Jaj, Kedveskéim..... ha én azt el tudnám értelmesen mesélni,
min mentünk ma keresztül az egyik Kisgoncival !
Valószínűleg Gonciöcsivel, az én kis születésnapi ajándékommal,
akinél bájosabb képű galambgyereket én még életemben nem láttam.
*
*
Azt hittem, temethetem szegénykémet...
Hogy nem így lett, és most az egyszer szerencsénk volt,
azt még mindig el se merem hinni, pedig órák teltek el a baleset óta.
Ennél nagyobb ajándékot biztos nem kaptam mostanában (vagy talán soha),
hogy föltámadt (illetve el se pusztult) az én kis halottam.
*
*
Gyanútlanul mentem ebédet osztani délidőben,
nem számítottam semmi rosszra, hisz a kicsikéim már majdnem kész galambok.
Nyugtáztam is örömmel, hogy üres a fészek,
sőt nem csak a fészek, hanem az erkély betonja is.
Pompás – gondoltam én –, akkor ezek szerint Gonciöcsi is kirepült végre.
Hogy a húgocskája röpköd szépen, azt már láttam napok óta,
de az én kis szülinapi Öcsimnek valahogy nem akart sikerülni a repülés.
Ő mindig csak a fészekben búslakodott, míg a kicsi csavargott a szüleivel.
*
*
Az örömöm most se tartott tovább az első pillanatnál :
ahogy körülnéztem jobban, a fészek fölötti régiókban is,
mindjárt megláttam drága kis ügyetlen pincurkámat,
meg az anyukáját, fölötte jajveszékelve :
Gonciöcsi beakadt az erkélyrács két rúdja közé,
és számomra nyilvánvaló volt, hogy nem élte túl ezt a balesetet.
*
*
Hogy hogyan történhetett és hogyan szorulhatott be oda,
azon hamarjában nem is méláztam - bár azért átszaladt rajtam a gondolat,
hogy lehetetlen, oda nem szorulhat be egy kismadár,
simán el kellett volna férnie a két rúd között.
De bármit is gondoltam erről, a madár ott volt – én meg az infarktus határán.
*
*
Ám most az egyszer megszántak minket az istenek.
Mielőtt végképp belehergeltem volna magam az újabb tragédiába,
az én kis halottam fölemelte a fejecskéjét,
sőt egyéb alkatrészeit is próbálta mozgatni szegénykém,
bár ez láthatóan nehezére esett, és nem is nagyon sikerült.
De hát akkor él !!!
Nincs még veszve semmi !
Legalábbis reméltem, hogy nem tévedek túl nagyot a reménnyel.
*
*
Várjál kicsikém, jövök és megmentelek – mondtam én,
és szuper sebességgel papucsot váltottam, gumikesztyűt húztam.
Drága kicsi kincsem nem rémült meg és nem tiltakozott :
gyönyörűen megült a bal kezemen, hogy kiemeltem a rács rúdjai közül,
és várta nyugodtan, türelmesen, hogy ennél tovább is jussunk.
Ugyanis oda voltunk kötözve a rácshoz...
Szegény Kisgonci szárnyacskájának a vége beleakadt valami damilszerű huzalba,
ami nyilván a viharvert gyékény felvető szála lehet.
Hogy hogy csinálta, nem tudom, de valahogy rátekeredett a damil a szárnya csücskére.
Vacakoltam vele vagy két percig, míg sikerült kiszabadítanom,
mert baromi erős ez a szál, nem tudtam eltépni, olló meg nem volt nálam.
Nem csoda, hogy szegénykém nem tudott mit kezdeni a bajával,
hisz még nekem se volt egyszerű leszedni róla ezt az átkozott huzalt.
Éppen csak a szárnya legvégét tartotta – de azt aztán erősen !
*
*
Isteni szerencse, hogy nem a fejével, nyakával tekeredett bele szerencsétlen jószág,
mert akkor már tényleg nem lett volna kit megmentenem.
Továbbá az is nagy szerencse, hogy pont “jókor” történt a dolog.
Nemigen járok be a kisszobába (éppen azért, hogy ne zavarjam a galambkákat) :
ha pár órával előbb éri Gonciöcsit a baleset,
talán komoly sérüléseket szerzett volna magának a szabadulási kísérleteivel -
ha meg csak félórával történik később, mondjuk mindjárt ebéd után,
várhatott volna szegénykém a megmentőre, hisz vacsoráig itthon se voltam.
Természetesen nem tudom, hogy meddig volt fogságban a madaram,
de vélhetően nem sokáig, mert nem volt sem elcsigázott, se különösebben riadt.
Annyira édes volt, mikor már kivettem őt a börtönéből, és ott ült a kezemen !
Egyáltalán nem próbált menekülni, nem is verdesett a másik szárnyával :
szorította erősen az ujjaimat a lábacskáival, és várta szép türelmesen,
hogy kiszabadítsam valahogy azt a foglyul ejtett szárnyacskát.
Aztán meg sírt az anyukája után, és rögtön tollászkodni kezdett,
amikor végre letettem őt a fészekláda tetejére.
*
*
Kiosztottam a kissé kalandosra sikeredett ebédet,
aztán sürgősen kivonultam a konyhába, hogy a madárkák nyugodtan örüljenek egymásnak.
Továbbá épp ideje volt reggeliznem is (azt akkor szoktam, amikor más már ebédel),
mert tudtam, hogy a szokásosnál hosszabb vásárlás elébe nézek,
és sajnos időhöz vagyok kötve, éppen a galambkák miatt.
Négykor már sötétedik (én ugye nem használom a nyári időszámítást),
a tubikáim pedig elülnek, és vacsora nélkül maradnak, ha nem érek haza időben.
*
*
Elkészítettem az első szendvicsemet, de megkezdeni már nem volt kedvem,
mert közben eszembe jutott, hogy félmunkát végeztem :
Gonciöcsit megmentettem, de nem szüntettem meg a baleset-veszélyt.
Szaladtam vissza a kisszobába – ám a galambkák még nem fejezték be az ebédet.
Na jó – akkor jöjjön mégis a saját reggelim !
De csak nem hagyott nyugton a rémület, hogy megint baj lesz :
az első fél zsömle után úgy döntöttem, hogy cselekednem kell.
Így is lett.
Megint papucsváltás, megint gumikesztyű, továbbá az erkélyes olló :
gondoltam, levagdosom a kilógó felvető szálakat a rozzant gyékényből.
Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű : annyira ócska már szegény gyékény,
hogy végül kivágtam belőle egy jó nagy darabot, nem bírtam jobbat kitalálni.
(Erről sajnos nem készült fénykép, mert tudtam, hogy nagyon csúszom az idővel.)
*
*
Mentem vissza enni, mint aki jól végezte dolgát.
Ám nem sokáig tartott a dicsőség :
megint csak piszkált a gondolat, hogy a nyomorult gyékény még így is veszélyes,
hisz most meg ott meredeznek belőle a kis vesszők csonkjai a levágott részen.
Azok biztos szúrnak is, meg nem is valami stabil az egész.
Ott a polifoam másik fele, amit eddig nem használtam el :
azt kéne felkötözni a rácsra, hogy eltakarja az egész, veszélyessé vált gyékényt.
(Egyébként a konyhai ülőke hasában négy darab vadonatúj gyékény unatkozik,
várva, hogy föl legyen szerelve – de hát mikor szereltem volna fel őket,
ha egyszer április óta folyamatosan foglalt volt az erkély ?
A gyékények cseréje nem félórás munka, azt nem lehet akkor megejteni,
amikor kotló szülők vagy felnövekvő fiókák ücsörögnek a fészekben.)
*
*
Lényeg a lényeg : az éppen aktuális szendvicsem megint félbe lett hagyva.
És milyen jól tettem, hogy így tettem !
Kalandos kedvű Kisgoncim pontosan ott ücsörgött, ahol a legkevésbé kellett volna :
az amputált gyékény szúrós kis vesszőin, kifelé nézegetve,
megint a rács két rúdja között. Úgy látszik, a rács teteje még magas neki.
(Sajnos fénykép itt se készült – most már borzasztóan bánom.)
Mire egyáltalán kinéztem, hogy hol is van a kis drágám,
már kilyuggattam a polifoam maradékát, és belefűztem a lyukakba a spárgákat is,
hogy odakint csak kötözgetni kelljen, a lehető leggyorsabban.
Szegény kis porontyomat így is muszáj volt visszapakolnom a fészekbe,
a láda tetején nem maradhatott, mert lesodortam volna őt a polifoam-mal.
Nagyon el volt keseredve szegénykém, az anyukája meg pláne,
hisz már vagy harmadszor bukkantam föl az erkélyen, abszolút soron kívül -
de nem értem rá a lelkecskék állapotjával foglalkozni,
gyorsan felkötöztem az újabb védőlepedőt, ahogy tudtam,
aztán rohantam a saját dolgaim után, mert reménytelenül el voltam késve mindennel.
Gonciöcsit ott hagytam a fészekben, Isten nevében,
hogy előbb-utóbb majd csak megtalálja szegénykét az anyukája.
*
*
A vásárlás tényleg jó sokáig tartott, amint azt tudtam is előre :
hazafelé valósággal rohantam (a dugig tömött kerekes szatyorral, hahaha),
szakadt rólam a víz, mire megérkeztem.
Éppen csak sikerült négy órára beesnem az ajtón : át sem öltöztem,
futottam mindjárt az erkélyre, kissé félve, hogy mi vár ott megint.
De nem várt semmi baj, csak a két kis tündérem : egyik a rácson, másik a betonon.
A polifoam vidáman virít és láthatóan nem zavar senkit -
legföljebb szegény Gonciöcsit, hogy most vagy magasra repül, vagy sehova.
Jól is van ez így :
legalább addig biztosan nem hagyja el az erkélyt,
míg nem tud megbízhatóan, rendesen repülni.
*
*
A felbukkanásomra persze a nagyok mind elrepültek
(pedig voltak itt szép számmal, várták a vacsorát, körben ülve a rácson),
a két kicsinek viszont eszébe se jutott menekülni.
Tartottam tőle, hogy Gonciöcsi esetleg majd félni fog tőlem,
hisz ma többször is kézbe fogtam szegénykét – de épp ellenkezőleg !
Édes pici drágaságom !
Szaladt hozzám a csöpp kis lábain, megállt előttem, nézett föl rám nagy szemekkel,
és nekem sírt, nekem verdesett a szárnyacskáival, ahogy a szüleinek szokott,
hogy adjam már gyorsan azt a vacsorát, hisz láthatom, hogy ő nagyon éhes.
*
*
Utólagos megjegyzés : a képeket elnézve
(amiket csak később szedtem ki a gépből, amikor már kész volt a szöveg),
végül is nem mernék esküdni rá, hogy Gonciöcsi volt ma az áldozat.
Talán mégis inkább Goncihugi - aki viszont már jól tud repülni.
Ha így volna, az jó hír lenne,
mert hogy a másik kicsi nem volt itthon,
amíg én a gyékény foglyát mentettem, az teljesen biztos.
Vagyis ez azt jelentené, hogy már mind a ketten repülnek szépen.
De biztosat mondani nem merek, mert igazában nem tudom megkülönböztetni őket.
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek