Jól kitolt tegnap Csivivel az időjárás-felelős : alighanem megfeledkezett róla, mennyire fél az esőtől az én kis tündérboszorkányom, és záporok sorozatát küldte a születésnapjára szegénykémnek. Biztos összekevert minket, és azt hitte, nekem kell örömet szereznie. Meg nem tudnám mondani, mikor volt utoljára ilyen jó napom : föléledtem végre a rengeteg esőtől, és egy csapásra kiszállt belőlem az összes nyavalyám. Csak hát ezzel Csivikém nem ment sokra : attól, hogy én kivirultam az égszakadás hatására, ő még végigsírta szinte az egész születésnapját. Akárhogy is nézzük : biztos nem ezt érdemelte volna szegény.

Baj lehet fölöttünk az ereszcsatornával, mert valahonnan külön is zubog a víz a két erkélyem tetejére, nem csak maga az eső kopog rajtuk. El kell ismernem, hogy tényleg ijesztő hangja van, nem csak Csivikém egyéni érzékenysége, hogy ennyire utálja az esőt. Estére Csuvika is teljesen kifordult önmagából, pedig ő nemigen szokott megbolondulni az özönvizektől, csak a dörgéstől-villámlástól fél. Most viszont olyat produkált, amilyet eddig soha : mindenáron ki akart szabadulni a kalitkából késő este, mikor már réges-rég a lefekvéshez készülődtünk.

Csuvika – minden makacssága ellenére – nagyon is megbízható, szabálykövető madárka, aki pontosan ismeri és be is tartja a napirendet : másfél év alatt csak egyszer fordult elő, hogy az esti szertartásaink idején kirepült még egy körre a ketrecből. Soha nem próbálkozik ilyennel, pedig megtehetné simán, hisz az ajtó végig nyitva van, míg én ülőbotokat mosdatok, etetek, vagy lepedőket cserélek a kalitka fenekében. De eszébe sem jut, mert tudja, hogy már este van, mindjárt megyünk aludni, a röpködésnek nem ilyenkor van itt az ideje. Tegnap meg mégis meg volt veszve, hogy neki még sürgős dolga volna az ágakon. Pont az esti készülődés idejére kezdett megint borzasztóan zuhogni az eső (előtte már pár órán át csönd volt), és Csuvika ettől valósággal megőrült. Nem győztem résen lenni, mert Ő Urasága pattogott, mint egy kis gumilabda : hiába zavartam följebb és beljebb az ajtótól, két másodperc múlva már ott volt megint, és még a rácson keresztül is próbálta kipréselni magát, amire aztán végképp nem volt még soha példa. (Ilyet eddig csak Csipikéék fiókái csináltak nálunk, közülük se mindegyik. Álmomban se jöjjön elő a rácson kilógó madárka !)

Azóta megbántam már, hogy nem engedtem ki szegény kis bolondomat : érdekes lett volna látni, hogy mi az a halaszthatatlan tennivaló, amit neki még odakint kellett volna elintéznie, este tízkor. Talán csak a feszültségét akarta levezetni a röpködéssel, vagy az ágak tetején való ordibálással képzelte elzavarni az esőt, és megvédeni a területét attól az ismeretlen valamitől, aminek ilyen borzasztó hangja van. Vagy csak egyszerűen nem bír már szegény madár a benne dúló férfiúi energiákkal… Tavasz is van, eső is volt – az eső pedig az „igazi”, vadon élő hullámosok számára azt jelenti, hogy eljött a párosodás ideje, mert az esővel együtt megjön a bőség, amikor könnyedén lehet eleséget találni. Csodálkoznék ugyan, ha ezeknek a mai hullámoskáknak volna még bármi közük a valamikori őseikhez – de nincs kizárva, hogy ezek az ösztönök nagyon mélyen vannak kódolva a madárkákban, és valamennyire még működnek. Mindenesetre idáig még nem vettem észre, hogy az eső fokozná a párosodási kedvet – de hát sajnos úgy hozta az élet, hogy mindkét hímecském kénytelen (volt) szerzetesi életet élni a párja mellett, így a párosodási kedvük nemigen (volt) fokozható, mert alapjáraton is az egeket nyaldosta, illetve nyaldossa jelenleg is.

Csuvika nyugtalanságával ellentétben, szegény kis ünnepeltünket teljesen földhöz vágta a szakadó eső : egész nap csak aludt vagy sírt Őnagysága, és amikor épp nem bóbiskolt, láthatóan félt. Hiába próbáltam vigasztalni, hiába próbáltam elterelni a figyelmét : ha rákezdte az eső, Csivike se látott, se hallott, csak reszketett, hogy most mi lesz. Szerencsétlen módon még a lefekvés előtti nassolás is áldozatául esett a felhőszakadásnak : annyira ömlött az eső, hogy nem csak Csivike, de még Csuvika sem akart vacsorázni. Előbbi félt, utóbbi ordított – én meg csak álltam ott bambán, megőrült madárkáim között, markomban a zabocskával, hogy akkor most mit tegyek, mi lesz, ha elmarad a vacsora. Az lett, hogy az éjszakai kölesfürtjeikkel próbálták kicsit kárpótolni magukat szegénykéim, mikor már elcsitult a zápor – ugyanis enni tényleg nem ettek egy falatot se végig, míg esett, hiába kínálgattam őket bármivel. Mire meg elállt az eső, már rajtuk volt az éjszakai takaró : akkor már nemigen lehet mást enni, csak kölest. Csuvika még csak-csak leugrik az etetőkhöz a takaró alatt is, ha úgy találja, hogy bírna még enni – de Csivike ilyet még sose csinált. Lustább is lemászni a kakasülőről, meg talán valamivel rosszabbul is tájékozódik a félsötétben, mint Csuvika. Így aztán éhesen ment aludni pici tündérem, pont a születésnapján… Bár azért olyan borzasztóan éhes nem lehetett, mert délután rengeteget nassolt a szülinapi tojásos rúdjából, amikor épp nem zuhogott az eső.

A tojásos rúdján kívül kapott is ajándékot Csivike, meg nem is – pedig hát ha valami, az ő születésnapja aztán igazán ünnep nálunk. Annak viszont nincs túl sok értelme, hogy vegyek vagy kreáljak egy huszonötödik ajándékot, amit aztán úgyse használ majd soha senki. (Arról nem beszélve, hogy tenni sincs már hova.)
Tele a mászóka jobbnál jobb hintákkal és emeletes ülőkékkel, amik csak ott unatkoznak hosszú hónapok óta, és a madárkák rájuk se néznek. El is terveztem, hogy a továbbiakban nem kísérletezem ajándékokkal. A tojásos rúd az egyetlen dolog, amivel nagy örömet tudok szerezni, ezután most már az fogja jelenteni az ünnepeket, hisz minden egyébtől csak megriadnak a pincurkáim, örülni nem örülnek semmi másnak. Akkor meg minek nekik a sok ajándék ?

Így aztán Csivike csak a tojásos rúdját kapta meg tegnap, és persze a virágokat, almából. Utóbbiaknak már nemigen volt sikerük, mert addigra eleredt újra az eső, és a szegény kis ünnepeltet innentől fogva nem érdekelte az ajándék, még akkor sem, ha ehető. Elvileg új csőrkoptatókat is kapott Csivike (mert éppen találtam megint szívecskéset), ám egyelőre nem cseréltem le a meglévőket, mert azokat is most fedezte föl végre Csuvika, pár nappal ezelőtt. Ha jól emlékszem, még karácsonyra kapták őket a madárkák, de idáig nem sok kárt tettek bennük. Most végre rágcsálják néha : ha föltenném az édes kis szívecskéket helyettük, megint várhatnék hosszú hónapokig, míg kegyeskednek azokat is megkóstolni. Márpedig a meszecskére szükségük van, örülök, hogy végre nem csak a falat kaparják.

Kapott még egy új fürdőlepedőt is pici tündérem (vagyis sötétítő takarót éjszakára) – de hát ez nem ajándék, csak ráfogtam, hisz mindenképpen meg kellett volna vennem. Ugyanis eddig csak egy darab sötét színű fürdőlepedőjük volt, amit esténként a kalitka tetejére terítek – de akartam egy másikat is, hogy ne maradjunk sötét takaró nélkül, ha a halacskásat kimosom. Az INTERSPAR-ban meg éppen nagyon olcsón kínálták ezeket a fürdőlepedőket, így kitaláltam, hogy jó lesz Csivikének szülinapjára. De persze butaság, mert mit tudja ő, szegénykém, hogy milyen takaró van éjszakára a feje fölött. Úgyhogy ez nem igazi ajándék, mert az ajándék pont attól ajándék, hogy nincs rá igazán szükség, viszont örömet okoz a címzettnek. Ez meg nemigen okoz örömet, viszont szükség volt rá.

De nem hinném, hogy az ajándékok felemás volta miatt nagyon búsult volna szegény pici angyalkám. Ő csak amiatt búsult, hogy esett az eső – azon viszont nem tudtam segíteni.
Pedig Csivike igazán megérdemelt volna egy felhőtlenül boldog, vidám születésnapot…

 (2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :