Kissé szégyenkezve bár, de annál nagyobb örömmel jelentem, hogy madárkáim verhetetlenek az önkiszolgáló ajándékozás című sportban. Ahogy Csuvikám is a mászókájukon, az ott fellelhető, addig még nem használt játékok közül választott magának ajándékot novemberben, amikor a buta Mami elfelejtette megünnepelni az ő itthon létének századik napját, úgy ma Csivikém is saját magát ajándékozta meg, holnapi, de ma ünnepelt születésnapja alkalmából. Mégpedig nem mással, mint életem fő művével, a világszép hintával – amit az együtt élésünk háromszázadik napjára gyártottam neki, pontosan huszonhét nappal ezelőtt, még március közepén. Így aztán (legalábbis nekem) még inkább ünnep lett a mai nap – pedig a hintácska fölfedezésén kívül is van minek örülnünk, bőven.

Igazában nem ma van az ünnep : Csuvikám tegnap volt tíz hónapos (ami egyben azt is jelenti, hogy nyolc hónapja él együtt Csivikével), Boszikám meg holnap lesz tizenhét. Mivel tegnap valahogy rossz napom volt (ki gondolta, hogy mára még annál is rosszabb lesz), elnézést kértem Csuvikától, és megbeszéltem szegénykémmel, hogy csúszik a műsor : majd inkább ma ünnepelünk, egy kalap alatt mindent és mindenkit.

Rém bánatos voltam, hogy megint nem sikerült a madárkák által imádott, méregdrága csőrkoptatót beszereznem az ünnepre, és semmi mást se láttam, amit hazahozhattam volna ajándékba. Igaz, játék nem is igen jöhetne szóba (abból azért itthon is van elég jelentős készlet, bontatlan csomagolásban), mert egyszerűen nincs hova tenni már a sok kacat között ; tojásos rudat most nem akartam adni nekik, mert nem olyan rég volt húsvét, nem ajánlatos túl gyakran édességgel tömni a bögyöcskéket ; maradt volna a csőrkoptató, mint hasznos és kedvelt ajándék – de hát azt meg pont nem lehet kapni, csak ízesített, színezett változatban. Jobb híján majd kapnak más fajtát, ami nem lesz igazi ajándék, sajnos, mert nem szeretik annyira, mint ezt a beszerezhetetlen csodakoptatót.

Így aztán ünneplésnek marad az esti almaevés (ez újabban elég nagy népszerűségnek örvend), a nem annyira kedvelt, de legalább új csőrkoptató (majd ha végre kegyeskednek egyszerre kirepülni a kalitkából az ünnepeltek – mert addig nem tudom beszerelni), valamint egy új kis lifegő, mert a jelenlegivel nem vagyok megelégedve, és a madárkák sem szeretik annyira, mint a régebbieket. Alighanem túl kicsi.

Közben megtörtént a kirepülés (még vacsora előtt vagyunk), így kénytelen voltam szünetet tartani, hogy használható állapotba hozzam és fölszereljem a csőrkoptatókat. Azt talán mondanom sem kell, hogy ezek sem akaszthatók be a kalitkába úgy, ahogy árulják őket : a hosszúkás, ovális, elég kövér meszecskének a hasában fut végig a drót, amivel elvileg föl lehet lógatni a rácsra.
Hogy az eredeti felfüggesztésével ide-oda lifegne, és emiatt nem lehetne rendesen kaparni, arról most ne is beszéljünk, mert az legalább nem balesetveszélyes, csak bosszantó.
Na de a drót másik vége ?
Ami kampó alakban be van hajlítva (nyilván azért, hogy ki ne csússzon a mészből a használat során), és vidáman megszúrhatja a madárkák nyelvét, netán akár kiszúrhatja a szemüket, amikor odaérnek a kapargatásban.
Erre miért nem gondol senki ?
Miért nem képesek a gyártók madárfejjel gondolkodni, és felmérni a veszélyeket még időben, mielőtt piacra dobnak valami játékot vagy eleséget ezeknek a teljesen kiszolgáltatott kis páriáknak ? Az ő kis életükért, az ő biztonságukért nem felel senki ? Rossz még rágondolni is, mennyi veszélynek vannak kitéve szegénykék (és bizonyára a többi házi kedvenc is, nem csak a madarak), pusztán a boltokban kapható, a gazdik által esetleg gyanún felül állónak gondolt felszerelések miatt.
Ha valaki azt hiszi (mint én is, kezdő koromban), hogy amit az üzletekben árulnak, az garantáltan biztonságos, ellenőrzött és javallott termék, bizony súlyosan téved, és rengeteg veszélynek teszi ki az imádott állatkáját.

Így aztán szereltem - nem túl sok sikerrel. Három csőrkoptatóból kettőt rögvest megöltem (egyet úgy, hogy már a darabjai sem használhatók), de az utolsóból sikerült kirángatnom úgy a drótot, hogy nagyjából egyben maradt a meszecske. Mire idáig jutottam, sajnos a madárkák is hazarepültek (közel a vacsoraidő), így csak az oldalsó, imádott csőrkoptatót tudtam kicserélni, a szívecske cseréjéhez el kéne mozdítanom a helyéről a kalitkát. Márpedig az én kis hőseim ezt is nagyon zokon vették, hogy a lakosztályuk oldalán matattam : Csivike megmerevedett a kakasülőn, mint valami katatón skizofrén, és üveges tekintettel várta a halált, amiről alighanem úgy gondolta, hogy nyilván el fog következni, perceken belül. Hisz a Mami olyasmit csinál, amiről ő nem tudja, hogy micsoda ! Ilyen esetben jobb mindig a legrosszabbra felkészülni.

Nem is nézte meg még senki sem az új lifegőt, sem a csőrkoptatót, pedig fönt vannak a helyükön már legalább félórája. Ha abból indulok ki, hogy az új hintának huszonhét nap kellett a fölfedezéshez… van időnk még bőven. Az én pindurkáim nemigen kapkodnak.

(Csivike életkorát illetően később komoly kételyeim támadtak :
a részletekért kattints IDE)

 (2013)