Tegnapra megint hófúvásokat ígértek az időjósok, amiből Pesten semmi sem lett – volt viszont olyan szélvihar itt nálunk, a szobában, amilyet még nem látott a világ. Nem tudom, éppen milyen frontot éreztek a madárkáim, de az jutott eszükbe rögtön reggel, hogy repüléstani gyakorlatokat kell tartaniuk, nehogy túlságosan eltespedjenek a szárnyacskáik. Használják őket máskor is – de nem ilyen lelkesen, mint tegnap.

Igazán sajnálom, hogy ezt nem tudom nektek megmutatni se videón, se képeken : délelőtt elég sötét a szoba, ők meg leginkább az ablak környékén röpködtek, ahol csak fénnyel szemben tudtam volna lekapni őket. Úgy meg nem ér semmit : nem lett volna élvezhető sem a filmecske, sem a fénykép. De azért már bánom, hogy nem próbáltam meg… Vagy félórán keresztül csattogtak a fejem fölött a boldog szárnyacskák

Ennél a két kis gazfickónál nincs még baj a repüléssel : elbírják a súlyukat, működnek a szárnyaik, nem újság önmagában a repülés, mint drága Csipikémnél, amíg élt. Az viszont náluk is ritka eset, hogy meghatározott cél nélkül, pusztán a mozgás öröméért röpködjenek – pláne ilyen hosszasan, mint tegnap. Tisztára úgy viselkedtek, mintha még egészen kicsi madárkák lennének, akik épp most fedezték föl, hogy mire való a szárnyacskájuk.

Talán a tavaszt köszöntötték, ami egyelőre nyomokban sem látható – de attól a pici kis madárszívek még érezhetik. Nem is emlékszem, volt-e valaha ilyen képtelen tavaszunk : hogy március végén bokáig süppedjünk a hóba, az már még nekem is sok, pedig imádom a telet. El is keseredtem tegnap, amikor fölfedeztem egy virágzó aranyeső bokrot, teljesen földig rogyva a nagy hó súlyától. Ilyet nem szabadna csinálnia az imádott telecskémnek.

Na de nem az időjárást akartam mesélni, hanem a lámpát.
Sőt azt se mesélni, inkább mutatni, képeken és videókon.

Ez a szegény lámpa már időtlen idők óta a madárkák tulajdona : Csipike és Csupika is imádta, jó pár éve nekik is ajándékoztam végérvényesen. Sokáig nem is volt bedugva a zsinórja a konnektorba, nehogy esetleg valami baj legyen – ám ezek a madárkák leoltva nem szeretik a lámpát, csak akkor, ha világít. Pedig nem lehet túl kellemes belebámulni föntről a körte fényébe – de úgy látszik, az én pincurkáim ilyen önkínzó kis mazochisták, szeretnek szenvedni.

Mindenesetre a fényképeknek jót tesz ez a fényimádat : némi szerencsével gyönyörű felvételeket lehet produkálni, az alulról sejtelmesen megvilágított madárkákról. Most nem születtek ilyen csúcsfotók, de azért helyesek a képek – a videókon pedig láthatjátok, milyen jól elszórakoztatja magát Csuvika a semmivel. Ha letekertek a jobb oldali sávban az INDA-ízelítőhöz, ott több filmet is találtok a lámpáról, nem akarok betenni a szövegbe túl sok videót.

Amúgy semmi újság. El voltam keseredve, mert az erkélyen gyönyörűen fogynak a cinkegolyók, de sehol a környéken nem tudtam belőlük utánpótlást szerezni, mert senki se gondolta, hogy március végén még szükség lehet rájuk, kifogytak a boltok. Végül (hol máshol) a BÚVÁRPINTY-ben kaptam ma ezt is, nem kell éhen halniuk a cinkéimnek. Látni nemigen látom őket, de a golyócskák fogynak, tehát járnak ide - csak én alighanem későn kelek hozzájuk.

Most már én is azt mondom, hogy jöhetne végre a tavasz… Ingem-gatyám ráment a galambokra ezen a télen, nem bánnám, ha abba lehetne hagyni végre a mindennapi etetést. Elegem van abból, hogy minden áldott nap le kell mennem vásárolni (egy héten kétszer villamossal, messzire), mert másképp nem bírom hazacipelni azt a sok búzát és kukoricát, amit fölfalnak szegény kis kosztosaim. Pedig így is kevés nekik : ha ötször annyi volna, azt is eltüntetnék.

Ezt a telet már muszáj végigcsinálnom, ha egyszer elkezdtem – de jövőre (meg életem végéig, ha netán eltartok még egy darabig) nem leszek képes vállalni az etetést, ugyanígy. Bár el se tudom képzelni, hogy fogom azt mondani szegény kis árváimnak, hogy NINCS, amikor tudván tudom, hogy nem találnak hamit a hóban.

(2013)