Igazában még a galambos híreim előtt kellett volna megírnom, mindjárt az orvos-látogatás után. Már nem is tudom, miért halogattam – aztán meg megszületett az erkélyen az első tojáska, és akkor az lett a fontosabb téma. A galambos bejegyzésemet megint csak nem akartam túl hamar lelőni egy újabb mesével, közben pedig találtam magamnak jó hosszú, több napra szóló elfoglaltságot a blog körül. Ráadásul alighogy belevetettem magam az új munkába,felbukkant egy ismeretlen druszám a vendégkönyvben, hogy segítsek elindítani a blogját, mert egyedül nem ismeri ki magát a szerkesztés rejtelmeiben. Erre is ráment három napom (amúgy óriási élvezettel, mert nagyon is nekem való volt a feladat), így sikerült elérnem, hogy szegény kis Csuvi Gyerek abszolút váratlan gondjairól még mindig nem számoltam be, pedig már bőven két hete voltunk a doktor bácsinál, és a baj megmutatkozott még akkor este, mindjárt frissiben.
Amint már említettem, nem először lettek ilyen csodálatosan rövidre vágva Szépséges Kékségesem karmocskái : első alkalommal még egészen picike volt Ő Urasága, amikor szintén ilyen pompásra sikeredett a pedikűr, és akkor is Tamás Doktor volt az elkövető. Nem emlékszem, hogy később bármi gondja lett volna ebből szegény kicsikémnek – sőt biztos is, hogy nem volt, hiszen a blogban nyoma lenne, még ha én el is felejtettem volna időközben. Gondolom, akkor nem voltak ennyire szörnyűek és hatalmasak a karmocskái vágatás előtt, mint most – vagyis nem lehetett akkora különbség a nyisszantás előtti és utáni állapot között. Két hete viszont nálam jobban csak szegény Csuvicsek rökönyödött meg azon, hogy micsoda sosem tapasztalt bajba sodorták őt a szokatlanul rövid karmai.
Igazában csak akkor kezdtem komolyan mélázni ezen, amikor másnap is láttam ugyanígy lepottyanni szegény kicsikémet, és pottyanás nélkül is észleltem párszor, hogy nem úgy közlekedik a botok meg az etetők között, ahogy máskor szokott, hanem valahogy kicsit ügyetlenül és bizonytalanul. A képén meg mindig ott volt a döbbent csodálkozás, nézett rám kérdőn és tanácstalanul, hogy mi ez az egész, mitől romlottak el hirtelen a lábacskái.
Én meg megint belevesztem nyakig a blogba, hiába nem születtek közben új mesék.
Talán úgy két héttel ezelőtt láttam az egyik számláló statisztikájában, hogy valaki a blog címkefelhőjét látogatta meg nálunk. Ezen igen meglepődtem, mert fogalmam se volt róla, hogy nekünk olyan is van – arról meg pláne nem, hogy mások számára is elérhető. Azt se tudtam, hol kéne keresnem : szerencsére be volt linkelve a statisztikában, így rá tudtam kattintani én is. Pontosan tudtam, hogy nem lehet benne semmi, hisz soha nem használtam címkéket, noha lassan kilenc éve blogolok – de azért szerettem volna látni, hogy más mit látott. Hát nem sokat... “A blog címkéi : állat, madár, papagáj.” Ennyi. Több nem is lehet, ha egyszer nincsenek címkéim. Sose fogtam fel (nem is méláztam rajta egy percig sem), hogy mire jók a címkék – most viszont hirtelen megvilágosodtam, és úgy találtam, hogy a címkehiány bizony óriási veszteség, és mellesleg nagy szégyen. Mit gondolhatott rólam az az ismeretlen, aki szerette volna látni a címkefelhőmet, de semmit sem talált ? Igazában teljesen mindegy, hogy mit gondolt szegény – mégis ez a kérdés jutott eszembe, és el is szégyelltem magam, hogy micsoda trehány blogger vagyok, ennyi év után. Meg valahogy az is egy pillanat alatt vált világossá, hogy én magam mi mindent nyerhetnék a címkécskék használatával. Vagyis fölfedeztem a spanyol viaszt, közel kilenc év után – és ki is adtam a jelszót rögtön, hogy gyerünk, Ádzsika, tessék a csorbát szépen kiköszörülni. Ennek már van vagy két hete – és azóta köszörülöm. Még nincs teljesen kész, de igenis nekiálltam utólag fölcímkézni az eddigi százhatvan bejegyzést. Remek játék, mit ne mondjak – de élvezem. Aki netán látni kívánja szorgos munkálkodásom eredményét, megtalálja a jobb oldali sávban, legalul. Tartozik hozzá egy használati utasítás : azt is kéretik megtekinteni.
*

*
Hogy ez ilyen szépen összeállt (illetve majd nemsokára összeáll), vérszemet kaptam, és kitaláltam mást is, nehogy SÜRGŐS tennivaló nélkül maradjak, és ne adj’ Úristen valami házimunkával üssem el a drága időt unalmamban. Kissé soknak találtam már a százhatvan bejegyzést ahhoz, hogy a tartalomjegyzékeimben egy oszlopban szerepeljen a rengeteg cím, hisz az élettől is elmegy a kedve a kedves olvasónak, míg a végére teker. Nekiültem hát tegnap, és fölszabdaltam az időrendes tartalomjegyzéket évekre, az ábécést pedig betűcsoportokra. Így most nem kell annyit tekergetni, könnyebben kezelhető mind a két lista. Nem volt nagy durranás, de azért pár órácskát eljátszottam vele, az eredményre pedig roppant büszke vagyok. Mivel nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni...
Másnap újra próbálkoztam. Csivike ült az “etetős” boton a jobb első sarokban , Csuvika a lifegő mögül, a hátsó sarokból figyelt. Szegény kicsi tündérem igazán nagyon igyekezett (mint aki nem akar megbántani), de még mindig nem volt elég bátorsága a szerinte túl bizalmas kapcsolathoz. Hosszas hezitálás és nekikészülődés után többször is lehajtotta a fejecskéjét a tenyeremre, és nagy bátortalanul megpiszkált egy-egy zabszemet – de ennél tovább nem jutottunk. Láthatóan megkönnyebbült szegénykém, mikor elvittem az orra elől a kezemet. Próbálkoztam Csuvikánál is, de vele még ennyi se sikeredett : látta, hogy igazában Csivike sem evett, így magára nézve is kötelezőnek ítélte a tartózkodást.
*
Aztán ma megint nem akart a tenyeremből enni egyik sem – nehogy túlságosan elbízzam magam. Hogy min múlik az elfogadás vagy el nem fogadás, most már végképp nem értem. (De talán a frontok is belejátszanak, mert ma este meg volt őrülve mindkét madárkám.)
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek