Jelentem : szerencsésen túléltük a rettegett mai napot,
pont annyian jöttünk haza a doktor bácsitól, mint ahányan elmentünk.
Úgyhogy ezer köszönet mindenkinek, aki drukkolt nekünk és gondolt ránk.
*
Borzasztóan féltem ettől a röntgenes-vérvételes kis kalandtól :
nem azért, mert nem bízom Tamás Doktor vitathatatlan szakértelmében,
hanem mert nagyon ellenünk játszott az időjárás, és tartottam attól,
hogy a meleg, a stressz meg az altatás egyszerre már sok lesz Csuvikának.
De nem lett sok – hála Tamásnak meg a Papagáj-Gondviselésnek.
Pedig nagyon szenvedett szegénykém
(ehhez a harminckettes busz is hozzátette a magáét, az átkozott légkondival,
ami csak arra jó, hogy ne legyen levegőjük az utasoknak egyáltalán) :
hiába érkeztünk szándékosan korábban egy félórával,
hogy Csuvikának legyen ideje lehűlni és megnyugodni az utazás után,
szegény madár folyamatosan (és elég ijesztően) lihegett végig,
még akkor is, amikor már a doktor bácsival tanakodtunk fölötte.
*
*

Tamás (nem túl hangsúlyosan vagy ijesztően) megemlítette,
hogy az altatásnak természetesen mindig van kockázata :
nem mondott újat vele, féltem magamtól is éppen eléggé.
Ugyanakkor röntgenezték (tehát altatták is) már minden madárkámat
(Csivikét éppen Tamás, csak nem a Jász utcában, hanem az Egyetemen) :
bíztam benne, hogy Csuvika is lesz olyan stramm legény, mint a másik három.
De azért borzasztóan féltem...
Míg bent volt szegénykém egy olyan helyiségben, ahová én nem követhettem
(Csivikével együtt, mert ő is ment, hogy segítsen félni),
(Csivikével együtt, mert ő is ment, hogy segítsen félni),
végig egyedül ültem a váróban (miután már bagóztam is egyet a rendelő előtt),
és iszonyú hosszúnak tűnt az a tíz percnek ígért félóra, míg vártam a madárkámra.
(Igazában nem tudom, mennyi idő telt el így – talán nem is volt egy félóra.)
Bántam is én, hogy mi lesz az eredmény !
Akármilyen kórsággal és akármilyen állapotban,
csak kapjam vissza élve Csuvikát !
*
Tamás egy idő után kinézett hozzám,
és jelentette, hogy már ébredezik szépen az uraság.
Ettől kicsit megnyugodtam,
de azért igazán csak akkor, amikor bemehettem végre a madárkákhoz.
Bár még saját szememnek se hittem el, hogy túl vagyunk a nehezén :
szegény Tamást azzal nyaggattam (sok egyéb mellett),
hogy igényel-e Csuvika valamiféle kíméletet az altatás után.
Ő azt már el is felejtette – mondta Tamás, és Csuvika élénken helyeselt.
Még csak bágyadt sem volt drága kis krampuszom,
pár perccel a nagy semmiből való visszatérés után.
A röntgen eredményével kapcsolatban van jó hírem is meg rossz is :
jó az, hogy a világon semmi rendellenességet nem lát a felvételeken a Doktor Úr,
rossz viszont (de persze ez inkább csak vicc), hogy nem lettünk okosabbak,
nem derült ki egyelőre, mi baja van Csuvikának.
Csodálatosképpen eszembe jutott időben a szárnyacskája is :
kértem Tamást, hogy azt is nézze majd a röntgenen,
nincs-e esetleg valamelyik szárnyának valami baja.
Nézte is, tapogatta is : nem talált semmit.
*
Láttam az én kis gazfickóm vérét egy icipici fiolában :
három cseppet vett le tőle a doktor bácsija,
és abból a három cseppből majd készül egy vérkép, talán hétfőre.
Úgyhogy a kalandjaink még folytatódnak :
hétfőn (ma péntek van) beszélünk telefonon, akkor majd elmondja Tamás,
mit mutat a labor-eredmény, és mi legyen tovább Csuvikával.
Mondtam megint, hogy azért én még aggódom,
hátha van valami bűnöm Csuvika jelenlegi állapotának kialakulásában :
Tamás újra csak azt válaszolta, hogy szerinte ez nem valószínű,
mivel ezek a madárkák “extra jó” körülmények között élnek.
A napfény-hiányt is átbeszéltük megint :
megnyugtatott, hogy ha van elég természetes fény,
nem követelmény maga a tűző napsütés.
Kérdeztem a vitaminhiányt is,
de Tamás erre is csak azt mondta, hogy kevéssé valószínű.
Ezzel együtt a múlt héten kapott Csuvika A és E vitamint is,
a D-vitaminos injekcióban, a B-vitaminról pedig azt az infót kaptam,
a D-vitaminos injekcióban, a B-vitaminról pedig azt az infót kaptam,
hogy annak a hiánya madarakra nem jellemző.
*
Vagyis minden rendben van így, ahogy van (úgy legyen !!!),
szegény Csuvicsek meg mégis gyengélkedik.
Talán majd a vérkép elárulja végre, hogy mitől.
A közlekedéssel ma oda-vissza pechünk volt,
elég nehezen vergődtünk haza az iszonyú szélben.
Ráadásul itthon még további kínlódást találtam ki szegény kicsikéimnek :
nem mehettek azonnal a vágyott kis helyükre, ahogy nyilván várták,
hanem becipeltem őket a konyhába, kitártam az ablakot,
és az elé húzott konyhaasztalra rápakoltam a szállító ketrecet,
hogy napozzanak egy kicsit, ha már ilyen szépen fogságban vannak úgyis.
*
Az eredmény az lett, amire a nyakamat tettem volna :
Csivi Őnagysága boldogan elterült a napfényben,
és szinte kéjesen szívta magába a sugarakat -
Csuvika viszont bújt az árnyékba, és gondosan ügyelt arra,
hogy napocska még véletlenül se érje, legföljebb a farkát, ha már muszáj.
Direkt úgy helyeztem el a kis ketrecet,
hogy a közepére árnyékot vessen az ablak félfája,
és aki akar, elbújhasson az erős fény elől.
Így se mertem nyolc-tíz percnél tovább napoztatni őket,
mert tudom, hogy Csuvika mennyire utálja és milyen nehezen viseli a meleget.
*
*
Mindenesetre Csivikében igencsak feltöltődött az aksi
Mindenesetre Csivikében igencsak feltöltődött az aksi
(igaz, ő amúgy is rengeteget röpköd napok óta,
mint egy kis robot, amikor csalogatja kifelé Csuvikát) :
azt se tudta, hova legyen örömében,
mikor végre kiszabadult a rabságból, és mehetett az imádott ágaira.
Némi tétovázás után Csuvika is kirepült vele, mégpedig sikerrel :
nem pottyant a padlóra, és majdnem a tetejénél érte el a mászókát.
Legnagyobb bánatomra viszont pár perc múlva már jött is vissza a kalitkába.
A repülés most tökéletesre sikeredett - na de miért nem akart kint maradni ?
Már volt egy ilyen eset, pár nappal ezelőtt :
akkor is visszajött szinte azonnal, miután elérte végre a vágyott mászókát.
Nem tudom, mi lehet a baj – hacsak nem a lepkék.
Grasszál az ablak körül egy-két (vagy talán több) óriási lepke,
akik nem találják a kifelé vezető utat a szúnyogháló miatt,
és ezektől Csuvika alighanem frászt kap, ha meglátja őket,
mert azért ő távolról sem olyan vagány legény, mint amilyennek látszik.
Később aztán nem is repült ki többé szegénykém -
igaz, nem is lehetett kitárni az erkélyajtót, olyan szörnyen fújt a szél.
Bukóra volt csak állítva, és így nem jön be annyi levegő,
amennyi ki bírná csalogatni Csuvikát.
*
Csivit nagyon sajnálom (majdnem jobban, mint Csuvikát),
mert ez az egész helyzet inkább őt viseli meg.
Csuvika is nagyon el van keseredve mindig,
mikor kénytelen tudomásul venni, hogy nem tud repülni rendesen -
ám ő ezen nem mélázik hosszasan, csak addig búsul, amíg kint van,
illetve amíg küszködik a szófogadatlan szárnyacskáival.
Amint sikerül visszajutnia a kalitkába,
már el is felejti a rácsokon túli kudarcot :
jön-megy, szónokol, udvarol, eszik vagy eteti Csivikét,
nincs egy perc nyugta, ugyanolyan eleven, mint egészséges korában.
Csivi viszont nem tudja ilyen könnyedén túltenni magát a problémán :
hogy nincs kivel röpködnie, nincs kivel az ágakon tüsténkednie,
hogy jó, ha naponta egyszer-kétszer ki tudja csalogatni Csuvikát,
az őt teljesen a földhöz veri, és elveszi a kedvét mindenféle tevékenységtől.
Sokszor úgy gubbaszt a kalitkában, mintha ő lenne beteg -
miközben a gyengélkedő Csuvika már szinte a fülén táncol, hogy felvidítsa.
Lehet, hogy nem meséltem el mindent
(például azt se, milyen helyes kis családdal ismerkedtünk meg a váróban),
(például azt se, milyen helyes kis családdal ismerkedtünk meg a váróban),
de abbahagyom, mert elképesztően, abnormálisan álmos vagyok,
és a madárkák is megérdemelnék egy ilyen fárasztó nap után,
hogy éjfél körül már ne kattogjanak a fülükbe a klavi billentyűi.
*
*
A tojásos rudas képek (is) ma készültek :
reggel (sőt már tegnap este) kiszereltem a kalitkából,
nehogy fejbe kólintsa valamelyik picikémet a befogással járó kergetőzésnél,
és délután hatalmas volt az öröm, amikor visszakötöztem a helyére.
*
(2016)
Ennyien néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek