Dicsekednem sajnos megint nincs mivel, ám a tisztesség (na meg a történelmi hűűűség) azt kívánja, hogy igenis beszámoljak róla, micsoda ámokfutást végeztem a múlt hét közepe felé, jobb sorsra érdemes áruházakban. Tudjuk be a frontos időnek, vagy a galambocskák miatti mély depressziónak, netán elmebéli állapotom rohamos és rémisztő hanyatlásának : akármi legyen is a magyarázat, mindenképpen tény, hogy e pillanatban még mindig kettővel több fali lámpácska van itthon a kívánatosnál, pedig kettőt ma már visszavittem szegény OBI-ba, ahol gond nélkül visszaadták az árát. Holnapután (remélem) ugyanezt eljátszom majd az IKEÁ-ban is, és ezzel alighanem a környékünk lámpaboltjainak rettegett rémévé válok. Na de menjünk sorjában !
A lámpás őrület még hónapokkal ezelőtt kezdődött, amikor Csivikém először döntött úgy, hogy a fotelok fölötti két kislámpa pont jó lesz neki szétcincálható játékszernek. Ha még emlékeztek rá : akkor rögtön kivettem a lámpákból az égőket, nehogy baj legyen Banyácskám új hobbijából, és összetekert kartont meg ágat szorítottam be a körte helyére, hogy azért a lámpaernyőt legyen mire tenni. (Olyan ernyőcskéink vannak, amiket a villanykörte tart, nem a foglalat.) Az átalakításhoz levettem a lámpákat a helyükről, és az egyiknek a vezetékét bizony kissé megrángattam, mert a faliszőnyeg mögött nem vettem észre, hogy beleakadt a falhoz tolt asztal csücskébe, arról meg éppen megfeledkeztem, hogy mindkét lámpának toldott-foldott, szerelő szomszéd által meghosszabbított vezetéke van. Később meg hiába is szántam-bántam a hülyeségemet : fejembe vettem, hogy az ide-oda rángatás által bizonyára elmozdult a helyéről a házilag összenövesztett két kábeldarab a szigszalag alatt, és többé nem mertem a kislámpákat visszavarázsolni használható fényforrásokká, pedig Csivi Boszi elég hamar megunta őket. 
Úgy találtam, hogy húszévenként szabad nekem új lámpákat vásárolnom, és megszavaztam két ugyanilyet, amit meg is rendeltem ugyanabban a boltban, ahol a meglévőket vettem annak idején. Eleve hosszú kábelt kértem hozzájuk, hogy ne kelljen megint toldozgatni. Sajnos azonban a nagy sokára elkészült lámpácskák közül az egyik selejtes volt (hol égett, hol nem), én meg ettől úgy megrémültem, hogy nem hoztam el egyiket sem, pedig tényleg alig vártam a hazajöttüket, mert borzasztóan hiányzik nekem (meg a madárkáknak is) a kislámpák fénye. Ennek is van már vagy két hónapja (ha nem több), azóta viszont semmit se léptem a kislámpák ügyében, csak sopánkodtam nap mint nap, hogy nincs mit tenni, sehol sem árulnak az enyémekhez hasonló lámpát. Valahogy beletörődtem, hogy ezzel sincs szerencsém, mint ahogy mással se. Viszont a lámpák fénye nagyon hiányzott.
A múlt héten aztán eszembe jutott, hogy közeleg Csuvika hazahozatalának második évfordulója, ami nem csak az ő ünnepe, hisz azóta vannak ők együtt Csivikével, mióta Csuvi Uraság betette ide a gyufaszál kis lábikóját. Vagyis a hazajövetelének évfordulója egyben a közös életük évfordulója is – még ha nem is egészen úgy alakult ez a két évnyi közös élet, ahogy szegény kicsi Csuvicsek elképzelhette magának, valamikor az ismerkedés kezdetén. Részemről tehát nyugodtan megünnepelhetem mind a két madárkámat, majd kilencedikén : Csuvikát azért, mert két éve van itthon, Csivikét meg azért, mert két éve éldegél együtt a potenciális vőlegényével. Közös ajándéknak pedig nagyon jó lesz (sőt szinte túlságosan is jó) két szép, új lámpácska az asztal fölé, hisz annak ők is örülni fognak, nem csak én.Hát így kezdődött a múlt heti ámokfutásom...
Napokig lógtam éjjel-nappal mindenféle keresőkön, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy hiába nézek végig több száz fali lámpát a legkülönfélébb boltok honlapjain, sehol, de sehol nem árulnak olyat, ami nekem megfelelne. Mivel a konyhában már amúgy is készültem kicseréltetni a gyengélkedő villanykapcsolót, épp ideje volt elhajtanom magam az OBI-ba, mert kapcsolókat sajnos nem árulnak máshol a környéken, az OBI viszont nekem nagyon kiesik, arrafelé soha nem járok. Igazában most is csak azért sikerült rábeszélnem magam erre a plusz útra, mert reménykedtem, hogy ha már ott vagyok, talán lámpákat is találok az asztal fölé, nem csak kapcsolót a konyhába. Sajnos az OBI-nak nincs használható honlapja, oda csak találomra mehet el az ember – aztán vagy szerencséje lesz, vagy nem. Nekem persze nem volt – csakhogy ebbe nem bírtam beletörődni. Mivel makacs vagyok és önfejű, úgy döntöttem, hogy nekem akkor is lesz világításom estére az asztal fölé, ha nincs megfelelő lámpa : jobb híján és dühömben megvettem két kis csiptetős spotlámpát, mondván, hogy ha rondák is, fényt azért biztos adnak, az esztétika meg kit érdekel, ha egyszer sehol a világon nincs nekem való lámpa.Itthon persze kiderült, hogy szegény lámpák még annál is rondábbak, mint amilyennek az üzletben látszottak – illetve nem is rondák, csak nem arra valók, amire én szántam őket. Ráadásul baleset-veszélyesek is, mert a csuklójuknál fölfelé is kitüremkedik belőlük a vezeték (másképp nem lehetne ide-oda állítgatni a fejüket), és Csivikének vélhetően első dolga lenne megrágcsálni azt a vezetéket, ha magára maradna a szerencsétlen lámpával. Amúgy a madárkák utálták az új lámpákat első perctől fogva, mert a saját égőjüket (ami negyven wattos) rögtön kicseréltem három wattos, szintén frissen vásárolt LED-izzókra – csakhogy azok meg kilógtak a lámpákból, és iszonyúan vakítottak.Vagyis ez a vásárlás nem jött be : a lámpák árát lazán kidobtam az ablakon, hisz használni nyilván sose fogom őket. (Mellesleg hosszabbítót is vettem hozzájuk – de az legalább jó lesz még másra is.)
Na jó... az OBI sajnos nem nyert : másnap mentem az IKEÁ-ba. Ott már legalább tudtam, hogy mit akarok, hiszen az ő honlapjuk maga a tökély. Itthon választottam ki a nem egészen tökéletes, de azért jónak tűnő lámpát. Csak a felfüggesztése volt kérdés, mert olyan képet sajnos az IKEA sem közöl, amin ez is látszana. Pedig ha láttam volna, nemigen lovalom bele magam ebbe az újabb vásárlásba... sőt talán el se indulok. Így viszont elindultam, bízva a szerencsémben – és ha már ott voltam, megint annyira akartam az újabb lámpát, hogy nem vettem komolyan a nagyon is látható problémát : ezt se lehetett kampóra akasztani, hanem föl kellett volna fúrni a falra, mint manapság az összes falilámpát. Azonban olyan volt a megoldása, hogy azt gondoltam, át tudom buherálni saját hatáskörömben úgy, hogy mégiscsak felakasztható legyen.
El is játszadoztam vele aznap az egész estét – ám az eredmény siralmas lett, Lámpácska nem hagyta magát. Ragaszkodott hozzá, hogy neki falra felfúrt tartósín kell, én meg ahhoz ragaszkodtam, hogy olyat itt nem kap. Így csütörtök estére összesen három pár falikar leledzett a lakásban (a régivel együtt), csak épp használni nem lehetett egyiket sem. Frontok és galambok ide vagy oda : ez már tőlem is szokatlanul szép teljesítmény. Ám nekem ennyi sem volt elég : tegnap még írtam egy frissen fölfedezett lámpaernyősnek, aki a honlapján mindenben segítséget ígér, ami lámpával kapcsolatos : tőle is megkérdeztem, tud-e esetleg valakit, aki az enyémekhez hasonló falikarokat gyárt vagy árul. (Én már minden faesztergályost végignéztem, akinek honlapja van - de hiába.) Válasz egyelőre nem érkezett – pedig kész lettem volna további lámpácskákat vásárolni a meglévő hat mellé, ha javasol egy használható és elérhető címet
Igaz, közben már tegnap véletlenül észhez tértem egy kis időre, és fölhívtam az OBI ügyfélszolgálatát, hogy mit lehetne kezdeni a fölöslegesen vásárolt lámpáimmal. A blokk megvolt, de persze a csomagolás nem, mert ezeket a kis csíptetős lámpákat csak nejlon zacskóban árulják. Ettől elbizonytalanodott az egyébként nagyon kedves és készséges hölgy – én pedig a telefon után szerencsésen kikukáztam a szemetesemből a lámpácskák használati utasítását, meg a zacskó tetejéről levágott kartonpapírt, amin a lámpa adatai vannak. Ezekkel fölszerelve zarándokoltam el ma ismét az OBI-ba, ahol minden további nélkül vissza is kaptam a lámpáim árát. Azt azért persze megkérdezte a hölgy, hogy mi a probléma a lámpákkal. “Azokkal semmi – mondtam, az igazságnak megfelelően –, csak én vagyok hülye.” Ebben maradtunk – én pedig szaladtam föl az elektromos osztályra, hogy újabb ámokfutásba kezdjek, a számomra nem túl ismerős kábelek és foglalatok között.
Ebbe most már nem mennék bele részletesen (lassan le kell fektetnem a madárkákat), a lényeg annyi, hogy végre eljutottam addig az elhatározásig, amivel az egész őrült cirkuszt kezdeni kellett volna, és akkor már hónapok óta lehetnének használható lámpácskáink : úgy döntöttem, hogy majd a szerelő szomszédom felújítja szépen a meglévő, közel húsz éves lámpáimat. Evégett vettem ma új foglalatokat és megfelelő hosszúságú, dugóval is ellátott vezetékeket, továbbá egy kapcsolós T-dugót, mert a kábeleken (vagyis külön a lámpákhoz) most nem lesz kapcsoló. Ez utóbbi nem biztos, hogy jó döntés volt, de annyi baj legyen : végül is kapcsolót bármikor lehet beiktatni utólag is a vezetékbe, ha nagyon hiányozni fog
Csodálatosképpen most szerencsém is volt : hazafelé a lépcsőházban pont meghallottam az érintett szomszéd hangját, és sikerült is megbeszélnem vele, hogy holnap délután jön szerelni a konyhába, és megtekinti a lámpákat is, hogy tud-e velük kezdeni valamit. Szerdán meg viszem vissza a még itthon lévő két szép fölöslegest az IKEÁ-ba. Teljes árat ott csak az egyikért fogok kapni, amelyik még nem volt kibontva, viszont a másiknak is visszafizetik majdnem háromnegyed részét. Csuvikának tehát (ha Isten is úgy akarja) mégiscsak lesz lámpácskája szombatra – én meg kíváncsian várom, legközelebb hol és mikor jön rám az őrület, mit fogok vásárolni pusztán avégett, hogy pár nap múlva lógó orral visszavigyem.*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek