Nem, nem maradt le az ékezet a második “o” betűről :
én futok ámok, egyes szám első személyben.
Ha így haladunk, lassan kinyírom magam, esetleg Csuvikástul -
pedig azért ezt nem tervezem,
bármennyire is átkozom a világot melegfrontban vagy nagy esők előtt.
*
*
Tegnap kis híján eret vágtam magamon.
Van két szép kövér malteros vödröm (egy nagy meg egy még nagyobb) :
az OBI-ban vettem őket pár évvel ezelőtt, pusztán csak örömömben,
hogy mennyivel olcsóbbak, mint a hasonló méretű műanyag vödrök.
Ez a két gyilkos gyönyörűség a spájzban lakik egy hokedlin,
és nagyon kell vigyázni velük, mert ha rossz kedvük van, megharapnak.
Sajnos mögülük kell elővennem a már felbontott fürtös kölesek dobozát,
így elkerülhetetlen, hogy naponta nyúlkáljak arrafelé,
és kitegyem magam a fogójukkal való ütközésnek.
Ez pedig távolról sem veszélytelen, amint az alábbi képen is látható.
(Megmutatni egyszerűbb, mint elmagyarázni.)
*
*
Tegnap sikerült olyan ügyesen ütköznöm
a harapós vödör fogójának visszahajló szárával,
hogy pont ott sértettem föl a csuklómat,
ahol az öngyilkos-jelöltek eret vágnak magukon.
Szerencsére nem lett belőle nagyobb baj, csak érzékeny maradt,
nem tudom rendesen mozgatni itt a gépnél az egeret,
mert pont ott vágja az asztal éle is a csuklómat. ahol most bibis.
De erre megtaláltam a megoldást ma reggel :
föláldoztam egy ősöreg, de még mindig tökéletes pamut térdzoknit,
és a szárából hajtogattam magamnak csuklóvédőt.
Én ökör – ezt már hamarabb is megtehettem volna, mert folyton a gépnél ülök,
sérülés nélkül is szenvedek állandóan attól, hogy az asztal vágja a csuklómat.
Csak el ne felejtsem levenni az én kis ékességemet, ha fölállok innen,
mert szegény Csuvicsek alighanem frászt kapna a szépséges csuklóvédőmtől,
ha netán egy óvatlan pillanatban ezzel nyúlnék be a kalitkába.
Amilyen hülye vagyok, megtörténhet.... nem győzöm észben tartani.
(De hát azt is hiába tartom észben, hogy vigyáznom kell a gyilkos vödrökkel.)
*
*
Na de az még csak hagyján, hogy saját magamat veszélyeztetem.
Ennél nagyobb baj, hogy tegnapelőtt este Csuvikára is bajt hozhattam volna -
pusztán a szinte hihetetlen szerencsén múlt, hogy nem így történt.
Nem is este volt, hanem már éjszaka : éjfél körül kapcsoltam vissza a fűtést,
mert szellőztetéskor úgy találtam, hogy nagyon hideg van odakint.
Igen ám – csak azt felejtettem el, hogy nem csak a kisszobából szellőztetek,
hanem itt is nyitva van bukóra az erkélyajtó, a függöny alatt.
Vagyis bekapcsoltam úgy a konvektort (még ha csak gyújtólángra is),
hogy egy méterre a kéményétől nyitva volt az ablak.
Jó, hogy picike a gyűjtóláng, de azért valami kis füstje annak is kell, hogy legyen,
és az vidáman visszajöhet a szobába, ha nyitott ablaknál fűtök.
A madárkák pedig az ilyesmire különösen érzékenyek,
sokkal inkább, mint az ember : nem véletlenül volt régen szokásban,
hogy a bányászok meg a borászok kanárit vittek le magukkal a mélybe.
Ha szegény madár meghalt vagy elájult, tudták, hogy menekülni kell.
*
*
Csuvicsek azonban stramm legény, nem halt meg -
sőt meg se fázott, velem ellentétben.
Igaz, őrajta ott volt az éjszakai takarója (még a téli),
de azért az is vékony ahhoz, ami végül is bekövetkezett :
elaludtam olvasás közben, és nem is ébredtem föl, csak hajnali négykor.
Hogy ezt hogy csináltam, nem tudom,
de rémisztőnek találom, elmeállapotomra nézve.
Ugyanis közben párszor feltűnt, hogy igencsak hideg a szoba,
hiába van bekapcsolva a gyújtóláng -
csak az nem jutott eszembe, hogy ellenőrizzem az ablakot.
Hogy nyitott ablaknál nem fűtünk, az annyira magától értetődő alapszabály,
hogy egyszerűen meg se fordult a fejemben egy ekkora baki lehetősége.
Pedig bizony ez történt.
Mire hajnalban fölébredtem, fájtak a karjaim és a lábaim a hidegtől,
szegény fejem is jegesre hűlt a másfél centis hajkoronám alatt.
De nem ettől estem pánikba, hanem Csuvika miatt :
biztos voltam benne, hogy őt is tönkretettem, szegénykémet,
és ha még meg nem fulladt az esetleg visszaáramló égésterméktől,
vihetem majd soron kívül orvoshoz, jó kis tüdőgyulladással.
De egyik se lett igaz, hála Istennek.
Csuvika vagány kis legény, kutya baja,
csak én ébredtem úgy tegnap, mint akin átment az úthenger.
De végül is megúsztam, csak kissé taknyos lettem,
és az átfagyott karjaim fájnak még mindig.
*
*
Szegény kicsikémért aggódhattam aztán még délután is tegnap,
bár addig nem észleltem, hogy bármi nyomot hagyott volna rajta a jeges éjszaka.
Mégse voltam biztos benne, amikor kora délután “hápogni”
és levegő után kapkodni láttam, hogy tollat nyelt, vagy mégis beteg.
A tollnyelés sajnos előfordul tollászkodás közben,
de hamarabb szokták valahogy helyrehozni magukat a madárkák,
mint ahogy Csuvikának tegnap sikerült.
Igazában nem is tudom, mikor jött teljesen rendbe :
elég késő volt már az induláshoz, muszáj volt vásárolni mennem.
Csuvika közben már evett is pár falatot a kezemből,
aztán megint öklendezett és kapkodta a levegőt, hol jobban, hol kevésbé :
nem tudtam eldönteni, mennyire van rossz állapotban, azt viszont tudtam,
hogy ha tényleg fuldoklik, úgyse tudok segíteni rajta,
sőt orvoshoz se vihetem,
hisz mire odaérünk, már régen késő lesz, bármivel is megyünk.
Így aztán magára hagytam szegénykémet a bajával,
hogy legalább a saját rémületemmel ne fokozzam az övét.
Kettőnk közül én voltam jobban megijedve, ez kétségtelen.
Aztán persze bántott egész úton,
hogy ilyen gyáván kimenekültem a vészhelyzetből,
és tört a frász végig, hogy vajon mire jövök haza, meglesz-e még a madárkám.
A jobbik eszemmel tudtam, hogy csak rémeket látok,
mégis rettegtem attól, hogy esetleg tényleg a kalitka fenekében találom -
pont most, mikor már kezd a szívemhez nőni szegény, annyira sajnálom.
De nem a kalitka fenekén találtam.
A kulcscsörgésre felharsanó üdvözlésnek még sosem örültem ennyire, mint most.
Tényleg tollat nyelhetett délután, mert később már semmi baja nem mutatkozott.
*
*
Annyira édes volt tegnapelőtt este!
Megkínáltam zabocskával a tenyeremből,
amitől most nem ijedt meg, de épp a zabot se kérte.
Egy szemet bekapott, merő udvariasságból, aztán hagyta a zabot a csudába,
helyette elkezdte finoman csipkedni a tenyeremet,
és hozzá afféle “hát te meg mit akarsz itt” képet vágott.
Rettenetesen sajnáltam, hogy nem volt kéznél a fényképező masinám.
Tegnap viszont engedélyezte Ő Urasága, hogy egy kicsit kattogtassak körülötte.
Sikerült egy-két ivós képet is lőnöm, bár csak rácson keresztül,
mert nem mertem átlépni a kalitka oldalához, nehogy megzavarjam -
öt centiről meg mégse villoghatok rá a vakuval.
Tegnap és ma már nem láttam, hogy annyira örülne a büdös víznek,
mint frissiben, tegnapelőtt - de azért valamicskét ivott tegnap is,
mint a mellékelt ábra mutatja.
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek