ.
Csak az a kicsi probléma, hogy miközben ezt az utolsó mondatot írtam,
Szépséges Hercegem meggondolta magát, és elindult hazafelé.
Sajnos nem járt sikerrel : a kalitka alatti sarokban kötött ki, a padlón.
Megfogni nem hagyta magát : visszamenekült a mászókára.
Gondoltam, bizonyára éhes és szomjas már :
odahúztam a mászókát a kalitka közelébe, fölgyújtottam neki az összes kislámpát,
hogy ilyen közelről és fényárban már majd csak hazatalál.
De nem volt bátorsága újból nekivágni,
pedig ki is mentem rágyújtani, hogy ne legyen zavarban.
Ugyanott találtam szegénykémet, ahol öt perccel előbb hagytam,
így visszahúztam mászókástul az ablakhoz, hogy pihenje ki az izgalmakat,
és majd később próbálkozzon újra.
Annyit elértem az ide-oda húzogatással,
hogy a szokatlan rendetlenségtől Csivike is elbizonytalanodott,
hogy a szokatlan rendetlenségtől Csivike is elbizonytalanodott,
és kirepült végre ő is, hogy egymás mellett vészeljék át, ami még következik.
Mert persze Őnagysága bent dekkolt a kalitkában,
Csuvika szinte végig egyedül időzött a mászókán.
Csivi mindig ezt csinálja : azt se tudja, hogyan csalogassa kifelé Csuvikát,
aztán ha végre kirepül szegény, Csivikéje perceken belül otthagyja.
Csuvika meg nem szeret egyedül kint lenni :
nagyon vágyhatott már a mászókára mostanában,
nagyon vágyhatott már a mászókára mostanában,
hogy ma nem repült haza Csivike után, csak úgy másfél óra múlva.
*
Csivi meg persze megint hazajött, mire mindezt leírtam.
Én pedig izgulhatok, hogy mi lesz Csuvikával, mikor mer majd nekivágni újra.
Úgy jobban szokott sikerülni neki a hazarepülés,
ha Csivikével együtt jönnek – bár akkor meg fenyeget az ütközés veszélye.
De így is isteni csoda, hogy egyáltalán kint van Csuvika...
Nem repült ki teljes hét napig – még csak nem is próbálkozott.
Kezdte a raboskodást ma egy hete, az elmúlt szombaton :
akkor ez érthetőnek tűnt, mert nagyon lehűlt a levegő,
egész hétvégén nem lehetett nyitva tartani az ablakot, annyira hideg lett.
Így nem is nagyon csodáltam,
hogy nem igyekszik kifelé az én amúgy is selejtes madárkám -
bár persze pontosan tudom, hogy egészséges korában mindig repült,
nemigen érdekelte szegénykémet a nyitott vagy csukott ablak.
De azért ráfogtam az időjárásra, hogy amiatt nem jön ki Csuvika.
Hétfőtől viszont visszatért a nyár –
de nem tért vissza Csuvika kedve a röpködéshez.
Pedig a körülmények (elvileg) ideálisak voltak egész héten :
elutazhatott valahova az alattunk lakó párocska,
csönd volt az udvarban, nem riogatta senki a madárkákat.
Legalábbis odakint nem... alighanem én riogattam őket, idebent.
*
A hetünk végérvényesen elromlott mindjárt hétfőn,
mégpedig olyasmi miatt, ami banális apróságnak tűnik, de mégsem az.
Idén cseréltetnem kell a vízórámat
(ez nyolcévenként kötelező, persze az én - nem csekély – költségemre),
és gondoltam, ebből az alkalomból felhagyok a trehány disznó életmóddal :
átíratom végre szegény vízórát az anyám nevéről a sajátomra,
miután az anyukám lassan húsz éve meghalt,
de a vízdíjat azóta is az ő nevén fizetem.
(Emiatt egyébként egyik ügyintéző hölgyikétől se kaptam ki,
pedig beszéltem már vagy hárommal az átírás ügyében.)
A részletekbe itt nem mennék bele (pedig nagy a kísértés),
mert túlságosan hosszú lesz a mese : legyen elég annyi,
hogy a világ mit se változott Shakespeare kora óta,
mert már szegény Hamlet is említi a monológjában “a hivatalnak packázásait”,
mert már szegény Hamlet is említi a monológjában “a hivatalnak packázásait”,
és bizony én is ezt kaptam hétfőn, de töményen.
Ugyanis próbáltam végre lépni valamit szegény vízóra ügyében.
Ha valakit érdekel, kommentben szívesen mondok többet is :
itt most annyit, hogy éppen csak önéletrajz és erkölcsi bizonyítvány
nem kell egy nyomorult vízóra-átíráshoz – és akkor arról még szó sem esett,
hogy a telefont vagy nem veszi föl senki, vagy kattintgathatok negyedórákig,
míg a különféle menüpontok között végre élő ember hangjára találok.
Ráment az egész délelőttöm a hiábavaló telefonálgatásra meg a dühöngésre
(hogy ami az egyik hölgy szerint szükséges és elegendő, az a másik szerint kevés),
és mire bevégeztem az (egyelőre sikertelen) ügyintézést,
egyrészt a gutaütés határán álltam, másrészt bőven benne jártunk a délutánban.
Szegény madárkák meg be voltak zárva reggeltől,
mert arra számítottam, hogy esetleg személyesen is megyek majd intézkedni.
Ez sajnos nem így lett, de akkor meg ott volt a bevásárlás, mint feladat.
Mire kicsit lenyugodtam, összekaptam magam és útnak eredtem,
már elég késő volt : szegény picikéim bezárva maradtak egészen vacsoráig.
Kicsit se csodáltam, hogy akkor már nem volt kedvük kirepülni -
annál kevésbé, mert bennem maradt a délelőtti rosszkedv,
ők pedig érezték rajtam, hogy valami nem stimmel, hiába igyekeztem jó képet vágni,
hogy legalább az ő napjukat ne rontsam el még jobban,
mint amennyire már amúgy is elrontottam, a hosszú raboskodással.
Megígértem nekik, hogy kedden másképp lesz : kint lehetnek reggeltől estig,
nem lesz még egy ilyen szörnyű napjuk, mint amilyenre a hétfő sikeredett.
*
Hát nem is lett... Lett még annál is százszor szörnyűbb.
Ugyanis hétfőn éjjel a fülembe repült egy bogár.
Elhúzódtak az esti szertartásaink (almás tojást adtam a madárkáknak,
hogy legalább ennyi jó legyen a napjukban, és ennek most borzasztóan örültek,
egyszerűen nem bírták abbahagyni az evést, folyton kértek még újra),
és utána már nem akartam a billentyűkkel zörögni nekik, leültem inkább olvasni.
Mégpedig nem is a rendes olvasólámpám mellett
(szintén a madárkákra való tekintettel),
hanem odavittem a rekamié támlájára azt a kicsi kis lámpát,
ami egyébként a klavit van hivatva megvilágítani.
Annak viszont olyan gyönge a fénye, hogy egészen közel volt a fejemhez,
másképp nem láttam volna a betűket a könyvben.
A bogarak meg persze jöttek a fényre (szuper szúnyogháló ide vagy oda),
és az egyik huss – belerepült a fülembe.
Ha azt mondom, hogy szörnyű volt, még nem is mondtam semmit.
Ott verdesett és zümmögött szegényke,
én meg hiába tartottam a fény felé a fülemet,
nem akart kijönni az istennek se, jól érezte magát odabent.
Fogalmam se volt, mi a teendő ilyenkor,
hát kínomban elmentem soron kívül hajat mosni,
hogy talán a víz kitessékeli a vendégemet, vagy legalább megöli.
Hogy sikerrel jártam-e, abban egyáltalán nem voltam biztos,
mindenesetre a zümmögés és verdesés abbamaradt.
De még másnap sem esküdtem volna rá, hogy üres a fülem :
muszáj volt orvoshoz menni, a biztonság kedvéért.
Szegény, szegény madárkák !
Tudtam, hogy borzasztó, amit művelek velük -
de végül még annál is borzasztóbb lett, mint amilyenre számítottam.
Naná, hogy a közeli fülészeten nem volt rendelés, mehettem a távolabbiba,
ahol már a betegirányító rákérdezett, tényleg fontos-e most ez nekem,
mert millióan vannak, nagyon sokat kell majd várnom.
Ez aztán igaz is lett, maradéktalanul : ültem a váróban vagy három órát.
Ráadásul potyára, mert a bogár már nem volt a fülemben.
Viszont ha már ott voltam, a doktornő megnézte egyéb alkatrészeimet is,
amelyek az ő hatáskörébe tartoznak, és talált más bajt a fülem helyett.
Nem tetszett neki a nyelvem, és megszavazott nekem valami gyomorbajt,
mondván, hogy a nyelvem rusnyasága alighanem erre utal.
Remek ! Úgyis híjával voltam már valami kis aggódnivalónak.
Ennél nagyobb baj volt viszont, hogy a váró széke tönkretette a lábamat.
Vittem könyvet, olvastam : éreztem én, hogy sehogy se jól ülök,
de mire végre fölálltam, már alighanem késő volt : úgy elzsibbadt a lábam.
hogy napokig nem jött rendbe, egész héten nem mertem a géphez se leülni,
csak nagyon rövid időkre, mert féltem, hogy megtalál a trombózis.
(Annál is inkább, mivel a doktornő eltiltott a paradicsomlé féktelen vedelésétől,
noha éppen annak kéne megakadályoznia a sok ülés miatti, esetleges trombózist.)
Mindez megint csak nem tett túl jót a hangulatomnak
(azt se tudtam, hogy a lábam vagy a nyelvem miatt féljek jobban,
pedig a nyelvem eddig is olyan volt, amilyen, de nem sokat törődtem vele) -
és akkor a madárkákról még nem is beszéltünk.
Hogy hogyan vártak szegénykéim kedden este, jóval túl a vacsoraidőn,
azt meg se próbálom elmondani nektek, mert úgyse tudjátok elképzelni.
Eleve nem szoktam ilyen hosszú időre magukra hagyni őket -
pláne nem úgy, hogy közben már vacsoraidő van, és én nem vagyok sehol.
Nem is tudom, mit hittek már szegénykéim,
de hangosan sírtak mind a ketten, amikor nyitottam az ajtót az előszobában.
Legszívesebben én is velük sírtam volna, annyira sajnáltam őket.
Aztán valahogy maradt is ez a hangulat, egész hétre.
Hiába maradtam itthon szerdán és csütörtökön,
hiába jöhettek volna ki már reggel a kalitkából, hogy kint legyenek estig :
annyira megviselte őket a két nap kényszerű raboskodás,
hogy harmadnapra már nem is kellett a szabadság, hiába repülhettek volna.
Csivikének is volt két napja, hogy nem repült ki egyáltalán,
de ha kijött szegénykém, akkor is csak perceket töltött a mászókán,
repült vissza a kalitkába szinte azonnal, és többször nem is jött ki aznap.
A main kívül csak egy nap volt a héten, mikor kicsit hosszasabban időzött odakint.
Csuvika meg közben másodszor is nekivágott az imént a visszaútnak,
elvégre mindjárt vacsoraidő van.
Megint a padlón kötött ki szegénykém, de most már hagyta magát megfogni,
és a markomban érkezett vissza a kalitkába.
(Ha jól emlékszem, ilyen még sose volt... Vagy igen ?)
Szégyen ide, szégyen oda : az a lényeg, hogy végre kint volt a boldogtalan,
mégpedig igen hosszú ideig, vagy négy-öt órán keresztül.
A végére pedig van még egy “örömhírem” :
nagyon úgy nézem, hogy a Kisgoncik benne maradnak a tojásban.
Nem lesz belőlük kisgalamb (nem is tudom, hogy bánom-e),
mert a tojásokat újabban nem üli senki reggelenként.
Máskor nemigen járok be a kisszobába, csak szellőztetni, reggel meg este -
de látni csak reggel látom a fészket, mert este már sötét van.
És bizony : tegnap is meg ma is azt láttam,
hogy a tojáskák magányosan árválkodnak, nem ül rajtuk senki.
Tudom, hogy a galamb szokta “szellőztetni” a tojásait -
na de pont reggel, amikor még hűvös van ?
Tegnap benéztem egyszer-kétszer napközben is, akkor is üres volt a fészek.
*
Talán elüldözte a szülőket egy másik párocska...
Láttam is vagy két reggel, hogy három galamb ül a rácson,
és tekintget lefelé, a fészekre, nem kettő.
Ma meg mintha egy idegen hímmel láttam volna Goncianyut :
szegénykém nézegetett le, a fészkére, de a másik meg mintha üldözte volna.
Egyszer már volt ilyen tapasztalatom (talán 2007-ben) :
három nappal a fiókák kikelése előtt üldözte el a szülőket egy másik párocska.
Ők kint sírtak, a szemben lévő fán, én meg idebent – de segíteni nem tudtam rajtuk.
Lehet, hogy most a Gonci-szülők is erre a sorsra jutottak –
és akkor hiába volt minden igyekezetem, hogy mégiscsak fészkelhessenek.
De az is meglehet (nagyon is meglehet), hogy a fiókák így járnak jobban...
*
(2016)
*
Új kommentek