A vendégkönyvben tegnapra ígértem Boszikám legújabb tündéri filmecskéit,
de sajnos becsaptam mindenkit, aki számított rá és kereste,
mert úgy alakult, hogy hirtelen más dolgom akadt, amit nem mertem halogatni.
A hőség miatt amúgy se vagyok formában, szétfolyik a kezem közt az idő -
ám ettől még születhetett volna egy rövid kis mese a filmek köré,
ha Csivike úgy nem dönt, hogy talál nekem jobb programot tegnap estére.
De úgy döntött, és talált is : hogy mit, az majd nemsokára kiderül.
*
Előbb azonban nézzük az én kis vércsémet,
mert eredetileg ezt akartam leginkább elmesélni :
hogy Őnagyságán megint rajta van a szeretetrohamos időszak,
és ebből az alkalomból szanaszét cincálja a kezemet.
*
Ha tehetné, le se szállna rólam reggeltől estig az én kis tündérem,
de nem teheti, mert ez a szenvedélyes mamaimádat semmiképp se normális dolog.
A filmek és fényképek kedvéért engedélyeztem néhány menetet,
hisz tündérinek tündéri a látvány, érzésre meg csodásan szívmelengető,
hogy egy bűbájos kis bársonygombóc randalírozik a tenyeremen -
viszont úgy figyeltem meg, hogy Banyácskámnak olyankor van szeretetrohama
(évente talán két-három alkalommal), amikor igazában párosodni szeretne.
Csuvikának is vannak ilyen időszakai, amikor különösen rajta van a bikaság -
Csivikénél pedig ez úgy jelentkezik (sokkal ritkábban),
hogy engem kényeztet, Csuvika helyett.
Illetve mellett – mert azért Csuvika is megkapja bőven, ami jár neki.
(Kivéve azt az egyetlen dolgot, amire legjobban vágyik szegénykém.)
*
Állítólag a tenyérbe mászkálás nem Csivike sajátos bolondériája :
valaki írta a legutóbbi ilyen esetnél, hogy a tojóknál ez fészkelési szándékot jelez.
Magamtól is ilyesmire tippeltem, pusztán a megfigyeléseim alapján,
így nem mondhatnám, hogy felhőtlenül örültem Boszikám váratlan imádatának,
bármennyire is hízelgő lett volna azt képzelni, hogy mindez valóban nekem szól.
Azért persze becézgettem, ajnároztam kicsi tündérkémet, nehogy sérüljön a lelke –
de csak módjával, mert közben a frász tört, hogy mi lesz, ha tojni készül.
Nyakunkon a háromnapos hétvége, orvos nem lesz elérhető,
hisz hétköznap is kevés a madaras doki - Csivike meg elmúlt ötéves,
öreg már az első tojáshoz, ha elakad benne, abba segítség híján bele is hal.
*
Jó későn indultam tegnap vásárolni, épp csak hazaértem vacsoraidőre.
Az addigi félelmeimre rátett még egy lapáttal a vacsoraosztás,
ugyanis közben azt kellett észlelnem, hogy Csivike is eteti Csuvikát,
ahogy a fiókáit kellene, ha volnának, amíg még csecsemők.
(Később már Apuci eteti őket, de egész pici korukban még Anyuci.)
Hogy Csuvika eteti Csivit, az teljesen megszokott és természetes,
de fordítva nagyon ritkán fordul elő, idáig talán csak egyszer láttam ilyet.
*
Most már aztán tényleg romjaimba dőltem :
képes lesz vénségére tojni ez a szegény madár – de hova, mikor odúja sincs ?
Volt vagy négy évig, rá se nézett, bele se kukkantott soha.
Nem olyan rég szereltem le, mint teljesen fölösleges koloncot,
hogy tudjam mozgatni a kalitkát, ha oda akarom vinni az ablakhoz, napozás végett.
Viszont mi lesz, ha pedáns kis tündérem majd azért nem fog tojni,
és azért akad el benne a tojás, mert odú híján nem tudja hova lepottyantani ?
Az én lelkemen ne száradjon az ő esetleges tragédiája :
világos, hogy vissza kell szerelnem az odút.
Mégpedig azonnal. Nem holnap, nem később, hanem most, rögtön.
*
A józanabbik eszemmel pontosan tudtam,
hogy fölöslegesen vágok bele ekkora munkába,
fölöslegesen rémítem halálra szegény pincurkáimat,
mert az odút Csivike épp úgy nem fogja használni, mint ahogy eddig se tette -
de úgy voltam vele, hogy az már az ő döntése, nem az én felelősségem.
Az én dolgom annyi, hogy biztosítsam számára a lehetőséget,
amivel aztán vagy él majd, vagy nem – de rajtam ne múljon a fészkelése.
Hogy milyen remek mulatság volt odút szerelni lakott kalitkára,
azt a fantáziátokra bízom – bár nemigen tudjátok elképzelni, azt hiszem.
Szegény kicsikéim halálra rémültek már attól is,
hogy átemeltem az asztalra a lakosztályukat – és hol volt még akkor a vége !
Tartott vagy másfél órát ez a váratlan kis műsor,
én pedig (ismét) megállapítottam, hogy mégiscsak stramm gyerekek a picinyeim,
mert pár perc után beletörődtek a megváltoztathatatlanba, abbahagyták a sírást,
és később már inkább érdeklődve szemlélték, hogy mit találok még ki a kínzásukra.
Bár persze aztán fogyott a türelmük, ahogy telt az idő, de nemigen cirkuszoltak.
Fényképezni elfelejtettem őket ebben a sanyarú helyzetben,
mert volt elég bajom nekem is, a fene se akart odút szerelni esti programként.
*
De azért meglett.
Sokáig tartott a szerelés, mert még alomról is gondoskodnom kellett,
ami ugyan volt itthon, valami finom faforgács (úgy tízéves példány) :
összepréselve árulják rágcsáló-alomnak, alig bírtam letördelni belőle darabokat.
Az vele a baj, hogy nem lehet úgy betenni az odúba, ahogy a zacskóból kiveszem,
hanem előbb nagyon gondosan át kell dörzsölgetni a két tenyerem között,
mert akadnak benne nagyobb darabok is, amik élesek és szúrnak,
ezeket ki kell dobálni, mert fölsérthetnék az esetleges fiókák gyönge bőrét.
Vagyis az odú előkészítése se kétperces munka volt,
és még azt is ki kellett találni, hogy hova legyen rögzítve a kivezető botocskája,
mert nem a régi ágat akartam visszatenni alá, aminek a “könyöke” tartotta,
hanem ezt az egyeneset, ami most volt fönt, mióta nincs odú.
Igen ám – csakhogy a “könyökös” ágat lehetett a rács keresztdrótjaihoz rögzíteni.
a könyöke úgy is leért a megfelelő mélységbe (majd keresek róla régi képet),
viszont ha egyenes ágat akarok használni, azt pont nincs hova rögzíteni,
mert abban a magasságban, ahol az odúból kijön a kivezető botocska,
nincs keresztdrót a rácson, ott csak függőlegesen futnak a drótok.
*
Volt elképzelésem a probléma megoldására, de végül megoldódott magától :
akkora szerencsém volt, hogy a hosszú bot két vége épp olyan helyre esett,
ahol megtartja egy kis létra egyik foka az egyik végét,
egy másik kis létra zöld levélkéje pedig a másikat.
*
*
*
Mert az egy olyan létra, hogy levélkék állnak ki belőle :
egy tündéri édes, régi madárjáték-sorozat része, ahol mindennek levele volt.
A képeken nem nagyon látszik, de pont oda nőtt az a kis levélke,
ahol nekem most a legjobban jött, mert éppen megtartja a botot.
Látni azért nem lehet rendesen,
mert a biztonság kedvéért kölescsipesz is van a bot alatt, mindkét végén,
és persze a rácshoz is oda van kötözve alaposan.
*
Meg voltam elégedve a művemmel, hogy végre kész lett -
csak az aggasztott még nagyon,
hogy a két bot találkozásánál befőttes gumi díszelgett,
mert hiszen egy kézzel nem tudok csomót kötni,
hamarjában el se tudtam képzelni, hogyan fogom a gumit spárgára cserélni.
Az egyik ajtót elfoglalja maga az odú, a maradék egy ajtón nem fér be két kezem :
akárhogy törtem a fejem, nem bírtam kitalálni semmit a befőttes gumi helyett.
Meg persze a madárkákat sem akartam tovább kínozni,
így a gumi-probléma megoldását mára halasztottam.
Tényleg ma lett lecserélve, de a megoldást kitaláltam még az este :
ha a jobb kezemben fogom a spárga egyik végét a rácson kívül,
a ballal pedig tekergetem a megfelelő helyekre a többit,
végül rá tudom hurkolni a kifeszített spárgára a másik végét,
annyi csomót köthetek rá fél kézzel, ahányat akarok.
Így is lett.
Szegény madárkáim keservesen sírtak, hogy reggelre se múlt el rólam az őrület,
megint rendezkedni óhajtok a lakosztályukban – de öt percig se tartott az egész.
Így most már a gumi se jelent veszélyt a szorgos csőröcskékre nézve,
amik majd előbb-utóbb nyilván fölfedezik az újabb rágnivalót.
Fölfedezték volna a gumit is, nyilván – de az nagyon veszélyes lehet,
ha netán megcsípi őket, vagy (ne adj’ Isten) benyelnek egy kis gumidarabot.
*
Így végül ma reggelre lett kész teljesen az odú,
most már Banyácskámé a döntés, hogy mit kezd vele.
most már Banyácskámé a döntés, hogy mit kezd vele.
Desszertnek pedig beteszek még egy zabocskás filmet is szeretettel,
elsősorban Druszának (de persze mindenki másnak is),
mert neki ígértem olyan képet, ahol Csuvika elterpeszkedve látható az etetőben.
Azóta se sikerült ilyet lőnöm – illetve ha mégis, dobhattam ki rögtön,
mert tíz centiről nem lehet vakuval fényképezni, vaku nélkül meg bemozdul,
mert Csuvika nem az a madár, aki bármit is szép nyugodtan, komótosan csinálna.
Ennél a kis videónál nem győztem drukkolni,
hogy kegyeskedjen majd elterpeszkedni Ő Urasága -
és végül valóban megszánt, belehasalt a tálba, szokása szerint.
Addigra Csivikét már elüldözte, előtte viszont Csivike üldözte el őt.
Így megy ez, kérem : bármekkora is egyébként a szerelem,
azért a has mindennél fontosabb, és a tálka fölött harc van, nem l’amour.
*
*
(A többi filmecskét megtaláljátok itt a jobb oldali sávban,
ha letekertek az INDA-ÍZELÍTŐ dobozáig.)
ha letekertek az INDA-ÍZELÍTŐ dobozáig.)
*
*
(2017)
Új kommentek