Bizony, jól elvitte a mesélő kedvemet a Jézuska, vagy inkább talán a melegfront : nemhogy a firkáláshoz nem jutottam hozzá, immáron egy hete, de azt is alig hittem, hogy időben megtalál minket az ünnep, ebben az átkozott, karácsonyi tavaszban. Különösebben meg se lepődtem, hogy az ünnepet is tönkretette a bolond időjárás : tudtam már a nyárias őszben, hogy ezt a karácsonyt megöli a meleg meg a napsütés – és sajnos így is lett. A fenének van kedve karácsonyra készülődni, mikor odakint tizenöt fok van és hétágra süt a nap… Még jó, hogy azért a megelőző egy-két hét egy kicsit jobban hasonlított a télre, másképp még annyira se lettem volna kész az ünnepre, amennyire így mégiscsak sikerült. De összességében úgy lett sajnos, ahogy már novemberben láttam : ez a karácsony olyan volt, mintha nem is lett volna. Máris elkezdtem várni a következőt (alig 364 nap), hátha jövőre kegyesebb lesz hozzánk az időjárás, és nem taszít depresszióba az átkozott napsütés. Kérdés csupán, hogy megérjük-e a következő karácsonyt… Nagy kitolás lenne, ha nem, mert ez az idei nem olyanra sikeredett, hogy méltó legyen az „Életem Utolsó Karácsonya” címre.

Pedig olyan jól indult, még úgy Mikulás körül… Csak akkor hagyott el a szerencsém, az utolsó napokban, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy minden simán és flottul menjen. Bejött a meleg – és innentől fogva engem kizárólag baj és bosszúság ért. A néhány hete (nem piacon és nem kínainál) vásárolt aranyos kis égősorom második nekifutásra már nem működött : dobhattam ki újonnan az egészet, sőt még a hosszabbítót is, vele együtt, mert nem voltam benne biztos, hogy egy zárlatos égősor tud-e kárt tenni benne, és mivel az ilyesmivel nagyon is óvatos vagyok, inkább likvidáltam az elosztót is, nehogy baj legyen. Az égőcskék helyett nem tudtam már másikat venni (egyszerűen nem maradt rá idő), a régebbieket meg nem akartam föltenni, mert mindet túl nagynak találom ehhez a pici kis fához. Amit most kidobtam, az ledes lett volna, egészen aprócska égőkkel. Borzasztóan sajnálom, mert fények nélkül nagyon bánatos az édes kis karácsonyfám : szinte olyan, mintha nem is lenne.

Másik szomorúságom (és talán ez tette tönkre végképp az ünnepet) hogy kiraktam a lépcsőház ajtaja mellé, jól látható helyre, egy fotópapírra nyomtatott, A/4-es méretű képeslapot (inkább plakátot), amit direkt a kedves szomszédoknak kreáltak a madárkák – és ez a képeslap másnapra eltűnt. Hároméves korom óta élek ebben a lépcsőházban : ahhoz voltam szokva egy életen át, hogy teljesen normális, békés és jóindulatú emberek vesznek körül, akiknek sose jutna eszükbe borsot törni egymás orra alá, vagy elvenni valamit, ami a másé. Nem csak elbúsultam, meg is rémültem attól, hogy ma már nemigen tudhatom, kik laknak körülöttem, és ha eltűnhetett a jó szívvel készített kis képeslapom, akkor itt tulajdonképpen már bármi megtörténhet.

Mint később kiderült, jó két napig szabályos háború folyt a karácsonyi lapom körül (én ebből nem észleltem semmit, mert eléggé csöndesen és bezárkózva élek) : van egy teljesen lepusztult, magányos alkoholistánk, őt valamiért irritálta az ünnepi üdvözlet, és akárhányszor meglátta, letépte a helyéről. Nem vitte ki a kukába, csak úgy ledobta a kőre. A földszinten lakó szomszéd néni meg direkt figyelte őt, és ha észlelte, hogy kimegy a kapun, máris indult megkeresni a lapomat, hogy visszaragassza a helyére. Ez állítólag így ment két napig : az egyik folyton letépte, a másik folyton fölragasztotta, naponta többször is. Karácsony este aztán én találtam meg szegény lapot, nem a szomszéd néni : akkor már nem csak letépve, de használhatatlanná gyűrve. Ki akartam dobni fájó szívvel a kukába, de a szemben lakó (másik) nénike nem engedte : elkérte, hogy hagyjam nála, mert ez még romosan is szép, és neki gyűrötten is tetszik. Így aztán kicsit meg is vigasztalódtam, mert döntetlenre áll a meccs a szomszédjaim között : hogy többen figyelték és mentették a lapomat, azon szinte ugyanúgy meglepődtem, mint azon, hogy a szegény részeges szomszéd már ennyire rossz állapotban van.

De azért nem tett jót ez a kis epizód a meleg miatt egyébként is eléggé hervadt hangulatomnak, és minden önfegyelmemre szükség volt, hogy a madárkák ne érezzék rajtam a rosszkedvet karácsony estéjén. Csak hát őket nemigen lehet becsapni : mosolyoghatok én akármilyen szépen, léleklátó pincurkáim pontosan tudják, hogy mikor őszinte a vigyor a képemen, és mikor csak álca. Így az ő kedvük is elromlott az enyémmel együtt, mert érezték bennem a feszültséget, és nem tudták, hogy mi a baj. Sajnáltam őket és bántott is a lelkiismeret, hogy kicsit elrontom a karácsonyukat – de hát ki gondolta volna, hogy háborúság lesz egy ártatlan karácsonyi képeslapból ? Pár évvel ezelőtt szintén raktam már ki ilyet, és akkor nem volt útjában senkinek. Ha tudom, hogy most baj lesz belőle, dehogy törtem volna magam a rendeléssel, szervezéssel ! (Ugyanis itthon nincs nyomtatóm, az ÁRKÁD-ban nyomattam a lapot.)

A madárkákról szóló mesét viszont nem is a karácsonynál kell kezdenem, hanem két nappal előbb : vasárnap volt ötszáz napja, hogy Csuvi Gyerek hozzánk költözött. Jól feladta nekem a leckét ez a rengeteg jeles dátum : Mikulás után pár nappal ünnepeltük az Uraság másfeledik szülinapját, aztán jött a félezredik nap, rögtön utána meg a karácsony – a picikéim pedig arról híresek, hogy nem lehet nekik ajándékot adni, mivel ugye félnek is az újdonságoktól, másrészt sem a kalitkában, sem a mászókán nincs már egy talpalatnyi hely, ahova még bármit fölaggathatnék. Hogy nem is igen lehet használható és biztonságos madárjátékot kapni, azt már nem is említem, elvégre én is kreálhatnék nekik ezt-azt, legjobb belátásom szerint. Viszont ennyi ünnepet nem lehet ötletekkel győzni (pláne nem a karácsony előtti rohanásban), így végül a lehető legegyszerűbb ajándékkal intéztem el Csuvikát : mivel nagy rajongója a köteleknek és bojtoknak, simán csak felkötöztem neki a mászókára egy újabb, teljesen szimpla kötélhintát. Azóta is nézegeti, a bojtjait már meg is kóstolta – viszont ennél tovább nem jutott vele. Igaz, még csak három napos szegény hinta… Ahhoz képest, hogy a hazajövetelének első évfordulójára, augusztus 9-én kapott, drága pénzen vásárolt háromszög-hintájára se lépett rá még egyetlen egyszer sem, ez az újabb hinta még igazán várhat a sorára türelmesen. Talán majd jövő karácsonyra föl is lesz avatva…

Karácsonyra nem vettem nekik semmilyen játékot (meséltem a vendégkönyvben pár napja, hogy amit kinéztem már hónapokkal ezelőtt, azt végül is baleset-veszélyesnek ítéltem, a tüzetesebb vizsgálat során), így kineveztem ajándéknak egy tartalék tükrös virágot, amire két-három hete csaptam le az ÁRKÁD-ban, ugyanis újabban már igen ritkán lehet kapni, ám e nélkül létezni se tudnának a madárkáim. Imádnak a két levelén ücsörögni, egymással szemben, de külön-külön is. Tartok tőle, hogy a jobb oldali levélke hamarosan le fog törni Csivike mázsás feneke alatt, így nem lehetett kérdés egy pillanatig sem, hogy hazahozom-e a tartalékot ebből a játékból. Akkor még nem ajándéknak szántam, de most az lett belőle, jobb híján. Továbbá kaptak még újfajta (kagyló formájú) meszes csőrkoptatókat, és persze a tojásos rudat, hisz anélkül nincs ünnep. Az utóbbit új helyre akasztottam : kiszereltem az imádott lifegőt, és az helyett lógattam be a rudacskát, gondolván, hogy így kényelmesebben elérik egyszerre ketten, kétfelől, a sarokbotokról. Attól ugyan tartottam egy kicsit, hogy sírni fognak a lifegőjük után, de eszükbe se jutott : fényesen bevált az ötlet, pár óra alatt szinte le is kopasztották a rudacskát, és közben egy pillanatig sem veszekedtek érte, mert jól hozzáfértek mind a ketten. A csőrkoptató nem örvend ekkora népszerűségnek, de abból is kóstolgatta már Csuvika mind a két darabot.

Természetesen alma-karácsonyfácskákat is hozott a Jézuska, de ez a régi ötlet nem jött be az idén. (Pedig nagyon finom volt az alma, egész véletlenül.) Már egy órája bent szomorkodtak a helyükön a karácsonyfák, mire egyáltalán hajlandó volt valamelyik kis gazfickóm megkóstolni őket. Látni nem is láttam, mert addigra már letettem arról, hogy képek készülhessenek a karácsonyfák fogadtatásáról, és rég nem álltam a kalitka mellett. Máskor meg úgy vetik magukat az almára, mintha egész életükben csakis erre vártak volna. Hogy most miért nem érdekelte őket, arról halvány fogalmam sincs. Pedig előtte direkt nem kaptak almát, jó pár napig, hogy majd annál nagyobb legyen a siker és az öröm. Hát nem lett. Ki láthat bele egy ilyen pici kis madárfejecskébe ?

Idén nagyon elkényeztette a pincurkáimat a Jézuska (biztos azért, mert nagyon jó madárkák voltak egész évben), és ezúttal nem csak tőlem, hanem másoktól is hozott nekik ajándékot. Doni kutyustól és Anditól gyümölcsös rudakat kaptak, meg egy színes lifegőt. Utóbbi egyelőre még ott van a karácsonyfa alatt, de a rudacskákból beakasztottam egyet (azt hittem, a fügéset, de a színéből ítélve talán inkább a kiwiset) a hinta mellé. A tojásos rúdból már szinte semmi sem maradt, amikor ez az ismeretlen kis rudacska még mindig érintetlenül árválkodott, ám aztán Csuvicsek mégiscsak odaült mögé a sarokbotra késő este, és némi gyanakvással, de nagy érdeklődéssel szemlélte. Félrehajtotta a kis fejét, és igen gondterhelt képet vágott, hogy vajon mi lehet ez a valami, ami hasonlít ugyan a tojásos rúdra, de azért mégsem egészen az. Megörökítenem sajnos nem sikerült a töprengő képét, mert amint odaléptem a gép asztalához a masináért (még kezembe se vettem !!!), Csuvi máris faképnél hagyta a rudat. Mára viszont sikerült eldöntenie, hogy alighanem ehető lehet, és kóstolgatta is szorgalmasan. A vakuval riogatni nem akartam, de sikerült elkapnom pár pillanatot egy nyúlfarknyi videón, amit majd előbb-utóbb látni is fogtok. Hogy bekerül ide még ma éjjel, azt nem ígérem, mert filmek nélkül is reggel lesz, mire bevégzem a mesét.

Gabó barátnőmtől szintén finom kis nassolni valót kaptak a drágáim : tőle mézes rudacskákat, nem gyümölcsöset. Azt viszont egyelőre nem fogjuk kipróbálni, mert túl sokat nem szabad ezekből a rudacskákból enni : igazában Andiét is ráértem volna később felbontani, ha már a tojásosat felbontottam, mint az ünnep elengedhetetlen tartozékát. Majd hetenként kapnak egyet-egyet abból, ami már föl van bontva, de a mézessel meg fogjuk várni a Valentin-napot meg Csivike szülinapját (az is februárban lesz), nehogy megártson nekik a túl gyakori nassolás. Bár az érintettek nemigen bánnák, ha gyakrabban jutnának ilyesmihez.

Én idén (szinte) mindenkitől mézeskalácsot kaptam ajándékba, és (bár ez a blog elvileg nem rólam szól) muszáj ezt is elmesélnem, mert az egyik mézeskalácsom olyan, ami a madárkákat is érinti. Az állatboltos Zsóka lepett meg egy olyan mézes műalkotással, amin azóta se győzök ámulni és bámulni : megalkotta a madárkáimat mézeskalácsból, a nevem meg egy szívecske kíséretében. Meg nem tudnám mondani, mikor kaptam utoljára ilyen tündéri, abszolút személyre szabott ajándékot. Idén igazán el lettem kényeztetve, többen is gondoltak rám és csodás dolgokat kaptam – de ez a madaras kreáció a lelkem közepébe talált, mert direkt nekem készült, egyetlenként a világon.

Anditól is nagyon édes (meg nagyon finom) sütiket kaptam, ám az ő ajándékai közül az volt a legbecsesebb, amit a galambkáimnak küldött. Írtam is már erről, mikor friss volt az élmény : hogy valakinek eszébe jusson még a játszótéri galambsereg is, a saját, "hivatalos" madárkáimon kívül, és nekik is készítsen valami ajándékot karácsonyra – hát ez is volt akkora élmény, mint a névre szóló mézeskalács. Meg is kapták tegnap délben szegény kis kosztosaim Andi fekete szotyiját : hozzácsaptam mindet a szokott adagjukhoz, hadd lakjanak jól szegénykéim, hadd tudják ők is, hogy karácsony van. (Bár persze annyi termény a világon nincs, amivel ennyi madarat jól lehetne lakatni.)

Gabó barátnőm meg az eladót faggatta valamelyik állatos boltban (gondolom, a FRESSNAPF lehetett az áldozat), hogy mondja meg igaz lelkére, melyik a leges-leges-legjobb madárnasi, mert ő nagyon igényes madárkáknak és nagyon faxnis gazdinak szánja az ajándékot, nem akar szégyent vallani vele. Boldogok lehetnek a madárkáim (velem együtt), hogy ilyen figyelmes és lelkes, szerető barátaik vannak !

Végül azt kell még elmondanom (bár lassan hajnal lesz, és még hol vannak a képek), hogy tündér pici Csivikémtől is kaptam ajándékot karácsonyra, bár tojáskákat nem tojt (hála Istennek). Saját magát adta nekem, még huszonharmadikán este, aztán ma megint : belehasalt a tenyerembe, és legalább félórán keresztül nem is volt hajlandó kiszállni belőle. Végigtáncikálta, összepuszilgatta egyesével az összes ujjamat, nagyon óvatosan és vigyázva, hogy még véletlenül se gondolhassam csípésnek a puszit. Ma még azt is engedte, hogy vakargassam kicsit a nyakát meg a fejét : bújt a tenyerembe, szórta le róla a lábával a zabot, azt se tudta, mit csináljon nagy örömében, hogy egy időre megkaparintotta magának a Mamit. Csuvika meg csak nézett rám bánatosan, és sírdogált szegényke, hogy ő mindebből kimarad. Nem tudtam eldönteni, hogy Csivit irigyli tőlem, vagy a kényeztetést Csivitől, netán csak az a bánata, hogy nem fér hozzá a kezemben lévő zabhoz. Ő még sose próbált személyes kapcsolatba lépni velem, bár az ujjamat néha ő is megcsipkedi egy kicsit, mielőtt ráugrik a tenyeremre. De hízelegni sose akar, pedig sokszor úgy látom, hogy szívesen lenne Csivike helyében, amikor a Kisasszonynak éppen szeretetrohama van.

 (2013)

 Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :