Léleklátó Tündérboszorkányom alighanem megelégelte, hogy már második hete nem a jelenben élek, hanem éjjel-nappal abban mesterkedem, hogy fölélesszem eredeti madárkáim, Csipike és Csupika blogját – ezért tegnap estefelé elérkezettnek látta az időt, hogy visszarángasson a mába, és bebizonyítsa nekem, hogy ő is van olyan tevékeny, ügyes és találékony madárka, mint Nagy Elődje volt, csak én erről nem vagyok hajlandó tudomást venni, mert elvarázsolnak a múlt idők, és meg se látom, ami valójában történik körülöttem.
Tényleg éppen 2007 októberének nagy eseményein izgultam és búslakodtam, mikor arra ugrottam fel a székemről, hogy a kalitkában valami puffant. Csivike volt itthon, Csuvika a mászókáján szónokolt – én pedig hallottam is úgy fél füllel, hogy szorgos kicsi tündérem szerelget unalmában, de nem figyeltem rá, mert mással voltam elfoglalva. A puffanásnak viszont fele se tréfa : mentem mindjárt megnézni, hogy mit sikerült levernie a helyéről.
*
Mire odaléptem a kalitkához, Csivikét a felém eső oldalon, a ketrec bal felén találtam : a hátsó sarokbotról ugrott le éppen, és megült a zöld és sárga etetők közötti boton. Képet nem csináltam róla (sajnos), mert nem tudtam, hogy megörökítésre méltó pillanat tanúja vagyok : egyelőre csak kerestem, hogy mi történhetett, mit dobott le az én munkálkodó madárkám és honnan. Az mindenesetre feltűnt, hogy Csivike láthatóan meg volt rémülve és lapított : ijedten pillogott rám, mint aki tudja, hogy rosszat csinált, a kis csőre pedig reszketett, tündéri édesen, mintha a szája szélét harapdálná, nagy és ijedt zavarában.
Ezen kicsit csodálkoztam, mert Csivike rémülete nem volt arányban sehogy az általam érzékelt helyzettel : akárhogy is meresztgettem a szememet a kalitka bal oldalán (hisz onnan láttam előjönni Csivi Boszit), nem bírtam fölfedezni a világon semmit, ami ne lett volna a helyén. Szidni se szidtam meg szegény madaramat (amúgy se tettem volna), hisz nem is volt miért : nem láttam semmi rendelleneset. Végül abban maradtam magammal, hogy immáron a fülem is rossz, nem csak a szemem, biztos nem is puffanást hallottam, hanem talán a kék létrácskát akarta volna kiszerelni piciny ezermesterem a sarokból (ez a nemes feladat régen izgatja), és azt hallottam, hogy a létrát csapkodja a rácson. Nem volt ugyan eléggé valószínű a teóriám, de mivel nem láttam semmit leesve, úgy igazában nem is foglalkoztam a problémával, jöttem vissza géphez és a múlt időkhöz.Hogy ezzel mekkora veszélybe sodortam szegény madárkáimat, azt csak egy-két órával később fogtam föl. Szerencsére nem lett baj – de hogy ez nem rajtam múlt, az is biztos.
Már a lefekvéshez készülődtünk, amikor nagy nehezen észrevettem végre, hogy mi történt valójában. Bizony, jól hallottam a puffanást : spárgagyilkos madaram a jobb hátsó sarokbot fölötti kis csőrkoptatót volt szíves a mélybe küldeni, rá a piros etetőcske peremére, meg a mellette lévő botra. A legszörnyűbb az volt, hogy milyen labilis pózban állt ez a lepottyant gipszfigura (valamikor kagyló volt, de ma már ez nem látszik rajta) : isteni csoda, hogy nem esett még lejjebb, és nem ütötte agyon egyik madárkámat sem. (Igaz, hogy a lenti részen ritkábban mászkálnak – de azért mégis...) Csuvikám közben sivákolt is elég rendesen egy alkalommal, amikor éppen hazajött a kalitkába : nyilván nem tudott hozzáférni a kedvenc eleségéhez a piros etetőben, és ezt próbálta értésemre adni – de hiába. Ő elég gyakran veszekszik vagy méltatlankodik, legtöbbször nem tudok rájönni, hogy miért, így most se figyeltem igazán a sirámaira, azt hittem, Csivikével támadt nézeteltérése. Pedig nagyon is fontos lett volna, hogy higgyek neki – de hát én abban a biztos tudatban ültem itt, hogy a kalitkában minden a legnagyobb rendben van, nyugodtan figyelhetek a régi meséimre.
Furmányos kis boszorkányom gondoskodott róla (és sajnos jól okoskodott), hogy ne jöjjek rá, mit is művelt valójában : mire odaléptem a kalitkához a puffanás után, ő a legtávolabbi sarokból jött elő, a tetthelyhez képest. Hogy hogyan tudta röpke pillanat alatt a bal hátsó sarokbotra varázsolni magát a jobb hátsótól, ezt egyszerűen nem is értem. Mindenesetre annyira meggyőző volt ott az elhelyezkedése, hogy máshol nem is néztem körül, csak a bal fertályon, igen alaposan – ám ott nem találtam semmi rendelleneset, minden a helyén volt.
Később aztán már csak kapkodtam a levegőt, amikor tisztába jöttem végre a történtekkel : az a nyomorult kis csőrkoptató még felére rágcsált állapotában is elég nehéz, akár agyon is csaphatta volna Csivikét, ha rázuhan. Persze nyilván nem túl magasról esett le, ha egyszer elérte a madaram a csőrével a közepét, ahol a spárga van – de a gyufaszál kis lábait így is eltörhette volna, vagy mondjuk lesodorja az egész Csivit a botról, amin állt. Végül is az utóbbi nincs kizárva, hisz nem láttam, hogy pontosan mi történt és hogyan. Mindenesetre így már érthető vagány kis boszorkányom nagy ijedsége : én azt hittem, a letolástól fél, pedig hát a saját tettének következményétől rémülhetett meg, sőt talán fájt is valamije.
A csőrkoptatók (már hosszú évek óta) azért spárgával vannak a rácsra kötözve, mert az eredeti felfüggesztése mindnek ügyetlen és veszélyes. Tisztában vagyok ugyan madárkáim madzagok iránt érzett, lángoló szerelmével, de az mindeddig meg se fordult a fejemben, hogy a csőrkoptatóból is pont a spárga fogja érdekelni őket. Soha nem tapasztaltam, hogy ezeket a rögzítő madzagokat rágnák a szépia vagy a mész helyett – de hát ugye baj mindig abból adódik, hogy egyszer csak olyasmi esik meg, ami addig soha. Csivikém mindenesetre bebizonyította tegnap, hogy képes olyat kitalálni, amire én még véletlenül sem számítok.
A spárgánál jobb felfüggesztést nem tudok a különféle csőrkoptatók számára, viszont most már megtanultam, hogy az állapotukat naponta ellenőrizni kell, és időben cserélni, ha a rágás nyomait észlelem rajtuk. A kóbor meszecske ma délelőtt kapott magára két újabb lyukat, így most dupla madzaggal van felkötözve a rácsra – Csivikém viszont rá se néz, még csak a környékére sem megy. Fölfedezte magának Csipike kedvenc kis trónusát az alma és körte formájú etetők között, és most arról kaparja a fölötte lévő szépiát. Annak eleve dupla volt mindig is a felfüggesztése, mert nagyon magas : remélem, a fölsőt semmiképp sem éri el kalandvágyó madárkám. (Képet nem loptam róla, mert nem akartam innen is elriasztani.)Hát így jártunk tegnap.
Amikor este kivettem végre a lepottyant csőrkoptatót meg leszereltem a rácsról a megrágott madzagját, Csuvika éppen nem volt a kalitkában. Később, mikor hazajött, első dolga volt észlelni a hiányt : ment rögtön a likvidált meszecske helyére, piszkálta a kis csőrével az üres rácsot, és méltatlankodva tekintgetett hátra, rám, hogy mit műveltem már megint, hova tüntettem az ő szeretett játékát. Mert persze a spárgagyilkolásban ő is benne lehetett, vastagon, nem csak Csivike. Mindketten imádják ezt a kis csőrkoptatót – érdekes módon a párját nem annyira. Az nincs olyan könnyen megközelíthető helyen, mint a jobb oldali. Bár a műanyag virág leveléről szerintem el lehetne érni kényelmesen, de ezt eddig még nem fedezték föl az én kis gazfickóim. Inkább beérik egy meszecskével.Amúgy tegnap ünnepélyesen megkezdtem itthon a fűtést (ezt csak a történelmi hűség kedvéért mondom), mert már napok óta majd’ megfagytunk a lakásban. Úgyhogy (Murphy törvényeinek értelmében) minden esély megvan rá, hogy hamarosan visszatér a kánikula.
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek