Hogy hogy jön ide a parkoló, azt majd hamarosan megtudjátok -
egyelőre csak annyit higgyetek el becsszóra,
hogy az este olyan bűbájos és szívmelengető élményben volt részem,
amilyen talán még sohasem adódott, és igazában most se tudom eldönteni,
hogy tényleg megtörtént velem, vagy csak álmodtam az egészet.
*
Tegnap megint nem repültek ki egész nap a madárkák :
szegény Csivi futott ugyan egy-két kört reggel,
de mivel Csuvikát nem sikerült kicsalogatnia, feladta ő is.
Később meg már miattam nem mehettek sehova : muszáj volt csavarognom,
mégpedig elég hosszan, mert fodrászhoz is kellett mennem már végre,
ami éppen Csuvika miatt maradt el folyton mostanában,
mert mindig sajnáltam őket bezárva hagyni, a szokottnál is hosszabb időre.
Mire meg előkerültem, belefásultak szegénykéim a raboskodásba,
és hiába nyitottam ki nekik azonnal az ajtót, nem volt kedvük kirepülni.
Már be is jelöltem estefelé a naptárban, hogy ez megint egy mínuszos nap,
nem repült ki Csuvika – amikor letottyantam végre a géphez,
ráadásul fölfedeztem, hogy beengedésre vár egy nagyon kedves komment.
Ennek borzasztóan megörültem, mondtam is mindjárt a madárkáknak -
Csuvika pedig abban a pillanatban kirepült, mintha csak ő is örülne.
Nyilván tényleg megérezte az én örömömet,
másrészt meg kissé számítógép-függő a drágám (jobban, mint én) :
leginkább csak akkor szeret szárnyra kelni, ha én itt ülök a helyemen, a gépnél.
Túl voltunk már a vacsoraosztáson, olyan fél hét körül járhatott az idő :
annál nagyobb volt az örömöm, mivel egyáltalán nem számítottam rá,
hogy ilyen későn még útra kel az én gyengélkedő hercegem.
Nem sikerült ugyan valami fényesen a landolás,
mert nem érte el szegénykém a mászókát : közvetlenül előtte pottyant a padlóra.
De kicsit se búsult emiatt : úgy szaladt föl a létráin, mint akit kötélen húznak.
Csivike is követte őt szinte azonnal, és Csuvicsek nem is jött haza negyed tízig.
Csivi közben többször is otthagyta őt, meg én is kimentem párszor a szobából,
de Hős Vitézem nem zavartatta magát : nagy hangon szónokolt,
láthatóan roppant büszke volt magára, hogy igenis ott ül a mászóka tetején.
(Képeket nem csináltam róla, mert nem akartam hazazavarni a vakuval.)
(Képeket nem csináltam róla, mert nem akartam hazazavarni a vakuval.)
*
Később persze Csivike már véglegesen hazajött a kalitkába,
én pedig egyre jobban aggódtam, hogy mi lesz majd a visszaúttal,
hisz eléggé nyilvánvaló volt, hogy már Csuvika is csak azért van kint,
mert nem mer nekivágni az újabb repülésnek.
Csivikének hiába könyörögtem, hogy menjen vissza érte
(általában jobban sikerül Csuvikának a hazajövetel, ha együtt repülnek) :
ő már úgy döntött, hogy itt a lefekvés ideje, nem megy sehova.
Így aztán szegény Csuvicsek kénytelen volt egyedül próbálkozni,
ha nem akarta a mászókán tölteni az éjszakát.
Hallottam, hogy valahova a megfelelő sarokba érkezett,
mikor végül is elindult - látni azonban nem láttam őt sehol.
Meg se mertem mozdulni a gurulós székemmel, mert ha a madárkákról van szó,
a fülemben se bízom, nem csak az ócska szememben.
Utóbbit aztán addig meresztgettem, míg fölfedeztem végre,
hogy majdnem célba ért szegény kis drágaságom :
a fotelra érkezett, annak is a karfájára.
Onnan nézegetett vágyakozva a kalitkára, de elindulni nem mert,
pedig igazán nem volt nagy a hiányzó távolság.
Csak hát fölfelé kellett volna repülnie, az meg ugye nehezebb.
*
Egy darabig tétovázott a boldogtalan, végül lerepült a padlóra,
onnan pedig vissza, a mászóka felé, de csak úgy a szoba közepéig.
Innen aztán már gyalog indult hazafelé,
és útközben odakeveredett a másik, távolabbi fotel elé.
Ott valahogy elbizonytalanodott, és nézett rám tanácstalanul, hogy hogyan tovább.
Addigra már rég hátrébb toltam a székemet,
és kifelé fordultam vele, mindig Csuvika irányába.
Mivel egyértelműen rám figyelt, magyaráztam és mutogattam neki,
hogy jöjjön közelebb, menjen vissza a sarokba,
ott várja őt a jó kis kötélhágcsó, amin szépen föl tud mászni a kalitkához.
*
Csuvikának azonban eddigre már elege volt a kalandokból :
vélhetően nem is lett volna ereje fölmászni a hosszú kötélen.
Azt viszont tudta és értette, hogy hozzá beszélek, neki magyarázok :
kezdett felém totyogni a tündér pici lábacskáin,
és amikor úgy fél méterre volt tőlem, huss : fölrepült a lábamra.
Konkrétan a lábam szárára, félúton a bokám és a térdem között.
Ősöreg, kinyúlt pamutgatya volt rajtam, jól meg tudott benne kapaszkodni.
Így lett belőlem parkoló, életemben másodszor vagy harmadszor,
repülésben megfáradt szárnyasok számára.
Októberben lesz tíz éve, hogy madárkákkal élek,
de soha nem szoktak rám repülni a picinyeim.
Csipikével fordult elő (egyszer biztosan, de talán kétszer),
hogy rajtam kötött ki szegénykém, de az csak véletlen volt.
Hogy direkt engem vegyen célba valamelyik kis tündérem,
akkora megtiszteltetésben még sose volt részem a közel tíz év alatt.
Édes kicsi kincsem ! Hát idejöttél a Mamához ? – lelkendeztem én,
Csuvika pedig csak ült a lábamon nyugodtan, mint aki biztos benne, hogy hazaért.
Mintha csak mondta volna, hogy most már vigyél a kalitkába,
mert láthatod, hogy én mindent megpróbáltam, de sajnos nem sikerült.
Meg se moccant szegénykém, nem is lihegett : ült szépen a lábamon,
és akkor sem ijedt meg, akkor se tiltakozott, akkor sem akart menekülni,
amikor ráborítottam a két tenyeremet a hátára, hogy fölemeljem.
Kicsit ugyan a csőrébe kapta a bőrömet, amikor már a markomban volt,
de csípni nem csípett egyáltalán, inkább mintha puszit adott volna.
És én is azt adtam neki (életemben először egy tollas fejecskére) :
hatalmas puszit az okos, gyönyörű, hófehér kobakjára.
*
(2016)
Új kommentek