Bizony, már hatszáz…
Hatszáz napja van itthon az én kis Tündérboszorkányom.

A januári tavasztól kelekótyára sújtottan, kissé eszement állapotban, bizony szégyenkeztem erősen, hogy sehogy se vagyok képes méltó ajándékot kitalálni pici angyalkámnak – de hiába törtem napok óta a hótt üres fejemet, nem volt abban semmi, legkevésbé elfogadható ötlet. Pedig nem sajnáltam volna se pénzt, se fáradságot, ha biztos lehetek benne, hogy sikerül igazán örömet szereznem szeszélyes Banyácskámnak, akinek a gusztusát eltalálni egyáltalán nem könnyű feladat. A karácsonyi ajándékok közül egyedül a tojásos rúd volt a nyerő, és a kötélhintára se lépett még rá senki, amit Csuvika kapott az ötszázadik napjára, lassan három héttel ezelőtt. Újabb nasit pedig nem akartam adni Csivikének, hisz karácsony óta szinte egyfolytában ott lóg valamilyen rudacska a kalitkában : egyrészt nem eszi már senki, másrészt éppen ideje felfüggeszteni a hízókúrát.

Ma úgyis mennem kellett kedvenc állatboltomba : gondoltam, még körülnézek az utolsó pillanatban, aztán ha végül ott se találok semmit, elintézem az ajándékozást saját hatáskörömben, elvégre van most miből alkotnom ezt-azt. Sejtettem, hogy az utóbbi variációnak több az esélye, így az üzletben meg is feledkeztem Csivikémről. Ötletem viszont továbbra se született hazáig, így megszavaztam szegénynek egy új lifegőt, hogy érje be ennyivel, szégyenszemre. De még az sem olyan lett, amilyet szerettem volna : igazában hatágú csillaghoz vagy virághoz szabdaltam föl egy venyigedarabot, de lusta voltam vájatokat reszelgetni, másképp meg nem lehetett rendesen összeilleszteni a három kis ágat, ronda lett az egész. Így végül beértem egy háromszöggel : azt a hülye is meg tudja csinálni, melegfrontban ez is nagyon szép teljesítmény tőlem. Bántott ugyan, hogy ilyen szerény ajándékkal akarom ünnepelni alig elkényeztetett hercegnőmet – de megfogadtam szentül, hogy majd a jövő héten, ha bejön végre a hideg, és ettől kissé magamhoz térek, pótolom a mulasztást, és kreálok valami értékelhetőbb játékot szegény kis ünnepeltemnek.

Lett, amilyen lett – azért beakasztottam a venyige-háromszöget a helyére.
A fogadtatástól pedig jobban meglepődtem, mint a madárkák az ajándéktól.

Amikor beszereltem a megújult lifegőt, a boldog tulajdonosok épp nem voltak otthon : a kalitkához közelebbi szekrény tetején csücsültek az ágaikon, és árgus szemekkel figyelték, hogy mit művelek. Mert hogy nekik készül valami, azt igenis tudták. Haza is repültek hamar, mikor látták, hogy készen vagyok – és akkora örömmel fogadták a nyomorult kis venyige-lifegőt, amekkorát az egész karácsony nem bírt kiváltani belőlük. Elsőként (mint mindig) Csuvika merészkedett oda az új játékhoz (Csivi Őnagysága spárga-gyilkolással volt elfoglalva), ám nem sokáig élvezhette-rágcsálhatta a finom kis csákvári venyigét, mert fél perc múlva Csivikének is eszébe jutott, hogy mégiscsak ő az ünnepelt, nem járja, hogy Csuvika szanaszét cincálja előle az ajándékát, mire majd ideje engedi, hogy vessen rá egy pillantást.

Nem bánták az én kis drágáim sem a filmezést, sem a vakut, sőt még egymással veszekedni is elfelejtettek : vagy félórán keresztül tépték-rágták a lifegőjüket a legnagyobb egyetértésben, olyan önfeledt örömmel, amilyet nem is tudom, mikor és mivel szereztem nekik utoljára. Talán egy másik lifegővel… ugyanis ez az egyetlen ajándék (a tojásos rúdon kívül), amitől nem tartanak, és aminek azonnal képesek örülni. Bár azért ez se jön be mindig… A legutóbbi művemet például nem szerették, úgy dobtam ma ki, hogy alig volt megrágcsálva, noha hetekig lógott az orruk előtt, még decemberben, sőt talán korábban is. Ez a mai viszont nyilván Életem Főműve, bármennyire is rusnyácska, mert még a lefekvés előtti szertartásaink közben is állandó használatban volt, leverte a népszerűségi lista éléről a zabocskát. Ugyanis jobban érdekelte és jobban vonzotta a madárkákat, mint a kezemből való nassolás.

Szegény Csuvicsek sírt is végül keservesen, már közvetlenül a villanyoltás előtt, késő este : akkor döntött úgy Banyácskám, hogy a lifegő az övé, és ha túl sokat játszik vele Csuvika, bizonyára hamar tönkre fog menni. Épp ezért kegyetlenül leverte róla sivalkodó Kakaskámat, és ült mellette komoly képpel, mint valami cerberus. Nem rágcsálta, nem lökdöste, semmit se csinált vele, csak épp őrizte, nehogy elfáradjon szegény lifegő a túlzottan sok ráncigálásban. Én meg megállapítottam, hogy pont annyi eszem van, mint az elkényeztetett kölykök pénzes anyukáinak : ott unatkozik a mászókán egy kisebb vagyon, drága játékok képében, amikhez nem nyúl soha senki, még véletlenül sem. Három kis venyigedarabbal viszont akkora boldogságot sikerült varázsolnom a kalitkába egy egész délutánra, amekkorát az ÁRKÁD összes madárjátéka együttvéve nem bírt volna szerezni a pincurkáimnak.

 (2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :