Jól drukkoltak Blogocska barátai,
akik további kirepüléseket kívántak Csuvikának :
hatottak a bátorító üzenetek, itt ülök bezárva egész nap.
Még az csak, hogy vásárolni kéne.... (Mert tegnap elblicceltem.)
Mosogatni is kéne, hajat mosni is kéne, pedikűrözni is kéne, reggelizni is kéne -
ám ezek mind olyan tevékenységek, amiket a szobán kívül kellene végeznem,
ráadásul nem is két percig tartanak – én meg nem merem itt hagyni Csuvikát.
*
*
Ugyanis előadta a kis drágám szóról szóra a tegnapelőtti műsorát :
míg én kimentem begózni, Ő Urasága rávette magát az újabb csavargásra,
és mire bejöttem a konyhából, ő már a mászóka közepe táján mászott serényen fölfelé.
*
*
Megint beletelt jó pár pillanatba, míg elhittem, hogy jól látom, amit látok.
Nem számítottam erre az újabb meglepetésre, pláne nem mindjárt a nap legelején.
Ugyanis még éppen csak levettem róluk az éjszakai takarókat,
nem volt öt perce, hogy kinyitottam a kalitka ajtaját :
ilyenkor mindig kimegyek bagózni, de ők nem szoktak ennyire korán kirepülni.
Vagy legalábbis mostanában nem... mert régebben persze előfordult.
*
*
Úgy terveztem, hogy ama bizonyos bagó után rájuk is csukom az ajtót,
legföljebb Csivikének engedélyezek egy gyors kört a szobában,
nehogy véletlenül fogságba ejtsenek, és ne tudjak menni vásárolni.
Csuvika viszont másképp döntött.
Bizonyára nem találta helyesnek, hogy zuhogó esőben óhajtok mászkálni,
ezért gondoskodott róla, hogy garantáltan megóvjon a bőrig ázástól,
hiszen ha ő kint van, egész biztos nem mehetek sehova.
*
*
Mindenesetre ügyesen megoldotta a kis disznó,
hogy a kirepülését megint ne lássam.
Fogalmam sincs, hogyan jutott el a mászókáig – mint ahogy tegnapelőtt se tudtam.
(A tegnapelőtti napunkat a vendégkönyvben meséltem el.)
Fitten, gyorsan és vidáman igyekezett fölfelé a mászókán,
amikor már visszajöttem a szobába – nyomát se láttam rajta ijedségnek.
Pedig szinte bizonyos, hogy lepottyanás lett a kirepülés vége -
mint ahogy később láttam is őt lezuhanni sa mászóka magasából,
mégpedig a saját hülyeségem következményeképpen.
Illetve mit tudom én.... annyira kiszámíthatatlan egy ilyen kismadár !
*
*
Nem gondoltam, hogy baj lesz a dologból (hisz akkor nem tettem volna),
de elkövettem azt a hibát,
hogy próbáltam fölhívni Csuvika figyelmét a hidacskára, amit még sose használt,
és ami átvezetné őt a mászókáról a szekrény tetejére.
Csivike pont fönt trillázott az ágain, és Csuvika is oda vágyott, látszott rajta.
Hogy segítsek neki, közelítettem a mutató ujjamat a hidacska felé,
és közben magyaráztam, hogy mire is volna jó az a szép hosszú ág.
*
*
Hozzá sem értem a bothoz vagy a mászókához,
Csuvika pedig a komód felőli oldalon ücsörgött, a kezemtől jó fél méternyire
(vagy talán inkább volt az egy méter is),
mégis megrémült szegénykém, hogy mit akarok tőle, és zutty – lepottyant.
Azóta is átkozom magam, hogy miért kell nekem mindig, mindenbe beleszólni -
de igazában nem nagyon értem, mi volt olyan félelmetes ebben a helyzetben.
Mindenesetre borzasztóan sajnáltam szegény kicsikémet,
és nem győztem kérni a bocsánatot – de hát sokra ment vele.
*
*
Azóta viszont túl vagyunk egy sokkal veszélyesebb mutatványon,
amiből meg nem lett semmi baj, pedig a pánik nagyon is érthető lett volna.
Csivike hazarepült, és Csuvika sírdogálni kezdett a mászókán, hogy jönne ő is.
Nyilván úgy képzelte, ahogy tegnapelőtt volt : hogy én hazahozom őt mászókástul.
Igen ám – csakhogy a mászóka oda volt kötve a kis híddal a szekrényhez.
Mégpedig jó alaposan, hogy biztonságos legyen :
a millió csomót kikötni nem kétperces munka, és nem lehet észrevétlenül csinálni.
Mit fog szólni hozzá Csuvika, aki ugyebár attól is lepottyant,
hogy az ujjamat csak közelítettem a kis hídhoz ?
Megint le fog pottyanni szegénykém...
De akkor is le fog pottyanni, ha nem szerelem le a hidacskát,
és hagyom, hogy segítség nélkül próbáljon hazajutni a kalitkába.
Vagyis nincs jó megoldás.
Megint átkoztam a hülye fejemet, hogy minek is raktam föl a hidat.
*
*
De azért mégiscsak megpróbálkoztam a leszereléssel.
Közben Csivike is visszajött a mászókára : gondoltam, mellette bátrabb lesz Csuvika.
Így is lett.
Megvártam, míg a lehető legtávolabbi ponton parkol le Hős Vitézem,
aztán kezdtem nekik magyarázni, hogy mit fogok most csinálni és miért.
Végig szóval tartottam őket,
míg próbáltam a lehető legkevesebb mozdulattal kikötni a csomókat,
és leszedni a botocskát, lehetőleg a mászóka mozdítása nélkül.
Egyáltalán mem hittem, hogy sikerül, biztos voltam az újabb lepottyanásban.
De tévedtem – hála Istennek meg Csivikének.
Nem ijedt meg, nem repült el egyik madárkám sem, a hidat szerencsésen levettem.
Most már tehát mozdítható ismét a mászóka – viszont hazajönni nem akar senki.
Illetve szegény Csuvicsek alighanem akarna,
de Csivike nem mozdul, így aztán kitart mellette ő is, pedig már biztosan éhes.
*
*
Nekem meg megint elszállt egy napom a semmibe.
Nem bánom – de azért kissé már nyugtalanít, hogy mennyi dolgom volna.
Holnap sajnos rabosítva lesznek a madárkák, nem jöhetnek ki egyáltalán,
mert még egy ilyen áristomos napot nem engedhetek meg magamnak.
Megszakad a szívem értük – de hát pillanatnyilag az a helyzet,
hogy vagy ők raboskodnak miattam, vagy én, őmiattuk.
Holnap kénytelenek lesznek az előbbi esetet gyakorolni, mert muszáj vásárolnom.
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek