Tévedtem, bizony – éspedig hatalmasat, hála Istennek !
Még tizenharmadikán történt a dolog
(nyilván, hogy ne telhessen nyugalomban egy ilyen baljóslatú dátum),
csak nem akartam frissiben beszámolni róla,
hogy ne lőjem le új mesével az előző napi bejegyzést.
Azóta meg nem volt alkalmam megörökíteni, de most már megteszem.
*
Talán épp reggeliztem a konyhában dél körül,
amikor arra rohantam be a madárkákhoz,
hogy Csuvika eszeveszetten ordít,
hogy Csuvika eszeveszetten ordít,
de valami teljesen ismeretlen, szokatlan hangon.
Elég jól ismerem már a jelzéseit : nyilvánvaló volt,
hogy most valami olyasmi történt, ami sose szokott,
mert olyan tirádát adott elő,
ami egyébként nem szerepel a repertoárjában.
ami egyébként nem szerepel a repertoárjában.
Eleve rémülten próbáltam felmérni a helyzetet,
hogy mégis mi történhetett :
hogy mégis mi történhetett :
a madárkák hiánytalanul megvoltak a kalitkában,
de Csuvika őrülten ordított, Csivike meg ijedt képpel,
teljesen szokatlan pózban nyújtogatta hátrafelé a szárnyacskáit,
közben tekintgetve a feneke felé, mintha ott valami nem stimmelne.
Csuvika ott toporgott körülötte, változatlanul kifordulva önmagából,
annyira izgatottan, mint aki épp eszét készül veszteni.
Az ordítását ekkor már inkább diadalmasnak értelmeztem, mint rémültnek,
és nem tudtam másra gondolni : azt hittem, hogy végre célhoz ért szegénykém,
megtörtént a nász, sikerült feleségül vennie Csivikét.
*
Hogy ilyen helyzetben mennyi minden bír egyszerre jelen lenni az ember agyában,
azt nehéz volna elmondani : totálkáros lettem egy pillanat alatt,
hisz a madárkák mindenre inkább alkalmasak most, mint fészekrakásra.
Csivike a négy évével túl öreg már az első tojáshoz,
el fog pusztulni tojás-elakadásban,
Csuvika meg majd szépen utánahal bánatában,
hisz egy betegeskedő madár mellé nem fogok új társat hozni.
Vagy ha mégsem így lenne, és Csivike túlélné a tojogatást :
mi lesz a fiókákkal, hogyan fognak felnőni, hogy fognak megtanulni repülni,
mikor az apukájuk épp maga sem tud, nem lesz képes megtanítani őket.
És egyáltalán.... egy gyengélkedő Csuvi Papa nem alkalmas a feladatra,
hogy öt-hat éhes kis szájat etessen (beleértve Csiviét is),
hisz a fiókanevelés iszonyatos munka,
egészséges madár is szinte belerokkan, de legalábbis felére fogy tőle.
Arról meg már ne is beszéljünk, hogy mit csinálok a kicsikkel,
ha netán mégis szerencsésen felnőnének.
Tenni viszont nem volt mit : egész délután barátkoztam a gondolattal,
hogy ezt dobta nekünk az élet, bármi is következik, el kell fogadnom.
Láttam magam előtt a madárkáim esküvői képét, amit majd beteszek a blogba,
ugyanakkor készítgettem a lelkem arra is,
hogy esetleg nem csak esküvő lesz, hanem temetés is, nem sokkal utána.
*
Világvége-hangulatban telt az egész délutánom :
sokadszor megállapítottam, hogy ez az én formám, semmi se sikerül,
minden rosszul sül el : nem elég bajnak és izgalomnak Csuvika betegsége,
nem elég az erkélyen fészkelő galambkák bizonytalan sorsa,
nem elég az alattam randalírozó új szomszéd,
aki miatt lassan nem lehet megmaradni a lakásban -
most itt van ez az újabb csapás is, hogy vélhetően elveszítem a madárkáimat.
Gyönyörűen sajnáltam magunkat egész délután,
tengtem-lengtem, nem volt kedvem a világon semmihez,
mindent beborított a sötétnél is sötétebb jövő –
egészen addig, míg el nem jött a vacsoraosztás ideje.
Akkor ugyanis feltűnt, hogy a kék itatóban feléig sem ér a víz.
Annyit, amennyi hiányzik belőle, biztos nem ittak meg a madárkák.
Körülnéztem jobban, és mit ad Isten : a kalitka alja szinte tocsogott,
pedig már órák teltek el azóta, hogy valaki kipocskolta oda a vizecskét.
Vagyis Csuvika ordítása dél körül mégse diadalordítás lehetett,
és Csivike sem azért tárogatta furcsán a szárnyait,
mert meghágta őt Csuvika – csak megfürdött az istenadta,
és ezzel kergette az őrületbe aggodalmas lovagját.
*
Temetés tehát egyelőre (reméljük) elhalasztva.
Ennyit a sasszememről, a hatalmas eszemről, meg az optimista lelkemről.
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek