Csak láttátok volna, hogy el voltak kámpicsorodva tegnap az én kis árváim, amikor hazakeveredtem végre közös életünk első Nagy Csavargásából ! Nincsenek tartósabb Mama-hiányhoz szokva, két vagy három óránál hosszabb időre talán még sose hagytam őket magukra. Tegnap délután viszont meglátogattam Blogocska egyik új barátját, Andit, aki egyrészt éppen születésnapos volt, másrészt két nappal előbb esett át egy komoly műtéten : a szülinapján kívül azt is meg kellett ünnepelni, hogy a várhatónál sokkal simábban és gyorsabban vette ezt az apró akadályt, tegnapra már otthon is volt.
Így elmentem vendégségbe, csak úgy, a vásárlással egybekötve.
Mondtam szegény pincurkáimnak, hogy a szokásosnál később jövök, ne aggódjanak (a szerda amúgy is a leghosszabb vásárlós napom, mert akkor megyek magocskákért az állateledeles boltba, ami jó messze van, gyalog nem is érhető el) – de hát mit tudja azt két pici kis papagáj, hogy mit magyaráz nekik a Mami emberi nyelven. Sok mindent megértenek, de az idő kemény dió még az embergyereknek is, nemhogy egy madárnak
Vagy ha értették is a mondókámat, azért azt nem gondolták, hogy ANNYIRA későn kerülök elő, mint ahogyan sikerült. Pedig tulajdonképpen nem is maradtam el sokkal tovább, mint máskor – csak hát közben besötétedett, és ez lehetett a fő probléma, alighanem ettől estek kétségbe a madárkáim. Nem szokták még meg a korai sötétet, látom rajtuk más napokon is, hogy nem tudják, hányadán állunk most az idővel, hogy vacsoraosztásra már öreg este van, mégis röpködhetnek még utána egy jó darabig.
Hazafelé mennem kellett még két üzletbe is, az állatos bolton kívül, a villamosokkal pedig kifejezetten pechem volt : épp csak beestem az ajtón fél hatra, mire adni kell a vacsorát. A kulcs csörgésére nem reagált senki, és az előszobából is hiába beszéltem elárvult kincsecskéimhez, egy csippanásnyi válaszra se méltattak, míg kicsomagoltam magam a dzsekiből meg az utcai cipőből. Sejtettem, hogy nem fogad üdvrivalgás a szobában, ha felbukkanok végre odabent. Hát tényleg nem fogadott…
Hervadt szárnyaskáim a kalitkában búslakodtak, egymástól elég távol, és láthatóan kétségbe esve. Az alattuk fellelhető potyadékok mennyiségéből arra következtettem, hogy órák óta ugyanazon a helyen ültek, mozdulatlanul. Pedig én napsütésben hagytam itt őket (akkor még kint randalíroztak az ágakon), de úgy látszik, azonnal hazamenekültek, amint az erkélyajtóról odébb vándorolt a lemenő nap fénye. Vagy talán már akkor, mikor felfogták, hogy egyedül maradtak. Csuvikának vannak ilyen időszakai, hogy sürgősen hazarepül, ha eltűnök a látóteréből – Csivike meg sose marad kint egyedül.
Csuvi mindenesetre megbocsájtott nekem azonnal : nyugtázta, hogy előkerültem, és kezdte magyarázni, hogy azért legalább sötétedésre hazaérhettem volna. De aztán be is fejezte rögtön a nevelésemet, amint bedugtam az ajtón a zabos tenyeremet. Máris rávetette magát, és innentől kezdve nem volt semmi baja se velem, se a világgal. Csivi Őnagysága viszont látni sem akart. Elfordította a kis fejét, és még az imádott zabocskáról is lemondott, annyira vérig volt sértve. Vagy talán tényleg halálra rémült kis bolondom, hogy odakint már besötétedett, és én még mindig nem kerültem elő. Ekkora kilengést bizonyára el se bírt képzelni rólam, eddigi tapasztalatai alapján.
Esedezhettem aztán bocsánatért, ahogy csak bírtam : rimánkodtam, becézgettem és magyarázkodtam vagy negyedórácskát, mire duzzogó kis tündérem kegyeskedett leverni a tenyeremről Csuvikát, hogy (még mindig sértett képpel) ő terpeszkedjen a helyére. A zabocskától aztán szép lassan földerült, és a továbbiakban egyszerűen nem volt hajlandó kiszállni a markomból. Hogy a zabocska elfogyott, vizet kért (de szigorúan csakis az ujjamról), utána pedig böködött lefelé a kis csőrével, hogy valamit még enni szeretne, de nem ám egyedül. Megfogtam az egyik tálat, Csivi Boszi pedig csak evett és evett – pontosabban nassolgatott, és közben szemmel tartott engem. Biztos voltam benne, hogy nem éhes, csak elengedni nem akar még a kalitka mellől. Ugyanezt csinálta később lefekvés előtt is : mindent kitalált, mindent kért, csak ott ücsöröghessen még a markomban, vagy legalább a kezemben tartott edényen. Talán tényleg azt hitte szegényke, hogy örökre elvesztem, és nem lesz, aki enni adjon neki
Én meg voltam olyan disznó, hogy még csak nem is bántott a lelkiismeret.
Rémült kis árváimon inkább mulattam, mint sajnálkoztam (bár azért meg voltam hatva, hogy ilyen pánikot okozott az eltűnésem), ugyanis hatalmas jókedvem kerekedett a ritka élménytől, hogy elmentem valakihez vendégségbe. Nemigen járok el sehova, a kötelező vásárlásokon kívül, és én lepődtem meg a legjobban, milyen jólesett most egy kicsit MÁSHOL lenni. Persze nyilván az se mindegy, hogy hol – de Andi meg a bűbáj kutyuskája kifejezetten az a társaság, ami határozottan jót tesz az ember lelkének.
(2013)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek