Egyáltalán nem szándékoztam ma újabb mesét írni, hisz még az előzőt is alig néhányan olvastátok – mégse bírom ki, hogy ne osszam meg veletek Banyácskám mai napra rendelt műsorszámát, mindjárt frissiben. Nem eresztem hosszú lére, de muszáj megörökítenem. Rólam se lehet elmondani, hogy egy laza nőszemély volnék, úgy tűnik azonban, Csivi Boszi még rajtam is túltesz óvatosságban és aggodalmaskodásban. Vagy csak a vesékbe lát (az enyémbe biztosan), és nem helyeselte ma délutánra az általam eltervezett programot.
Aki rendszeresen látogat minket, bizonyára éppen úgy tudja, mint én, hogy a madárkáim házon (azaz kalitkán) kívül töltik az egész napjukat : reggel kirepülnek rögtön ébredés után, picit később hazajönnek reggelizni (vagy nem), aztán vacsoráig környékére se néznek a lakosztályuknak, még csak nem is esznek napközben. Sőt a vacsora se mindig csalogatja haza őket, előfordul, hogy csak jóval később, már lefekvési időben kegyeskednek teletömni végre a pocijukat. Nagy esők, viharok idején bemenekülnek ugyan a biztonságos kalitkába, de inkább csak olyankor, ha távollétemben éri őket az eső. Ha itthon vagyok, pláne szem előtt, még a dörgés-villámlás se bírja hazazavarni őket, pedig attól félnek mind a ketten.
Joggal reméltem tehát (föl se merült az ellenkezője), hogy senki és semmi meg nem akadályozhat ma a kalitka lezuhanyozásában – hacsak nem a saját tohonyaságom. Igazában már a hétvégén túl kellett volna esnünk ezen a nem túl népszerű programon, de nem sikerült, mert a már említett, soron kívüli csavargásom (fogászat) miatt csúszott a szokásos heti menetrend, szombatra maradt a saját kalitkám takarítása. A kedd viszont egy laza nap, a mait simán ki lehetett nevezni szombatnak. Csak arra nem gondoltam, hogy ehhez drágalátos Csivikémnek is lesz egy-két szava, mégpedig távolról sem helyeslőleg.Szó se róla : készülődött a vihar, már reggel óta : én is éreztem, nem csak a madárkáim. Arra azonban mégse számítottam, hogy pici Tündérboszorkányom visszarepül a kalitkába már délelőtt, és nem is lesz hajlandó kijönni onnan soha többé, mintha ott akarná tölteni a nap hátralévő részét, sőt az egész életét. Pedig ez történt. Először még úgy voltam vele, hogy annyi baj legyen, majd csak kirepül újra – ám hatalmasat tévedtem. Túl voltam már egy mosogatáson, teafőzésen, reggelin – és az én Banyácskám még mindig bent dekkolt a kalitkában, hiába hívogatta őt Csuvika.
Nem voltam nagyon meglepve (ismerve már a szokásos formámat), de azért tényleg nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek : hosszú hetek (vagy inkább hónapok) óta nem fordult elő, hogy Csivikém ne az ágakon töltötte volna az egész napot, és erre tessék : a hétvégém másra kellett, ma meg azért nem fogok tudni kalitkát zuhanyozni, mert pici boszorkányom nem hajlandó kisétálni belőle. Elhalasztani csak szombatra tudtam volna a takarítást, ám egy teljes hetet nem akartam csúszni vele. (Öthetenként zuhanyozom a kalitkát, mindig az öttel osztható hetek végén.) Ott búslakodtam-könyörögtem Csivikém orra előtt, de teljesen hiába : úgy nézett rám pici tündérem, mint akinek fogalma sincs róla, mit akarok tőle, és eszébe se jutott megmoccanni. Talán tényleg nem értett, mert meg is volt ijedve
Végül ezt játszottuk fél egytől fél kettőig : kérleltem, magyaráztam, mutogattam, hogy mit kéne csinálnia, ám Csivi hajthatatlan volt. Biztos úgy gondolta, hogy kalitkát takarítani nem pont akkor kell, mikor készülődik a vihar. Én meg épp azért akartam minél gyorsabban túl lenni rajta, hogy lehetőleg még vihar előtt végezzünk. Próbáltam őt finoman zavargászni, mikor a jó szó már nem használt : mozgattam a botot a feneke alatt, rátettem a tenyerem kívülről a rácsra, mindig ott, ahova éppen ült, csináltam róla vagy húsz-huszonöt fényképet, hátha a vaku villogásától kimenekül : annyit értem el vele, hogy keservesen sírni kezdett, amire természetesen Csuvika is lovagiasan hazarohant, hogy megmentse tőlem Csivikét.
Ezt aztán jól elintéztem ! Egy helyett most már két makacs madárkát nem bírtam kiüldözni, akárhogy igyekeztem. Ugyanis Csuvicsek szintén tartós otthonlétre rendezkedett be : miután ellenőrizte, hogy Csivikéje egyben van és semmi baja, leparkolt a közelében, a lifegőjük ellenkező oldalán, és fülig érő csőröcskével, úgy kezdte rágcsálni a madzagot meg a venyigét, mint akinek ez az elfoglaltság nagyon is megfelel a következő pár órára. Minél jobban sopánkodtam, Csuvi annál boldogabban ölelgette a lifegőt, amire egyébként hosszú hetek (vagy hónapok) óta rá se nézett.
Az én csavargó Csuvikám ! Akit máskor lasszóval se lehet bekényszeríteni a kalitkába !
Mit volt mit tenni : ha nem akartam (márpedig nem akartam) belenyugodni a vereségbe, kénytelen voltam kissé gonoszabb és határozottabb módszerhez folyamodni. Gondoltam, menet közben majd csak megértik szegény kis üldözöttjeim, hogy mire megy ki a játék.
Behoztam szépen a takarítás kellékeit, mintha üres lenne a kalitka, és döbbent szárnyaskáim jelenlétében kezdtem kiborogatni az etetők tartalmát a maradékos dobozba (az még jó a galambkáknak), a tálkákat meg beledobálni a vödörbe. Szegény kis árváim csak ámultak és sírtak. Eltűntek előlük az etetőik, eltűntek a köleskéik, eltűntek a csőrkoptatóik, eltűnt a víz – ők meg ott maradtak egy lekopasztott, majdnem üres kalitkában. Visszatettem nekik a lépcsőt az ajtóra, és kimentem rágyújtani, bízva a csodában, hogy majd csak kitalálják közben, mi lehet itt az egyetlen helyes lépés. 
Csuvika ki is találta : mire visszajöttem, Ő Urasága már a szekrény tetején kuvikolt, onnan hívta Csivikét. Csivi azonban még mindig tétovázott. Alighanem ment volna már ő is, szegénykém, csak valahogy össze volt kicsit zavarodva, nem tudta, hogy egy ilyen képtelen helyzetben mit szabad és mit nem. Én meg persze féltem, hogy Csuvika majd visszajön érte, és megint bent ragadnak nekem mind a ketten. Nem győztem biztatni pici tündérkémet, hogy menjen csak bátran, hisz Csuvikája várja odakint, a kivezető lépcső pedig még nem tűnt el a kalitkából. Néhány percnyi drukk és szerencsétlenkedés után végül Csivike is elszánta magát a cselekvésre. De még az utolsó lépcsőfokon is hosszú másodpercekig ücsörgött, mint aki távolról sem biztos benne, hogy tényleg ki akar repülni. Amikor végre megtette, részemről úgy találtam, hogy ezennel túl is vagyok a mai napra rendelt kalitkazuhanyozás nehezén – pedig valójában még hozzá se fogtam.
Kerek egy órámba került a kalitka szabaddá tétele – ehhez képest maga a takarítás már meg se kottyant. A vihar meg végül nem jött. Fél négytől fél ötig dörgött az ég, mégpedig egész közel : láttam az IDŐKÉP-en, amikor lerogytam végre a géphez, hogy Zuglóban felhőszakadás és jégeső van. Nem olyan nagy ez a Zugló (ráadásul az IDŐKÉP a nagyobbik részét Alsórákosnak nevezi), úgyhogy a nagy égiháborúnak itt kellett lennie, a közvetlen közelünkben – ám nekünk nem jutott belőle semmi, csak az iszonyatos fülledtség meg egy kis égzengés. A madárkák pedig (talán mondanom sem kell) még órákig felé se néztek a kalitkájuknak, mikor visszaadtam nekik, fényesre suvickolva, hogy most már bemehetnek.*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek