Zöld-sárga volt, mint az én Csupikám

Békésnek és nyugalmasnak képzeltem ezt a keddet : ágzuhanyozást, felmosást terveztem a nagyszobában, a többit meg a melegtől tettem függővé. Gondoltam, majd teszek-veszek, ameddig bírom, aztán meg dagonyázunk szép csöndben a madárkákkal, ha kiüt minket a beígért forróság. Aztán persze minden másképp lett. Annyira szörnyű napunk kerekedett, amilyet magamtól elképzelni se bírtam volna. Megszenvedték a madárkák is, hisz érzik bennem szegénykéim a feszültséget, és nem tudják, hogy mi rosszat tettek, miért nem törődik velük egész nap a Mami.

Reggel azt hittem, nagyobb csapás nem érhet, mint ami a kisszobában fogadott, mindjárt ébredés után – pedig végül is nem az rontotta el igazán a kedvemet, amit ott találtam. Bementem kinyitni az erkélyajtót, hogy csináljak egy kis huzatot és jól átszellőzzön mind a két szoba, amíg még a picinyeim bent vannak a kalitkában. (Ott ugyanis nem éri őket huzat – úgy meg pláne nem, hogy még el is voltak függönyözve)
Mondom : ahogy fölébredtem, máris mentem a kisszobába.
Ott pedig azt kellett észlelnem, hogy a világszép, új erkélyajtóm alsó szegélyét vastagon ellepték a hangyák. Egy egész regiment futkározott a dupla ajtó teljes szélességében, főleg a szép fehér szegélyen, de előtte a padlón is, egy jó hosszú csíkban. Nem kellett sokat törnöm a fejemet a miérten : egy döglött lepke volt a bűnös, aki vélhetően beszorult a (csukott) ablak és a szúnyogháló közé, és ott éhen vagy szomjan halt. (Mint később kiderült, az ablak melletti fotel alatt meg ott volt a párja, szintén holtan. Ennyit az arany-árban, tényleg méregdrágán csináltatott, meseszép szúnyoghálóimról : elefántnyi lepkék simán ki-be járnak rajtuk valahol.)

Azt hittem, elsírom magam. Észhez se tértem még igazán, nem bírtam kitalálni, hogy mi volna a leggyorsabb és legbiztonságosabb megoldás. A porszívót elvetettem, hisz abból ki tudnak mászni a hangyák, aztán ellepik nekem a konyhai ülőpadot is, aminek a hasában a porszívó lakik. Még ha ki is cserélem rögtön a porzsákot, nem tudható, hányan maradnak bent a hosszú ormányban meg a csőben. Ez tehát nem lesz jó – pedig a porszívózás lett volna a legkézenfekvőbb megoldás. Maradt a felmosás – de az is úgy, hogy előbb megpróbáltam nedves papírtörlővel fölszedegetni a hangyák többségét, mert felmosni se volt gusztusom, amíg ilyen sokan voltak az átkozottak.

Persze az erkélyre is ráfért némi takarítás (a galambkák még mindig látogatnak néha, pedig már évek óta nem etetek itthon), így azzal kezdtem a hangyátlanítást. Szegény pindurkáim meg itt ordítottak a (még mindig elfüggönyözött) kalitkában, hogy mi ez a rendbontás, nekik már rég az ágakon kéne ugrándozniuk. Épp csak friss vizet adtam nekik, semmi mást nem csináltam velük, míg legalább az erkéllyel kész nem lettem. Aztán ez így is maradt, még hosszú órákon keresztül : kijönni kijöhettek ugyan, amikor már befejeztem a ki-be rohangálást a kisszoba és a fürdő között, de törődés és figyelem nem jutott nekik egyáltalán, voltaképpen egész nap. Szegény kisszobát évek óta nem használom, legföljebb teregetésre : egyik feladat hozta magával a másikat, a másik meg a harmadikat : jól elvoltam, míg úgy-ahogy elintéztem mindazt, amit nagyon muszáj volt. Hogy aprólékosan és tisztességesen mikor lesz kitakarítva (ideértve legalább háromezer darab könyv leporolását), abba bele se merek gondolni. Pedig előbb-utóbb már arra is rá kell majd szánnom magam.

De mondom : nem ettől romlott el igazán a napom.

Még délelőtt leszaladtam a kukákhoz egy adag szeméttel, és pechemre találkoztam a lépcsőházban az ősöreg szomszéd nénivel, akit három éves korom óta ismerek, a gyerekeivel együtt nőttünk föl. Velük rég megszakadt minden kapcsolatom, de pár éve véletlenül megtudtam, hogy a lány férje szintén madárbolond : mindig hullámos papagája volt, mindig zöld-sárga (mint az én Csupikám), és mindig Pityuka. Tavaly vagy tavalyelőtt volt is szerencsém végigasszisztálni az éppen aktuális, imádott Pityuka halálát, ugyanis a gazdi tőlem kért segítséget telefonon, hogy mit csináljon a haldokló madarával. Hitem szerint a legkiválóbb orvoshoz irányítottam őket, ám vélhetően későn, mert Pityuka mégis meghalt, ott, a kórházban, ahol pár napig még élt, sőt úgy tűnt, hogy javult is az állapota. A gazdit eleve nehéz volt rábeszélnem az orvosra, ez a haláleset pedig csak megerősítette őt abban a hitében, hogy a madárkák gyógyíttatására kár költeni (ők nagyon nehezen, igen szerény lehetőségek között élnek), mert az orvosok se tudják megmenteni őket, ha igazán nagy a baj. Ezzel együtt örökre szívembe zártam szegényt (legalábbis akkor még azt hittem), mert nyugdíjas vénember létére zokogva sírt a telefonban, amikor elmesélte nekem Pityukája halálát. Utána sokáig nem is lett másik madárkája, csak jó pár hónap után jelentkezett ismét, hogy segítsek neki új kis kedvencet szerezni (mivel nekem van internetem, nekik meg nincs). Hallottam is később, hogy meglett az új Pityuka, aki az elején ugyan betegeskedett, de később rendbe jött, az egész család örömére.

Ehhez képest ma közölte a szomszéd néni (miután érdeklődött az én madárkáim hogyléte felől), hogy „Éváék elengedték a Pityukát, mert mindig beteg volt. Vettek helyette másikat, most tanítják beszélni.” Én csak hápogtam… Elengedték ? Csak úgy ? Ki a szabadba ? Bele a lakótelepbe, ahol élnek ??? „Igen – mondta a néni.- Kiengedték az ablakon. Nem volt az egészséges madárka, mondta is az eladó, akitől vették, hogy ne ezt vigyék, mert nem olyan életre való. De hát nekik ez tetszett.”

Ennyi a történet.

Úgy kóvályogtam be a lakásba, mint akit fejbe vertek, és azóta se sikerült igazán magamhoz térnem. Nem tudok szabadulni a sose látott Pityukától, akit hónapokig szeretgettek, kényeztettek, aztán meg kituszkolták az ablakon szegényt, mert nem felelt meg az elvárásaiknak. Talán nem akart beszélni… vagy ki tudja, mi volt a baj vele. De még ha tényleg beteg volt is… legalább engedték volna otthon meghalni, a szerettei között – ha már egyszer gyógyíttatni nem volt kedvük vagy lehetőségük !

Ritka eset, hogy nem találok szavakat a mondókámhoz – de most ez a helyzet. Annyi bennem a keserűség, a megvetés és a harag (másfelől meg a gyász és a szánalom), hogy azt egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Nem tudok szabadulni az elképzelt látványtól, hogy ott van az a szerencsétlen, pici kismadár, kilökve valahova a József Attila lakótelepre – és nem érti, hogy mi történik vele, nem tudja, hogy hol van, nem találja az utat hazafelé, és nem érti, hogy miért nem segít az imádott gazdi, aki eddig mindig mellette volt, és ki van zárva, hogy rosszat akarjon neki. Bele is őrülök, ha csak végiggondolom, mit élhetett át… Illetve végig se gondolom, mert annyira fáj.

Nyugodj békében, drága kis ismeretlen Pityuka – vagy pedig legyen ezerszer áldott, akinek a párkányára szálltál és befogadott. Hogy a gazdinak mit kívánok, azt inkább nem mondom. De hiszem, hogy az élet hosszú távon igazságos, és visszakapja még a sorstól a te buta, lelketlen és kegyetlen gazdád ezt a szörnyűséget, amit veled tett.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :