Nem is én vagyok akaratos, hanem a Mami !

Jaj, de bonyolult képlet az én világszép kakaskám !
Egész biztos, hogy csak tévedésből lett hullámos papagáj Ő Urasága, mert csacsinak vagy öszvérnek készült születni. Ugyanis nála makacsabb, önfejűbb és akaratosabb képződményt még nem hordott hátán a Föld – talán szamárban se, nemhogy egy pár dekás madárban. Tegnap esti műsorát elmesélni lehetetlen : amit vissza tudok adni belőle, az csak igen halovány másolata lesz a valóságnak. Hadakoztunk pontosan háromnegyed órát, de még akkor is vesztésre álltam. Végül nem is én térítettem észhez Csuvikát, hanem Csivi Kisasszony. Illetve ketten együtt, vállvetve… Egyedül nem bírtam megzakkant ördögfiókámmal.

Pedig olyan szépen indult az este !
A szokásosnál kicsit hamarabb, már nyolc óra körül hazavonultak pincurkáim a kalitkába, és várták illedelmesen, hogy szervírozzam az extra vacsorát a tenyeremből. Mivel még mással voltam elfoglalva itt a gépnél, ők kiszolgálták magukat szépen a tálkákból : csipegettek, beszélgettek tündéri édesen, minden veszekedés nélkül. Később a kezemből is vita nélkül ettek, kivárta mindkettő szépen a sorát, nem zavargászták egymást a tálkák mellől. Csivike jókat szunyókált az egyes fogások között (előbb zab, aztán homok, végül magkeverék), Csuvika meg zsörtölődött ugyan, ha épp nem rajta volt a sor, de azért nem cirkuszolt, keresett magának másik etetőt, ha már unta a várakozást. Csak ámultam, hogy milyen édesek

Akárhányszor cseréltem az edényt a markomban, mindig szünetet kellett tartanom az etetésben, mert makrancos ördögfiókám (aki ekkor még nem volt se makrancos, sem ördögfióka), mindig kihasználta a kínálkozó alkalmat, és rohant kényeztetni reménybeli asszonykáját. Csivikém is vedlik, épp az új frizuráját növeszti, tele van a fejecskéje bizsergető tüskékkel. Ezeket vakargatta neki Csuvika, bűbájosan, finoman, végtelen türelemmel és szeretettel. Csivikém kéjesen nyüszögött, azt se tudta, hogy dugja a fejét Csuvika szolgálatkész csőre alá – én meg majd’ odaolvadtam a kalitka elé, míg néztem őket. Többször ismétlődött a jelenet : mondom, hogy csodásan békésnek indult az este. Nem is próbáltam megörökíteni őket a nagy összeborulásban (bár ez pótolhatatlan veszteség), mert annyira boldogok voltak egymással, hogy bűn lett volna belerondítani az idillbe a vakuval. (De azért ma este már nem bírtam ki...)

Később, a kölesosztásnál Csuvika is fölugrott a hálóhelyére Csivivel együtt (noha ő csak később szokott, amikor már rájuk terítem az éjszakai takarót) – én meg azt hittem, hogy kivételesen már tíz óra előtt sikerül takarodót fújnom, hisz minden és mindenki a helyén van, nem is hiányzik már más, csak az utolsó vízcsere és a takaró.
Csakhogy a madárkák másképp gondolták…
Mivel Csuvi a kalitka fölötti kislámpa leoltásakor szokott fölugrani a helyére, tegnap viszont eleve ott ült, sajnos a lámpaoltást úgy értelmezte, hogy akkor most biztos LE kell ugrania. Mert valahova ugrani kell lámpaoltáskor – úgy látszik, ez a törvény. Legnagyobb ámulatomra Csivike is követte : ott ültek az egyik középső boton, mint akik még várnak valamire. Pedig már csak a takaróra és a másik két lámpa oltására várhattak, mert semmi egyéb nem volt hátra a szokott esti szertartásrendünkből.

Rájuk is terítettem az éjszakai takarót : gondoltam, az elhelyezkedést megoldják saját hatáskörükben. Az egyik kislámpát égve hagytam, hogy lássanak közlekedni (elölről nincsenek letakarva). Nekem még teregetnem kellett a kisszobában, jó sok apróságot : azt hittem, elrendeződnek, míg teregetek, és figyelni is tudok rájuk közben. Sőt arra számítottam, hogy mire elszívok előbb egy cigit a konyhában, a madárkák is visszaköltöznek a kakasülőre, és olthatom végre az összes lámpájukat.

Sajnos csak félig lett igazam : egy darab madaram valóban fölmászott a hálóbotra – csak éppen nem úgy és nem oda, ahogy és ahova kellett volna. Csuvi terpeszkedett Csivike helyén – de nem is csak ott, hanem gyakorlatilag az egész kakasülőn. Ugyanis végigfeküdt rajta szépen, hogy Csivike még véletlenül se ugorhasson föl, nemhogy a saját oldalára, de Csuvikáéra sem. Szegény kis tündérem meg csak tekergette nagy búsan fölfelé a nyakát a középső botról, hogy akkor ő most hol fog aludni az éjjel.

Mondtam Csuvinak, hogy ez így nem lesz jó : Csivinek is aludnia kell valahol, tessék szépen arrébb menni. Próbáltam az ujjammal áttolni őt a saját felére, de persze nem hagyta magát. Tudta, hogy miről van szó, csak éppen nem tetszett neki a kérésem : hatalmas csőrcsapásokkal adta tudtomra, hogy Csivike helyén kíván aludni, az ujjamnak pedig semmi keresnivalója a lábacskái körül, jobban járok, ha elveszem onnan. Végül is alhatott volna Csivi oldalán, hisz máskor is előfordult már helycsere – csakhogy Csivi el se fért volna mellette, mivel teljes hosszában elfoglalta az egész kakasülőt. Meg hát Csivike föl se tud mászni, csak a saját oldalán, mert Csuvika felén nem éri el a csipeszlépcsőről a kakasülőt. Neki több lépcsője van, mert jóval kisebb, mint Csuvika. Ráadásul most félt is szegény, ez világosan látszott rajta. El nem tudom képzelni, mi történt köztük abban az öt percben, míg kimentem bagózni a konyhába. Hallani nem hallottam semmi gyanúsat.

Mivel a lenti boton mégsem alhatott Csivike (tudtam, hogy ott nem marad meg egész éjszakára), próbáltam Csuvikát jobb belátásra téríteni. Az ujjamat már féltettem : fogtam egy műanyag ülőrudat, és azzal tessékeltem odébb értetlen kakaskámat, a saját oldala felé. Szót is fogadott : átment a bal oldalra önszántából. Csivi viszont nem használta ki az alkalmat, hiába hívogattam : csak pislogott rám tanácstalanul, felére összeesve, és nem mert elmozdulni a lenti botról. Nyilvánvaló volt, hogy fél. Csuvika valamiért megtilthatta neki, hogy fölmásszon a kakasülőre – vagy olyasmit csinálhatott vele, ami miatt ő maga nem akart a közelébe kerülni. De én inkább úgy láttam, hogy menne Csivike szívesen (nyilván nagyon álmos volt már), csak nem mer.

Gondoltam, a továbbiakat a madárkáimra bízom  : bementem a kisszobába, teregetni. Pár perc múlva kikukucskáltam, hogy mire jutottak : talán mondanom sem kell, hogy Csuvi terpeszkedett Csivi helyén, ugyanúgy szétterülve, mint eredetileg, Csivike pedig még mindig csak tekergette a nyakát, hogy mi van ilyenkor. Most már megmérgelődtem kissé : fogtam megint a műanyag botot, és próbáltam odébb tessékelni Csuvikát. Nem hagyta magát : szitkozódva leugrott a jobb hátsó sarokbotra. Aztán ezt eljátszottuk még vagy ötször. Ahányszor letessékeltem, Ő Urasága annyiszor jött vissza – és még véletlenül sem a saját helyére. Úgy döntött, hogy neki most Csivi helye kell (sőt nem is csak az, hanem az egész kakasülő), és nincs az a hatalom, ami rá bírná venni, hogy megmásítsa az elhatározását. Tíztől háromnegyed tizenegyig ment a cirkusz : szegény Csivi nem mozdult a lenti botról semerre, Csuvi meg makacsul visszaugrott az ő helyére, valahányszor eltűntem a látóteréből. Nem egy félénk madár, az biztos

Komolyan latolgattam, hogy kimarkolom makrancos ördögfiókámat, és átrakom a kis kalitkába éjszakára, hogy végre nyugalom legyen – csak hát pont az nem lett volna, sajnálatosan. Mert egy ilyen gonosz merénylet után Csivike se tudott volna elaludni, nem csak Csuvi. Több ötletem viszont nem akadt a megoldásra – legföljebb az, hogy közéjük dobom a gyeplőt : leoltom az összes villanyt, aztán tegyenek, amit akarnak. Reggelig mégsem álldogálhatok a kalitka előtt !

Így is lett. A sötétről persze Csivikének is eszébe jutott, hogy most már tényleg aluszkálni kellene : pillanat alatt föléledt benne a boszorkány, és úgy döntött, hogy majd ő rendet csinál, ha ez a buta Mami nem képes rá. Megindult a szokott lépcsőin, szép nyugodtan – aztán olyan kegyetlenül kezdte gyepálni Csuvikát, amikor belé ütközött, hogy most már inkább az agresszort próbáltam megmenteni, amíg még egy darabban van szegény feje. Fogtam megint az addigra már jól ismert rudat, és annak a láttán Csuvi ugrott is lefelé rögtön, hogy mentse az irháját. Közben persze ordított – én pedig nem tudtam eldönteni, hogy dühében, vagy netán mégis okozott neki valami sérülést Csivike. Mindenesetre kimentem bagózni, mert eddigre már kissé elegem volt a madárkák esti műsorából. Tudtam, hogy Csivi most már nem fog mozdulni a helyéről, miután végre közös erővel visszaszereztük, Csuvikám meg majd eldönti, hogy megfelel neki a saját helye, vagy marad a hátsó boton duzzogni.

Nem maradt ott szegénykém : mire bejöttem, úgy ült a helyén, mintha soha el se mozdult volna onnan. Nem látszott rajta (igaz, sötét volt), hogy bármi baja lenne. Reggelre kialudta szépen a sérelmeit : se Csivikével, se velem nem éreztette, hogy haragudna ránk. Azóta is töröm a fejem, hogy mit akarhatott az este kis bolondom, és mire volt jó ez a derült égből villámcsapásként, abszolút váratlanul és minden előzmény nélkül rendezett cirkusz – de persze nem tudok rájönni. Mint ahogy arra sem, hogy részemről mi lett volna a helyes viselkedés. Talán rögtön le kellett volna oltanom az összes villanyt, és nem huzakodni makrancos kakaskámmal ennyi ideig.

UTÓIRAT

Talán mondanom sem kell, hogy ma este Csivikém egyenesen Csuvika helyét foglalta el a lefekvéskor - szegény gyerek meg nem mert fölmászni Csivike helyére, mert félt, hogy megint lezavarom onnan. Csak tétovázott a lépcsőn, hogy hogyan tovább.
Hát így tegyen az ember igazságot, ha vitába keverednek a szárnyas gazfickók !

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :