Ha most nem pusztulok el, Kedves Olvasóim, feláldozva magam a cinkék és galambocskák (no meg persze a saját hülyeségem) oltárán, akkor mégiscsak igen stramm kislány vagyok, minden nyavalygásom ellenére, és feltehetően nem árt nekem a jégeső se. Vagy legalábbis a mínuszok... De hát hogy is árthatnának, mikor a világon mindennél jobban imádom a hideget – és különben se voltak igazi mínuszok tegnap az erkélyeimen, két vagy három pluszocska csücsült a hőmérőn nagy bánatosan, amikor nekem eszembe jutott odakint rendezkedni.
A rendezkedés tárgya a múlt heti mesémben elsiratott rengeteg, gyönyörű kölesfürt volt, amit valahogyan szervírozni akartam az udvari madárkáimnak (konkrétan a cinkéknek), mert ha ők megeszik, akkor azért mégsem annyira szörnyű a veszteségem, mint ha a szemétbe dobnám a legalább kilónyi, feltehetően férges kölest. Mivel tegnap nem voltam alkalmas a világon semmire (nyilván földhöz vágott ez az újabb, átkozott felmelegedés meg napsütés, ami mára sajnos megtalált minket) kénytelen voltam későbbre halasztani a bevásárlást, és így rám szakadt egy váratlan szabadnap. Hogy azért mégis történjen valami, igyekeztem kitalálni, hogyan tudnám a legügyesebben tálalni a selejtes kölest a cinkéimnek. Kötöttem nekik két szép kis csokrocskát a fürtökből, mert úgy képzeltem, így maga a csokor elég stabil lesz ahhoz, hogy a fürtök megtartsák a madárkák pár dekás kis testét, és vidáman tudják majd csipegetni egyik fürtről a másikat. Egy ilyen kölescsokor igazi cinke-Kánaán.*
Most már csak az volt a kérdés, mire akasszam föl a csokrocskákat, hogy azért alulról is meg lehessen közelíteni őket, legalább valamennyire. Igazán jó, végleges megoldásban nem is reménykedtem (ahhoz túl hideg volt a levegő és túl koszos az erkély), de legalább ideiglenesen muszáj volt valamit kitalálnom, amit egyszerűen föl lehet szerelni. Egy szép hosszú venyigére esett a választásom : úgy képzeltem, azt majd simán be tudom dugni az erkély tetejét tartó, DEXION-SALGÓ szerkezet apró lukjaiba, akár kötözés nélkül.
*
Nagyjából így is lett, csak a venyige bütykeivel nem számoltam, sajnálatosan – illetve kisebbnek gondoltam őket a reálisnál. Mindjárt első nekifutásra rossz helyre dugtam a venyige egyik végét, és mire rájöttem, hogy mégis máshova kéne, szegény venyige úgy elhelyezkedett a lukjában, hogy az istennek sem akart kijönni onnan, akárhogy rángattam és forgattam. Aztán még később is volt némi tétovázás, hogy hol is lenne a legjobb, végül meg hova kéne pontosan felkötni a kölescsokrokat – így esett, hogy a vártnál lényegesen hosszabb időt töltöttem az erkélyen. Természetesen cicanadrágban és egy szál rövid ujjú pólóban, ahogy idebent grasszálok, mert pár perc kedvéért felöltözni lusta voltam.
Míg kint szerencsétlenkedtem, nem is fáztam, mert vitt a lelkesedés – csak akkor éreztem, mikor végre bejöttem, hogy bizony elfagytak a lábaim, lefagyott a fejem, és egyáltalán : minden porcikám hideg, mint a jég. Idebent persze jó meleg van : gondoltam, majd csak fölengedek apránként, aztán meg lesz, ami lesz.Ezt még talán meg is úsztam volna baj nélkül, ám ma reggel arra riadtam, hajnali háromnegyed nyolckor, hogy nagy élet van az erkélyen, dobognak a galambok veszettül a rozoga hullámlemezen. Még észhez sem tértem, máris kitaláltam, hogy mi történt : a cinkék helyett ők fedezték föl a tegnap kirakott, általuk eddig sose látott csemegét. Ugrottam ki az ágyból félig kómában, fogtam a masinámat, és bekóvályogtam a kisszobába, hogy ha rossz minőségben is (ablakon és szúnyoghálón keresztül), de megörökítsem a kölespusztítás első pillanatait. Két vagy három galambka lakmározott itt boldogan (lehettek akár az enyémek is, akik nálam születtek tavasszal), de akkora randalírt csaptak örömükben a kis drágáim, mintha itt lenne az egész csapat.
*
Naná, hogy megint úgy jártam, mint tegnap... Egyik képet lőttem a másik után, hogy egész biztos legyen majd köztük használható, meg különben is, annyira édesek voltak szegény galambocskák – és persze megint nem vettem észre, hogy majdnem egy szál semmiben (bugyiban és atlétatrikóban) állok a fűtetlen kisszoba közepén, ahol (később ezt azért megnéztem) pontosan tizenöt fokocska a hőmérséklet. A képek tanúsága szerint kilenc percet töltöttem ebben a hűtőben, gyakorlatilag meztelenül, és – ami nagyobb baj – még annyi eszem se volt a nagy lelkesedésben, hogy legalább behajtsam az ajtót magam után. Én ugyan így jártam jobban, viszont kilenc percig jött a picinyeimre is a hideg. Igaz, ők eléggé be vannak takargatva éjszakánként – de azért nem a tizenöt foknak megfelelően. Így miattuk százszor inkább aggódom, mint saját magam miatt – annál is inkább, mert ők (velem ellentétben) teljesen ártatlanok ebben a soron kívüli lehűlésben. Egyelőre nem látok rajtuk semmi gyanúsat – hogy velem mi lesz, az meg majd elválik. Ha meg találnék dögölni, feltétlenül a selejt köles meg a fényképezés hősi halottja leszek. Mindenesetre visszabújtam reggel a jó meleg ágyikómba, sőt el is aludtam – de még akkor is jéghideg volt minden alkatrészem, amikor tíz óra körül sikerült végre véglegesen fölébrednem.
*
Később pedig (ha már itt vagyok, még ezt is elmesélem) kiderült, hogy van nekem egy rettenthetetlen, abszolút megbízható kis házőrzőm. Természetesen Csuvika – ki volna más ? Jobb, mint az ajtócsengő : azt sokszor meg se hallom, éppen az ő ordítozása miatt.
Most viszont nem ordított, valamikor ebédidőben, hanem nagyon is nyugodtan ült az ágain, és talán épp a tollacskáit rendezgette, vagy az ágakat rágcsálta – mindenesetre csöndben volt. Aztán egyik pillanatról a másikra éktelen üvöltésbe kezdett, aminek én nem láttam semmi okát – de nem is nagyon méláztam rajta, mert hozzá vagyok már szokva Csuvi Gyerek váratlan ordibálásaihaz. Mivel amúgy is kifelé indultam, vetettem rá egy pillantást, hogy mégis mit művel a szekrény tetején : nem csinált semmit, csak bámulta meredten a szobaajtót, és valakivel vadul veszekedett. Mindez csak utólag tudatosult bennem, amikor arra léptem ki az előszobába, hogy zajlik az élet a bejárati ajtónk előtt : valaki be akar jönni hozzánk, pont illesztgeti a kulcsot a zárba, és ámulva mérgelődik, amiért sehogy se sikerül. Mint kiderült, a fölöttem lakó szomszéd tévesztette el az emeletet, és mindenáron az én ajtómat akarta nyitni a saját kulcsával. Jót röhögtünk, mondtam neki, hogy ne adja fel, próbálkozzon máskor is – Csuvika pedig rögtön elhallgatott, és visszasüppedt a tollai rendezgetésébe, amint eltűnt a szomszéd párocska az ajtóm elől. Vagyis ő hallotta a csukott szobaajtón át, amit én egyáltalán nem, és jelezte is azonnal, hogy itt most valami súlyos helytelenség történik. Úgyhogy van már nekünk házőrzőnk is – bár azt nem mondhatnám, hogy harapós.*
*
Azt meg el is felejtettem mondani, hogy a köles-problémánk megoldódni látszik : tegnap (kedden) írtam a PRESTIGE termékek itthoni forgalmazójának, hogy minél sürgősebben szeretnék az ő köleskéjükből vásárolni, ha még létezik (pár évvel ezelőtt rendszeresen használtam), és ma délelőtt már meg is jött a válasz, mely szerint valószínűleg ott lesz péntekre kedvenc boltomban a kívánt mennyiség. Éljen a PRESTIGE és a forgalmazója !
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek