Egyáltalán nem állt ma szándékomban firkálni a blogba, de végül mégse bírok szó nélkül elmenni Életem Vihara mellett, amihez foghatót talán még sose láttam, pedig nem éppen tegnap bújtam ki a tojásból. Egyetlen esetre emlékszem, úgy harminc évvel ezelőttről : akkoriban lengyel nyelvű idegenvezetőként dolgoztam nyaranta Esztergomban, és ott, a Duna-parton kapott el egyszer egy olyan szörnyű vihar, hogy legszívesebben lehasaltam volna az útra, mert nem bírtam megtartani magam függőlegesben, és attól féltem, hogy belesodor a szél a vízbe. Nem is szél volt, hanem valóságos orkán..... pont, mint ez a mai.
Az egyik bulvárlapban találtam fényképet egy kidőlt fáról meg a jégeső nyomairól : a szerző utólagos engedelmével majd kölcsönveszem és megmutatom nektek, mert itt készült, pár házzal odébb, a mi jó öreg lakótelepünkön. Én nem fényképeztem (örültem, hogy élek), hisz még csukott ablakok mellett is attól féltem, hogy belátogatnak az udvar fái a lakásba. Jó öreg fák, akkor voltak csemeték, amikor ide költöztünk – és annak bizony már hatvan éve lesz decemberben. Nyilván nem sok kell nekik ahhoz, hogy kidöntse őket a szél, még ha elég zárt, körben házakkal védett is az udvar. De ezt a csapást (még eddig) megúsztam. Nem úgy a galambkák az erkélyen ! Az ő kis komfortos lakosztályukat bizony odébb rakta a vihar. Voltaképpen csak azért ültem le most írni, hogy ezt azonnal elmeséljem.*
Még szerencse, hogy benéztem a kisszobába, mielőtt elkezdtem volna osztani a vacsorát a saját picikéimnek ! Addigra már elállt a vihar, csak az eső esett még – én pedig vacilláltam erősen, hogy meg merjem-e zavarni szegény Tubianyu nyugalmát még egyszer, ugyanis a vihar elején már megtettem, és az egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek. Úgy terveztem el, hogy akkor szórok majd az erkélyre egy kis soron kívüli ellátmányt, amikor megkezdődik a csinnadratta. Máskor ez már bevált, ugyanis eső elől ide szoktak menekülni a kosztosaim az erkély korlátjára, de nem repülnek le a betonra, csak ülnek a rácson, úgy meg veri a feneküket az eső. Viszont ha szórok ki nekik magocskákat (jó aprót, hogy sokáig tartson eltüntetni), akkor arra leröppennek, és addig sem áznak. Úgyhogy jól ki van találva ez az esőtől való megmentés – de sajnos ma nem működött a dolog. A tubik vélhetően tudták, amit én nem : hogy itt nem közönséges eső következik, hanem valóságos katasztrófa – és időben fedezékbe vonultak valahol máshol. Itt nálam senki nem mutatkozott az erkélyen, csak szegény Tubianyu menekült ki a ládájából a felbukkanásomra. A vihar pedig annyira hirtelen jött, hogy nem is tudom, volt-e módja még időben visszaülni szegény tubikámnak a tojásaira, vagy már nem is tudott hazarepülni az orkán erejű szélben. Látni nem láttam, mert amíg ott állok a kisszobában, soha nem ül vissza a fészkére ez a kis buta Tubianyu.Borzasztóan bántott a hülyeségem, mert rosszkor akartam jót tenni a galambkákkal, és bizony lehetséges, hogy nagyon nagy bajt csináltam, ha szegény Tubianyu nem tudott már visszarepülni a szél miatt a fészekbe. Akkor a tojáskák meghaltak, hisz közben igencsak lehűlt a levegő. Főleg a végett akartam kipillantani a vihar után az erkélyre, hogy lássam, benne ül-e a ládájában a Hős Anya. De mondom : hezitáltam erősen, hogy kockáztassak-e még egy lezavarást a fészekről, amikor már a vihar előtt is megtettem, és bajnak az is pont elég. Szerencsére győzött a makacsságom meg a kíváncsiságom : rossz rágondolni, mi lett volna, ha úgy döntök, hogy ma már többé nem zavarom meg szegény tubicsaládot.
*
Az erkélyen az várt, amit a fényképen láttok – azzal a különbséggel, hogy galambocskák tömkelege ücsörgött és szemezgetett az össze-vissza dobált ládákon. Na jó... azért nem volt olyan nagy tömeg, de vagy nyolcan biztos burukkoltak itt ámuldozva, hogy mi történt.
Én meg egyszerűen nem akartam hinni a szememnek.
A fészek ládájában több, mint tíz kiló virágföld van, a kényszerűségből nemrég levett és a sarokba állított kicsi virágláda pedig annyira lent van (mögötte gyékénnyel, még jobban mögötte a szomszéd srác erkélyével), hogy azt elvileg nem érheti semerről a szél, hisz a kacifántos, hatalmas háztömbünknek egy U alakú csücskében lakunk. az U egyik szárán, a szélnek pedig az U feneke felől kell fújni ahhoz, hogy ezt a kis virágládát elmozdíthassa. Fölöttünk van még két emelet, plusz beépített padlástér, előttünk több emeletnyi magas fák – hát mekkora szél kell ahhoz, hogy mégis szét tudja dobálni az erkély berendezési tárgyait ?! Isteni szerencse, hogy legalább az új virágládákat nem verte le a helyükről...
Végül is nem tudom, hogy magát a vihart hol vészelte át Tubianyu : amikor bementem a kisszobába, mindenesetre a fészekből iszkolt ki szegény. A többiek is rémülten, ámulva káráltak, hogy mi ez a rendetlenség – bár azért annyira nem voltak megrémülve, hogy a magocskákat (már amit meghagyott nekik a szél) ne csipegessék. Nem volt mit tenni : ki kellett mennem az erkélyre, hogy rendet csináljak. Annyi időt nem mertem kint tölteni, hogy rögzítsem valami madzaggal a rácshoz a nagy zöldséges rekeszt, ami a fészekládát rejti, mert mire kitalálom, hogy mit hogyan is kellene, meg még meg is alkotom, a tojások végképp kihűlnek. Pedig ez így nagyon nem jó : most emiatt külön frászban leszek, míg ki nem kelnek és föl nem cseperednek valamennyire a kisgalambok : hogy mikor jön ránk a legközelebbi vihar, ami esetleg majd ki is borítja a kis családot a fészekből. Igaz, hogy ott van az a láda már legalább öt éve, és idáig SOHA nem talált meg minket olyan vihar, ami csak egy tapodtat is elmozdította volna. Tényleg nem is értem, hogy most mi történt.
Vigasztalhatatlan vagyok egyébként emiatt : az udvarunkban rengeteg madár fészkel a fákon (meg itt-ott az erkélyeken), és most nyilván minden fióka elpusztult, sőt talán még a szülők is, ha védeni akarták őket. Mennyire jól tettem, hogy halálra ítéltem mindjárt új korában azt a szegény kis tojást, ami miatt levettem a kis virágládát az eredeti helyéről! Ha akkor a szívemre hallgatok és nem az eszemre, ma lenne három-négy napos az a fióka (és a testvérkéje), aki kikelt volna a rossz helyre pottyantott tojásból. És ma halt volna meg, szörnyű szenvedések árán – esetleg a szüleivel együtt. Bizony, jobb volt neki tojás korában elpusztulni, amikor még egész biztosan nem szenvedett, hisz el se kezdte ülni az anyja, épp csak egy friss tojás volt, nem élet. De az is óriási szerencse, hogy a lenti sarokban már nem ült rá az anyja, mert ma kiderült, hogy ott se lett volna biztonságban.
Ha már megint a galamboknál kötöttem ki, azt is elmesélem (a történelmi hűség kedvéért), hogy tegnapelőtt elköltöttem rájuk egy zsák pénzt az INTERSPAR-ban, igen sajnálatosan : vettem egy tízliteres locsoló kannát, mert a meglévő kicsivel túl sokszor kellett fordulni az erkély és a fürdőszoba között, mikor azt akartam, hogy egy kicsit lehűljön szegény kis árváimnak az erkélyem betonja. A többszöri fordulás nem (csak) azért probléma, mert én lusta vagyok, hanem azért is, mert Tubianyu nem megy vissza a tojáskáira, amíg látja, hogy nyitva az erkélyajtó – vagyis jól teszem, ha az ellátásukat igyekszem minél gyorsabban lezavarni. Hogy aztán a derekam mit szól a tízliteres kannához, azt ne is kérdezzétek !
A kannán kívül hoztam nekik egy nagyobb itató edényt is : ugyanolyan agyagot, mint amilyen a meglévő. Elég horror ára van (bár nem tudom, mitől olyan drága egy cserépedény, ami régen filléres dolog volt), de műanyagot nem veszek meg, mert annak nincs súlya, fölboríthatnák a galambok, ha netán a peremére ugranak. Meg a szél is lefújhatná, és Isten ments, hogy épp valakinek a fejére essen. Nincs ugyan túl nagy forgalom az udvaron, de azért kutyások néha mászkálnak alattunk, jobb velük a békesség. Ma le is vizsgáztak az itatók a nagy viharban, mégpedig jelesre : egyszerűen felfoghatatlan, hogy amikor a dög nehéz fészkelő láda is elmozdult a helyéről, mindkét itató szépen a helyén maradt. Bizony : még a kicsi is. Nem vagyok elég jó fizikából, őszintén nem értem, hogy ez hogyan lehetséges. De nem is az a fontos, hogy értsem, hanem az, hogy ezek a kis edények (a jelek szerint) biztonságosak.Kaptak még két napozó gyékényt is a galambkák : ugyan nem most fogom használni őket, de hát gyékényt csak strandszezonban lehet kapni, ilyenkor kell megvenni. Ha megérjük, a tavasszal (vagy ősszel) lecserélem majd a meglévő gyékényeimet, mert megette őket az idő vasfoga. Most már összesen négy van : a másik kettőt még tavaly vagy tavalyelőtt vettem, hogy legyen majd, ha netán kell. Négy ilyen gyékénnyel már pompásan körül lehet keríteni az erkélyt – csak hát az jó nagy munka, nem lehet akkor elvégezni, amikor lakott a fészek. Az új gyékényekről nincs kép, majd megnézitek, ha már fönt lesznek a rácson.
És akkor most vissza a viharhoz !
Saját pindurkáim egész jól viselték magát az égiháborút – annál többet szenvedtek viszont (velem együtt) a vihar előtti, fülledt hőségtől, ami ezúttal napokig tartott, nem csak órákig, mint máskor. Persze azért a csinnadrattának sem örültek : tudták már kora délután, hogy mi következik, haza is vonultak a lakosztályuk tornácára, és tündéri édesen ücsörögtek vagy másfél órát ezen a se kint – se bent helyen. Csivike ült (természetesen) a belső lépcsőn, eltorlaszolva így Csuvikája elől a bejáratot – szépséges Hercegem azonban egyáltalán nem bánkódott emiatt, hanem fölkutyorodott a kedvenc rágicsa ágára (amit ő rendszeresen ülőkének használ, pedig nagyon kényelmetlen lehet, hisz túl vékony), és onnan duruzsolt Csivikéje fülébe, szünet nélkül, fáradhatatlanul, mint valami kis imamalom. Csivike meg alighanem szunyókált közben, noha az ő trónusa se volt semmivel se kényelmesebb, mint Csuvikáé. Ezek ilyen mazochista madárkák, egyszerűen imádják a kényelmetlen ülőkéket. Amikor aztán tényleg jött a vihar, előrelátó pindurkáim is beljebb vonultak az ajtóból, és felköltöztek a kakasülőre a kalitkában. Olyan kis okos, fegyelmezett madarak : ha bármi bajban vagy veszélyben érzik magukat, azonnal hazarepülnek. Ebből is gondolom, hogy szeretik a lakosztályukat, mert szemmel láthatóan ott érzik magukat biztonságban, oda bújnak minden rossz elől. Hogy a vihartól ezúttal nem voltak ANNYIRA megrémülve, azt pedig abból gondolom, hogy maradtak a kakasülőn, nem húzódtak hátra a sarokbotra vagy a tükrös virág leveleire. Ha igazán félnek valamitől, a kalitka hátsó falán keresnek helyet maguknak, minél távolabb a bejárattól. De most nem voltak olyan nagyon megijedve, sőt Csuvitéz később ki is repült, amikor már beletörődött, hogy zuhog az eső. Persze amíg igazán félelmetes volt a vihar, rájuk is csuktam az ajtót, hogy ha netán menekülnünk kell, biztos bent legyenek a ketrecben, föl tudjam kapni és meg tudjam menteni szegényeket.
A vihar okozta bajokból még talán csak meg tudtam volna menteni őket, ha mondjuk villám csap a lakásba – tegnap este viszont számot kellett vetnem azzal, hogy nem tudok segíteni rajtuk : ha belepusztulnak a szörnyű hőségbe, én azt tehetetlenül végig fogom nézni, mert egyszerűen nincs már több ötletem arra, mit tehetnék még értük. Lesújtó érzés volt látni a szenvedésüket (miközben én magam is alig álltam a lábamon), és tudni, hogy nem vagyok képes segíteni rajtuk. Az erkély ajtaja tárva nyitva volt egész este, de hiába, mert levegő kintről se jött be egyáltalán, csak a fullasztó hőség. Az én kis boldogtalanjaim pedig hang nélkül tátogtak a kakasülőjükön, tárogatták a szárnyacskáikat, hogy hűtsék magukat, enni nem kértek és (ami nagyobb baj) inni sem ittak. Csuvicsek amúgy sincs jóban a vízzel, de tegnap Csivit is hiába kínáltam, pedig ő sokat iszik, nemigen fordul elő, hogy ne fogadná el a vizet. Almát adtam nekik mindkét forró estén, azt legalább szívesen ették, víz helyett.
Erőszakoskodni meg nem merek a vízzel, mert úgy tűnik nekem, hogy erre megvannak a madárkáknak a saját szabályaik. Biztos nem véletlen, hogy Csipike is mindig csak akkor fürdött, és Csivike is mindig csak akkor fürdik, ha a lakásban kifejezetten hűvös van. (A hímecskéimet még sose láttam fürödni.) Csivikénél pedig azt látom, hogy ha igazán meleg van (és nyilván neki magának is melege van), akkor nem hajlandó inni sem a vízből. Talán pontosan érzi, hogy mekkora az a különbség a saját hőmérséklete meg a vízé között, amit még a szervezete el tud viselni – és ha túl nagy a differencia, inkább lemond szegénykém az ivásról. Sőt az is feltűnt tegnap, hogy hiába akartam legalább az ülőbotokat hűteni egy kicsit az által, hogy a szokottnál nedvesebb papír zsebkendővel törölgettem őket végig : az én madárkáim bizony nem ültek föl még a leginkább imádott kakasülőjükre sem, amíg nedves volt, szépen kivárták, míg (pár perc alatt) megszáradt.Van egy aranyos kis spricnink is (olyan másfél decis talán), amit direkt a madárkáimnak vettem gyógyszertárban, még évekkel ezelőtt : vagányabb hullámoskák állítólag imádnak zuhanyozni, és erre a célra ez a kis permetező kiválóan megfelelne. De nem nálunk... Én maximum a kalitka fenekét meg az ülőbotokat spriccelhetem – de azt is csak akkor, ha nincsenek otthon a madárkák. Tegnap próbáltam Csivikémet barátkoztatni a reménybeli zuhannyal (mivel ő ugye jobban szereti a vizet, meg bennem is jobban bízik, mint Csuvi), de akkora pánik lett a dolog vége, hogy két másodperc után fölhagytam a próbálkozással. Pedig nem őt vettem célba, csak lespricceltem az egyik alsó botot, Csivike jelenlétében. Szegény madár kis híján infarktust kapott, verte neki magát mindennek rémületében, és azt se tudta, hogy meneküljön ki az ágaira. Úgyhogy a zuhany is kilőve, az se segít rajtuk.
Vizes pelenkát már próbáltam éjszakára a kalitkára teríteni (még tavaly vagy azelőtt), de nem sokat ért, a madárkák viszont féltek alatta ülni, mert szokatlan volt nekik a lepel. Jégakkut vagy jégkocka-tartót nem tudok a kalitkára tenni, mivel ugye ívelt a teteje, elé meg hiába teszem (azt is kipróbáltuk már), a hideg levegő tanult fizikát, ezért lefelé száll, nem fölfelé. Letakarni soha nem szoktam őket a forró estéken, még vékonyka takaróval se, csak egy lepedőt vagy törölközőt lógatok föl a kalitka mellé oldalt, hogy ne világítson rájuk a monitor fénye, míg itt ülök a gépnél. Hogy mi egyebet tehetnék a lehűtésük érdekében, arról egyszerűen elképzelésem sincs – de ötleteket nagyon is szívesen fogadok bárkitől. *
Képek, két nappal a vihar után :
*
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek