Nézzétek csak, milyen jó dolgom van mostanában !
A zabocskát ugyan nem én zabálom,
de az én tenyeremből falják a mindig éhes csőröcskék.
*
Ha másra nem,
erre jó a CSICSU-blog rendbetételébe fektetett munka :
erre jó a CSICSU-blog rendbetételébe fektetett munka :
olvasgatva a madárkáim kisgyerek koráról szóló meséket
(és látva a tündérinél tündéribb képeket meg filmecskéket),
nagyon elbúsultam, és borzasztóan bántott a lelkiismeret,
hogy a valamikori szoros kapcsolatunk az évek során köddé vált,
és ma már senki se táncikál a kezemen, senki se rágcsálja az ujjaimat,
és senki se lesi az alkalmat, hogy zabot nassolhasson a tenyeremből.
*
Pedig milyen szép is volt !
Még olvasni is jólesik, látni is gyönyörűség,
hogy pár évvel ezelőtt mennyire imádták a mára elfeledett kezemet.
Világos, hogy egy négy éves madár nem viselkedhet úgy, mint egy négy hónapos -
de azért nyilván én is hibás vagyok a kapcsolatunk lazulásában,
nem csak arról van szó, hogy a pincurkáim felnőttek és megkomolyodtak.
Látszólag nem különösebben igénylik a társaságomat,
hisz kirepülnek az ágaikra vagy a mászókájukra mindjárt reggel,
és sokszor haza se jönnek vacsoraosztásig -
de azért legalább az estéink biztos lehetnének bensőségesebbek,
ha kicsit több energiát fektetnék a dologba,
és nem mással volnék elfoglalva mindig – akkor is, amikor ott állok mellettük.
El is határoztam, hogy megpróbálom menteni a menthetőt,
és igyekszem ismét jó pontokat szerezni szegény kis árváimnál,
akik leginkább folyton csak a hátamat látják belőlem, a klavi fölé görnyedve.
*
Nem mondhatnám, hogy elaléltak szegénykéim az örömtől,
amikor először próbáltam megint a tenyeremből etetni őket.
El éppen nem menekültek a kezem mellől, de ráhajolni eszükben sem volt :
bármelyiküket kínáltam, az illető szoborrá merevedett,
elfordította a fejecskéjét, és kicsit ijedten, kicsit sértetten bámult a semmibe.
Nem voltam se meglepve, sem elkeseredve : nagyjából erre számítottam.
Azt viszont reméltem erősen, hogy azért az idő nekem dolgozik.
Így is lett – és nem is kellett dolgoznia sokáig.
Talán két vagy három este próbálkoztam hiába – aztán egyszer csak megtört a jég.
Három nappal ezelőtt ért az a megtiszteltetés, hogy újra elfogadták a tenyeremet –
csak nem tudtam beszámolni róla, mert akkor írtam a második blamázsos mesét.
Meg képek se lettek volna a lelkendezéshez (valami sok ugyan most sincs),
mert annyi eszem azért még maradt, hogy nem kezdtem őket a vakuval riogatni,
mikor végre ott randalíroztak a kezemen, sok hónapnyi szünet után, először.
*
Csuvika volt a Nap Hőse, aki elsőként rávetette magát a tenyeremre.
Jókedvű, ficánkolós napja volt : szerintem hamarjában föl se fogta, mit csinál.
Előtte a zöld etetőből falatozott, nagyjából háttal az egész kalitkának,
így nem vette észre, hogy Csivike félt elfogadni a kezemből a zabot.
Ugyanis ha észreveszi, szófogadóan elhitte volna, hogy a tenyeremtől félni kell.
Így viszont alighanem csak az imádott zabocskáját látta,
eszébe se jutott megütközni azon, hogy nem a barna tálból kapja.
Csuvika akkora haspók, hogy jó falatok láttán nemigen foglalkozik a részletekkel.
*
Később viszont mégiscsak feltűnt neki, hogy valami nem stimmel -
de mielőtt ijedtében ott hagyhatta volna esetleg a kezemet,
Csivi Banya már le is lökte róla.
Ugyanis Banyácskám óvatos tartózkodásánál mindig nagyobb az irigysége :
azt sehogy se tűrheti, hogy Csuvika részesüljön valamiből, amit ő félt elfogadni.
Különben se lehet olyan veszélyes a Mami keze,
ha egyszer Csuvika vígan falatozik róla.
Csuvika tehát el lett takarítva az útból,
a Banyagáj pedig elterpeszkedett a tenyeremben.
Valahogy úgy járt ő is, mint pár perccel előbb Csuvicsek :
réges-régről rémlett neki, hogy ismerős és jó helyen van,
ahol akár el is hasalhat kényelmesen, hisz mindig is így csinálta -
ám aztán (mintha hirtelen észhez tért volna) mégiscsak eszébe jutott,
hogy ez a tenyér már nem az a tenyér, hisz közben évek teltek el,
és manapság nem vagyunk ennyire bizalmas viszonyban.
Úgyhogy a biztonság kedvéért visszamászott a kezemről a botra,
de a falatozást azért nem hagyta abba, csipegetett szépen tovább.
*
Ez volt kedden, három nappal ezelőtt.
Hatalmasan örültem, hogy nincs veszve semmi :
ha idáig eljutottunk, bizonyára sikerül majd tovább is lépnünk,
és előbb-utóbb visszaédesgetem a kezemre elárvult kis gazfickóimat.
Hisz valamikor annyira szerették !
Szabályosan harcoltak érte - mert persze ketten együtt ritkán fértek meg rajta.
Szabályosan harcoltak érte - mert persze ketten együtt ritkán fértek meg rajta.
Szerdán már nem lettem így elkényeztetve :
hiába akartam megint a kezemből etetni őket, nem kérte egyik sem.
Sebaj : adtam nekik a markomban tartott tálból a zabot, úgy már elfogadták.
*
*Tegnap viszont ismét megesett a szívük rajtam :
egye kutya, ha ez ennyire fontos ennek a bugyuta Szárnyatlannak,
hát hadd képzelje azt, hogy nélküle nem is tudunk rendesen megvacsorázni !
*
Együtt megint nem ettek a kezemről
(szegény Csuvi már nem vállal ekkora rizikót),
de külön-külön igenis falatoztak róla mind a ketten.
Pedig még fényképeztem is – kockáztatva ezzel, hogy elriasztom őket.
Csivikéről nem is lőttem, csak két képet (azt a kettőt is eléggé zokon vette),
és Csuvikáról se sokkal többet, bár ő pillanatok alatt úgy belejött a zabálásba,
hogy akár reflektorral is villoghattam volna rá, nemhogy a vacak kis vakuval.
Pedig mire a zabos műsort elkezdtük, már vagy félórája álltam a kalitka előtt,
és azóta Haspók Hercegem folyamatosan tömte a bendőjét, nemigen lehetett éhes.
*
Úgyhogy most itt tartunk :
próbálom visszaszelídíteni a madárkákat a kezemre.
Majd meglátjuk, mi sül ki a nagy igyekezetből -
bár tisztában vagyok vele, hogy ők már meglett korú, felnőtt madarak,
nyilván a viselkedésük is más, mint a szeleburdi óvodásoké.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek