Jól megszenvedték szegény kis drágaságaim a pünkösdi hétvégének mind a három napját ! Szombaton kalitkát zuhanyoztam, vasárnap mászókát, hétfőn meg ágakat – de nem csak úgy futtában, hanem lepakolva és lemosdatva mindent, ami a szekrény ablak felőli oldalának tetején található. Ez már tényleg csak ráadás program volt – én csodálkoztam a legjobban, hogy van még bennem ennyi élet, két munkás nap után. Áldott kis eső és felhőszakadás ! Napsütésben fele ennyit se végeztem volna ezen a szép hosszú hétvégén (ha egyáltalán nekiállok bárminek is), viszont a borús időtől meg az esőtől kivirultam, és egész tevékeny banya lett belőlem. Madárkáim legnagyobb bánatára, természetesen – mert ha lehet, ők még nálam is jobban utálják a takarításnak mindenféle fajtáját, sőt már a gondolatát is.Hát még, ha az ő kis birodalmukban rendezkedem !
Most pedig ez történt három napig : hol innen, hol onnan lettek elüldözve szegénykéim.
A szombati kalitkazuhanyozást még csak elviselték : amúgy se nagyon röpködnek haza délutánonként, nem okoztam különösebb fennakadást azzal, hogy ezúttal nem is lett volna hova. Viszont sajnos nem lettem kész fél hatra (ami ugyebár a vacsoraosztás ideje), és ezt már nem bírta szó nélkül lenyelni az én kis zsandárom. Ha egyszer vacsoraidő van, akkor vacsoraidő van, nem pedig a takarításé ! Csuvika pont fél hatkor keservesen ordítani kezdett a szekrény tetején, és nem is hagyta abba egészen addig, míg (nagyjából félórás késéssel) rendelkezésére nem bocsájtottam a fényesre suvickolt lakosztályát, vacsorával együtt. Azt hiszitek, hazarepült a drágám, és nekiesett az etetőknek ? Volt eszében ! Még úgy jó másfél óráig feléje se nézett a kalitkának ! Ő csak azt akarta, hogy rend legyen, és pont fél hatkor érkezzen meg a vacsora – éhesnek amúgy egyáltalán nem is volt éhes.Hogy másnap még mászókát is zuhanyozok, azt hittem is meg nem is, de végül mégis volt hozzá kedvem. (Az elején, hahaha... később már nem annyira, de akkor már mindegy volt.) A mászóka-zuhanyozás remek játék : pusztán a lecsupaszítás beletelt egy teljes órába, aztán a mosdatás, zuhanyozás meg egy másikba. Ám a java csak ezután jött : azt a millió bizgentyűt vékony spárgával, százezer csomóval visszakötözgetni... nem embernek való feladat, és persze egyre lassabban is megy, ahogy fáradok. Végül este hétre végeztem (direkt néztem az órát), pedig nekiálltam már kettőkor, szünetet pedig alig tartottam.
*
Csivi Boszi kicsit sajnos megette... ... a Mami meg újat kreált helyette
Szegény kis tündéreimnek ehhez már szavuk se volt : magukba roskadva ücsörögtek hol valamelyik szekrény, hol a kalitka tetején, és láthatóan számot vetettek azzal, hogy itt már nincs mit tenni, a Mami sajnálatosan megőrült, hisz eddig ilyet sose csinált, hogy a hosszas kalitkazuhanyozás utáni napon képes legyen a mászókát is elvenni tőlük. Ez pedig nagyobb csapás, mint a hajléktalanság (sőt : ez az igazi hajléktalanság), mert a lakásukat igazában csak hálószobaként használják, a mászókát viszont imádják mind a ketten, és talán nem mondok nagyot, ha azt írom, hogy létezni se tudnak nélküle. (Érdekességként jegyzem meg, hogy a mászókát még Csipikének és Csupikának hozta a Jézuska 2010 karácsonyán, de halálukig nem repültek rá soha, legföljebb véletlenül, egy-egy pillanatra. Rendesen használni Csivike kezdte (volna) 2012 júniusában, de szegény drága Csupikám még őt is igyekezett lebeszélni egy ilyen veszélyes hely látogatásáról – úgyhogy a jó kis mászóka valójában akkor lett fölfedezve, mikor már Csupika is meghalt, még ugyanazon a nyáron.)Hogy a mászóka körüli sertepertémet is átkok és káromkodások hada kísérte, azt talán mondanom sem kell (nem értek ugyan papagájul, de Csuvika szövegéből tisztán ki lehet hallani, hogy mikor mond csúnyákat a maga nyelvén), és nyilván azt is tudjátok előre, hogy mi lett a nóta vége. Pontosan az, amit gondoltak : Csuvi szentségelt, Csivike sírdogált, míg enyém volt a mászóka – amikor azonban végre visszakapták, jószerivel még a szekrény tetejéről se méltatták egyetlen pillantásra se, nemhogy esetleg rárepültek volna. Pedig túl sokat nem változtattam a játékok elrendezésén, éppen azért, mert elég jól ismerem már a madárkáimat. Volt, hogy három napig nem is mertek rárepülni a frissen mosdatott mászókájukra, csak sírtak, hogy elrontottam a legkedvesebb tanyájukat. Úgyhogy sírás bőven volt vasárnap este is, mert hisz a mászóka nélkül nem is élet a bánatos madárélet.
Hétfőn viszont nem sokat tépelődtek azon, hogy nem ugyanolyan a mászóka, mint eddig volt : rárepültek mindjárt kora reggel, halált megvető bátorsággal. Igaz, egyelőre csak a legfölső szintre – de hát amúgy is azt használják legtöbbször. Ha már idáig eljutottak, a többi majd jön magától. Előre vérzett a szívem, hogy az előző napi mászóka-megvonás után megint el fogom üldözni őket erről a kedvenc helyükről, de hát muszáj volt : az ablak felőli szekrény tetejét nem lehet lemosni úgy, hogy a mászóka a helyén maradjon. Márpedig ha egy méterrel odébb teszem (sőt még el is fordítom, derékszögben), rá nem repül senki madárfia. Azt csak egy buta szárnyatlan képzelheti, hogy az a mászóka a rekamié elé állítva is pont ugyanolyan, mint az ablak előtt. Ha egyszer nincs a helyén, akkor már biztos nem is igazi mászóka, hiába mondja a buta Mami.Elvileg a kedd az ágzuhanyozás napja, a hétfő meg a vásárlásé, de hát most az ünnep miatt nem lehetett vásárolni, így megcseréltem a két napot. És mivel amúgy is az ablak felőli szekrény teteje volt a soros, úgy találtam, hogy itt az ideje nagyobb fába vágnom a fejszémet, és lezuhanyozni nem csak az aktuális papírkosár-vázát, hanem a (soha senki által nem használt) játszó kalitkát meg az egyik tartalék szállító ketrecet is, ami szintén ezen a szekrényen lakik. Hetek óta vártam már egy nyugalmas napra, amikor kedvem is lesz nagyobb munkába kezdeni, ugyanis készültem az összes újságot csomagolópapírra cserélni a szekrény teljes tetején. A “vázák “ alatt már rég nem újságpapírt használok (mivel koszos és büdös), ám itt a használaton kívüli kalitkák alatt olyan kevés látszik csak ki a papírból (és amúgy se jár arra senki), hogy nem volt nagyon sürgős a csere – viszont egyre jobban zavart már a tudat, hogy ott valami rendetlen, ami akár rendes is lehetne.
*
Így most mindkét szekrény teteje maga a tökély – viszont a madárkák megint csak nem díjazták kicsit sem a Szent Cél érdekében tett erőfeszítéseimet. Nem is csodálom... Annyira édesen dagonyáztak az imádott mászókájukon, amikor váratlanul elzavartam onnan őket ! Mentek persze rögtön az ágaikra – naná, hogy pont annak a szekrénynek a tetején, amelyiket takarítani akartam. Mivel onnan is el lettek zavarva, végképp nem tudták, hogy mi ütött belém, és előbb eszüket vesztve futottak néhány kört a csillár körül, aztán meg hazamenekültek a kalitkájuk tetejére, abban a biztos tudatban, hogy a Szárnyatlan végképp megzakkant. Nem is mertek előjönni onnan később sem, annyira megrémültek attól, hogy a már ismert és megszokott ágzuhanyozás helyett leszedek minden egyebet is a szekrény tetejéről, nem csak az ő ágaik vázáját, és csupa olyasmit csinálok, amit egyébként nem szoktam. Pedig hát szoktam, csak ritkán... A soha nem látogatott játszó kalitkát fölösleges volna hetenként vagy kéthetenként lemosdatni, hisz nagyjából félévente repül rá véletlenül valaki, bele pedig eddig még csak Csivi ment, egyetlen egyszer, még egészen pici korában. (Eredetileg gyerekkalitkának vettem ezt a játszóházat, Csipike és Csupika fiókái számára, de nem vált be, így végül másik kalitka lett az óvoda. Ez meg csak úgy van, hogy valamire talán még jó lesz. A kisszobában már nem fér el – ott is parkol két tartalék kalitka –, azért díszeleg itt, a szekrény tetején.)
A benti madárkáim körüli lelkes szorgoskodás közben folyamatosan furdalt a lelkiismeret a kinti kincsecskéim miatt, akik olyan csúfságos körülmények között kezdik az életüket, hogy az már több, mint szégyen. Mégpedig az én szégyenem – de hát nem gondoltam rá, hogy a fészkük tetejére valami komolyabb védelem is kéne, nem elég az, amit a zöldséges rekesz nyújtani tud. Annyira nem gondoltam rá, hogy jó pár napig a szülőket hibáztattam és rajtuk csodálkoztam a piszkos fészek láttán : nem értettem, hogy létezik, hogy ugyanott végzik a dolgukat, ahol a fiacskáikat nevelik. Nem először fészkelnek az erkélyemen galambok, de ilyen még sose fordult elő. Mint ahogy ilyen undormány fészket se láttam még soha... Akkor se, mikor még mindenféle saját tető és védelem nélkül, virágládákban fészkeltek a galambkáim. Pedig gyönyörűen kitakarítottam a ládát az első tojáska tiszteletére (meg már jóval előtte is, a tél végén), úgyhogy azt hittem, nem az én saram ez a kosztenger.*
Beletelt pár napba, míg rájöttem, hogy szegény Tubianyuék is ártatlanok a piszkításban : a többi galamb rondítja a fészket, miközben az erkélyrácson vagy épp a rekesz tetején táncikál. Hiszen a rekesz lyukacsos, a résein be tud potyogni bármi szegény kicsikéimre. Mondhatjátok, hogy hurrá, fölfedeztem a spanyol viaszt – de mentségemre szolgáljon, hogy tavaly ugyanígy, ugyanebben a fészekben nőtt föl Irinyó meg Pirinyó, és rájuk nem hullott az áldás, sose adódott ebből gondunk, pedig már akkor is eléggé jelentős volt az erkély forgalma idegen galambokból. Bár lehet, hogy erre rosszul emlékszem... Talán csak később növekedett meg a forgalom, amikor elkezdtem a rendszeres etetést, pont a két kicsi miatt, hogy legyen miből megtanulniuk önállóan enni. Mindenesetre tény, hogy tavaly nem okoztak gondot a rekesz rései, én meg egyszerűen nem gondoltam rá, hogy idén majd okozhatnak. Így alakult ki ez a szörnyű helyzet, hogy koszban és piszokban nőnek föl a gyönyörű kicsikéim. Most már késő a bánat : érdemben takarítani nem lehet, amikor már bent vannak a pincurkák a fészekben. Pláne ilyen pánikos szülők mellett...
Hogy a kosz mellé még áznak is szegénykéim, azt megint csak mostanában fedeztem föl : valamelyik nagy eső után feltűnt, hogy sokkal tisztább lett a rekesz teteje, mint előző nap volt. Pedig én azt hittem (és “normális” esők idején ez alighanem igaz is), hogy kellőképp védve vannak, hisz az erkély fölött tető van, körben gyékény borítja az oldalát, és a két üres virágtartó is kizárólag azért díszeleg a fészekláda fölött, hogy felfogja az oldalról bevágó esőt. Csak hát felhőszakadás esetén mindez valószínűleg mit sem ér. Ebbe külön belehaltam már napokkal ezelőtt, viszont lépni nem mertem a probléma megoldása felé, mert elég nagyocskák már a kisgalambok, elvileg akár ki is menekülhetnének a ládából, ha rájuk ijesztek a fészkük körüli matatással. Napok óta hezitáltam, hogy mi legyen – aztán hétfőre már annyira bántott a sanyarú sorsuk, hogy mégiscsak belevágtam, lesz, ami lesz alapon. Nagyon gyorsan és nagyon ideiglenesen, de felkötöztem egy négybe hajtott, nagy nejlonzacskót a fészek tetejére. Rondának jó ronda ugyan, de talán elég stabilan áll, és védi őket hátulról is, nem csak fölülről. Oldalról tudatosan hagytam szabadon a rekeszt, hogy azért a levegő is járjon benne, és akkor se főjenek meg szegény kicsikék, ha kisüt a napocska. Ez meg is történt (Murphy Úr törvényeinek megfelelően), nem sokkal azután, hogy elkészültem az átalakítással – estére viszont megint csak eleredt az eső, és akkor nagyon jó érzés volt tudni, hogy Gombóckáék most már garantáltan nem áznak. Remélem, a tubiszülők elfogadják így is a fészket, és nem hagyják sorsukra a kicsikéiket (akik már egyáltalán nem is kicsik). Napok óta hiába leskelődöm, sose látok etetést – de bizonyára gondoskodnak róluk, hisz másképpen a kicsikék már nem is élnének. Mindenesetre nehéz kenyér ez a galambmamiság... Más sincs benne, csak izgalom – de abból aztán van bőven.*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek