Az éjjel azt hittem, hogy reggelre temethetem Csuvikát.
De komolyan... Biztos teljesen agyatlan gazdi vagyok, mert csak álltam és keseregtem, illetve próbáltam szóval tartani szegény kis haldoklómat – ám érdemben nemigen tettem érte semmit. Képes lettem volna bénán végignézni, hogy meghal – és nincs kizárva, hogy meg is teszem, hisz állítólag jön még egy-két olyan gyilkos éjszaka, mint a tegnapi volt.
De komolyan... Biztos teljesen agyatlan gazdi vagyok, mert csak álltam és keseregtem, illetve próbáltam szóval tartani szegény kis haldoklómat – ám érdemben nemigen tettem érte semmit. Képes lettem volna bénán végignézni, hogy meghal – és nincs kizárva, hogy meg is teszem, hisz állítólag jön még egy-két olyan gyilkos éjszaka, mint a tegnapi volt.
Én most valahogy nem éreztem ANNYIRA szörnyűnek a meleget, mint a legutóbbi hőség idején – bár a hőmérők kétségtelenül megközelítették a harminc fokot a szobában, éjjel kettőkor, amikor azért már illene hűvösebbnek lennie. (Nálunk volt éjjel kettő, másoknál már hajnali három.) Úgy látszik, már hozzászoktam a meleghez, valahogy beletörődtem, hogy most ez van, ezt kell elfogadni. Csuvika viszont nem képes elfogadni, szegénykém.
Természetesen most nincs letakarva éjjel a kalitka – de úgy látszik, a mellette díszelgő lepedő-függöny is sok, mert kétségtelenül eltakarja a madárkák elől a friss (?) levegőt, amíg nyitva van az erkélyajtó. Később, amikor már én is alszom, a konyhából szellőztetünk : az jobb a kalitka szempontjából, mert pont szemből jön rá a levegő. A jeges flakonokat is odapakoltam a ketrec elé, hátha számítanak valamit (nem sokat), és tudomásul vettem, hogy Csuvikával nem tudok mit kezdeni : inni nem és nem és nem hajlandó, hiába kínálom neki ezerszer a vizet, és hiába látja Csivikét vedelni. Csuvika hőségben egyszerűen nem iszik, sem a rácsos labdáról, sem az itatóból. Egyedül a kakasülő fölötti kis ágról hajlandó lenyalogatni a vízcsöppeket : azt követeli is szegénykém, akár hosszú negyedórákig, hogy rakosgassam neki cseppenként az ágra a kisujjamról az innivalót. Sokra megy vele drága kis bolondom, hisz a cseppek általában lepottyannak, mielőtt lenyalhatná őket. De akkor is inkább a nedves ágat nyalogatja, az itató edénytől elhúzódik, még a fejét is elfordítja. Közben meg tátog a kis csőrével, és láthatóan ájuldozik. Nem tudom, mit tehetnék érte.
Mivel az esti műsor eddig is így nézett ki hőségben, különösebben nem is sajnálkoztam vagy bosszankodtam rajta, hisz százszor ki lett próbálva, Csuvikám kánikulában így működik, sajnos. Ráadásul Csivi Őnagysága is rátett egy lapáttal a bajra, mert tegnap is meg tegnapelőtt is ragaszkodott hozzá, hogy ő alszik Csuvika helyén – márpedig szegény Csuvicsek a kakasülő jobb oldalán ülve végképp nem hajlandó inni az itató edényből, hiába tartom a csőre elé. Csak akkor kortyol (esetleg) belé, ha a saját helyén alhat, a bal oldalon. Egy darabig itatgattam szegénykémet a rágicsa ágra pottyantott vízcsöppekkel, utána eloltottam szépen a villanyaikat, jó éjszakát kívántam nekik, mint máskor. Aztán (úgy két-három órával később) kimentem zuhanyozni. Addig nem észleltem semmilyen mozgást és semmilyen rendellenességet a kalitkában, noha itt ültem mellette.
Bezzeg, mikor visszajöttem !
Az első pillantás, amit a kalitkára vetettem, megint felért egy lórúgással – ugyanis Csuvika nem volt a helyén. Soha, de SOHA nem fordult még elő, hogy villanyoltás után elcsatangoljon ! Néztem mindjárt a kalitka fenekét, tisztára eszement állapotban – de ott nem volt, hála Istennek. Vagyis vélhetően él még – de hol ? Beletelt pár másodpercbe, míg a félsötétben (és teljes pánikban) megtaláltam Ő Uraságát : ki tudja, miért, elvonult szegénykém a jobb hátsó sarokbotra. Hogy miért pont oda, az nem világos, hiszen ott még kevesebb a levegő, és nyilván nagyobb a meleg. Mindenesetre ott csücsült : tátogatta a kis csőrét folyamatosan, lihegett, és láthatóan alig volt benne élet.
Az első pillantás, amit a kalitkára vetettem, megint felért egy lórúgással – ugyanis Csuvika nem volt a helyén. Soha, de SOHA nem fordult még elő, hogy villanyoltás után elcsatangoljon ! Néztem mindjárt a kalitka fenekét, tisztára eszement állapotban – de ott nem volt, hála Istennek. Vagyis vélhetően él még – de hol ? Beletelt pár másodpercbe, míg a félsötétben (és teljes pánikban) megtaláltam Ő Uraságát : ki tudja, miért, elvonult szegénykém a jobb hátsó sarokbotra. Hogy miért pont oda, az nem világos, hiszen ott még kevesebb a levegő, és nyilván nagyobb a meleg. Mindenesetre ott csücsült : tátogatta a kis csőrét folyamatosan, lihegett, és láthatóan alig volt benne élet.
Úgy fél kettő körül járhatott az idő, de fütyültem rá : rögtön fölkapcsoltam az oldalsó kislámpákat, amik csak igen szolidan világítanak a kalitkára, és kezdtem kérlelni szegény Csuvit, hogy tartson ki még egy kicsit, most már biztos nemsokára hűvösebb lesz, csak még egy órácskát próbáljon meg kibírni. Kínáltam megint a vízzel, de hiába. Próbáltam legalább a kis lábát bevizezni egy kicsit : annyira odavolt, hogy simán tűrte az érintésemet. Mintha valamennyire magához is tért volna, mert elhúztam a kalitka mellől a lepedő-függönyt, így nyilván több lett a levegője. Annyit elértem a hízelgő szövegemmel, hogy átjött a hátsóról az első sarokbotra, amiről esténként enni szoktak. Itt egy kölescsipeszre próbáltam neki vizet csöpögtetni (más nem volt kéznél), és el is fogadta, szépen kezdte nyalogatni. Csak hát mi marad egy vízcseppből egy kölescsipesz hegyén ? Mondhatom, szinte semmi... Viszont mutogattam neki, hogy ha visszamászna szépen a kakasülőre, ott kaphatna vizecskét az ágról is, amiről inni szokott. Sikerült is őt visszacsalogatnom – annál is inkább, mert közben Csivike is rájött, hogy szomjas, és ő már régen élvezettel szopogatta az általam szervírozott vízcsöppeket, elterülve teljes hosszában a kakasülőn
Hogy így a közelembe csaltam Csuvikát, további csöppeket potyogtattam a lábacskájára (kicsit méltatlankodott, de alighanem jólesett neki, így végül hagyta), meg a fejecskéjét, szárnyacskáját is próbáltam kicsit benedvesíteni, de az már nem tetszett neki. Viszont a kicsi ágról szorgalmasan nyalogatta a vizet, úgy körülbelül fél kettőtől kettőig. Úgy tűnt, hogy valamennyire magához tért, hátat is fordított nekem, elhelyezkedett alvós pózba – én meg végre leolthattam másodszor is a villanyt. Ezúttal már magamnál is – de nemigen mondhatnám, hogy nyugodtan vonultam el aludni. Kicsit sok már a rettegésből mostanság.
Valami sokáig nem is tartott az alvás : kettőkor feküdtünk le, és hatkor arra ébredtem, hogy Csuvikám keservesen sír. Ez megint olyasmi volt, amit eddig még soha nem csinált : nagy ritkán fordul elő, hogy ha mondjuk még tízkor sem ébredek fel, akkor az én kis zsandárom átmegy vekkerbe. De hogy kora reggel fölverjen... hát ilyen még sose volt. Tudtam, hogy most sincs véletlenül : ugrottam ki az ágyból, mint akit darázs csípett meg.
Csuvikámat ugyanott találtam, ahol az éjjel : megint a jobb hátsó sarokban ült szegénykém, és méteresre tátogatta a pici kis csőrét. Rohantam a konyhába friss vízért, kínáltam neki az itatóból – és bizony, most már elfogadta. Tényleg a végét járhatta szegény feje, mert úgy vetette magát az itatóra, mint aki világéletében erre a pillanatra vágyott, csak eddig sose kapott vizet. Hogy ivott, mindjárt jobban is lett : nagy hangon kezdett magyarázni, hogy szerinte már elég világos van, ideje volna fölkelni. Alig tudtam rábeszélni, hogy azzal azért még várjunk egy darabig. Közben megitattam Csivikét is, Csuvikát megint visszacsalogattam a kakasülőre, a lepedő-függönyt mégiscsak odébb húztam egy kicsit, hogy ne legyen olyan világos a kalitka – és visszakullogtam Isten nevében az ágyikómba, hogy hátha sikerül még hozzátennem egy kicsit a négyórás alváshoz. Bár eddigre végképp annyira túlpörögtem, hogy nem nagyon hittem a sikerben – de végül mégiscsak álomba aggódtam magam, aludtam is fél kilencig.
Reggelre Csuvikának kutya baja sem volt – kérdés csupán, hogy mi lesz majd ma éjszaka. Ígérik ugyan az esőt az időjósok, de egyelőre nyoma sincs – pedig már lassan este van. És állítólag még holnap is jön a hőség... talán nagyobb is. Drukkoljatok, hogy Csuvi túlélje !
És hogy valami jót is mondjak a végén : kezdem hinni, hogy mégis galamb lesz az én kormos tündérkémből, drága kicsi Goncikámból. Azzal örvendeztetett meg ma délben, hogy az erkély betonján sétálva fogadott. Végre !!! Huszonöt napos ma az istenadta : illett volna már vagy egy hete kimerészkednie a piros ládájából. De hát ő mindent később csinál, mint a többiek... ilyen kis fogyatékos. Mert amúgy betegnek nem tűnik, és különösebben bánatosnak sem. Fénykép persze nem készült a Nagy Pillanatról : hoztam a szokott formát, pont nem vittem be a fényképezőgépet a kisszobába. Mire meg visszajöttem érte, Goncikát már eldugta anyukája a zöldséges rekesz mélyére. Nem is jött ki onnan egész nap, mert nyilván meg van neki tiltva. De azt azért így is meg tudom mutatni nektek, hogy magát a fészket már elhagyta legalább az én kis bice-bóca szemem fénye.
-
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek