Imádott (és alig elkényeztetett) csöppnyi boszorkányom szó szerint értette a közlést, mely szerint övé a csaknem kilónyi PRESTIGE köles, amit itthon létének ezredik napjára kapott – márpedig ha az övé, akkor nyilván azt csinál vele, amit akar, elvégre ettől tulajdon a tulajdon. Mivel én nem egészen úgy képzeltem a dolgot, mint ahogyan ő, kis híján sírva fakadtam (a röhögéstől), amikor észleltem a Valentin-nap délelőttjén, mit művelt a méregdrága köles egy fürtjével a boldog tulajdonos. Ez épp egy szép hosszú, egészben fölrakott fürt volt. Sajnos az a baj az egyébként minden szempontból kiváló PRESTIGE kölessel, hogy nekünk pont nem jó a mérete : egészben való kínáláshoz fölöslegesen hosszúak a fürtök, kettévágva meg már éjszakai kölesnek is nagyon rövidek. Az mindenesetre egy teljes fürt volt, ami Csivikémnek eszébe juttatta, milyen rég nem játszott már kölesgyilkolósat. Talán mert nem volt elég drága hozzá a régi kölesünk. Sokkal érdemesebb olyan kölest gyilkolni, ami sokba került, mert akkor a Mami nem csak a szeméthegyek miatt óbégat, hanem még a kukába vándorolt pénzét is fölhánytorgatja.
Pedig nem is hánytorgattam föl semmit : úgy találtam, hogy a Valentin-nap reggelén igenis kijár Banyácskámnak ennyi kis extra ajándék, hogy kedvére szétdobálhassa a köleske apró fürtjeit. Sikerrel megörökítettem a rombolás eredményét a kalitka fenekén, sőt még olyan képet is sikerült lőnöm, ahol együtt látható a Mester és a műve – az pedig meg se fordult a fejemben, hogy lesz majd még ennél nagyobb szerencsém is, meg tudom mutatni a blogban magát a rombolást. Pedig így alakult. Másnap estére Csivikémet annyira elkapta a munkaláz és a dobálás öröme, hogy nem bánta a filmezést, lazán hagyta magát megörökíteni, hiába adott Csuvika vészjeleket a szekrény tetejéről, hogy vigyázzon, mert vakuveszély van.*
Itt az ideje tehát, hogy mozizzatok egy kicsit – úgyis nagyon régen mutattam filmeket a madárkáimról. Most viszont dolgoztattam egy kicsit a filmezős gépecskémet, ha már így eszembe jutott : Csuvikáról is lőttem két aranyos filmet, mert éppen adódott rá alkalom. Az egyiken kölest majszol : nincs benne semmi különleges, csak olyan édesen lakmározik.
*
A másik filmecskén a Valentin-napi tojásos rudat pusztítja Ő Urasága :
*
Csivikéről ma délelőtt is született egy rövid filmecske, amint éppen újabb darabkát rág le a mászóka legmagasabb ágából – ám ezt már nem teszem be ide, mert attól tartok, túl sok lesz a videó : akit érdekel, megnézheti az INDÁ-n, az alábbi linken. Sajnos nem egy csúcsvideó, mivel teljesen alkalmatlan fényviszonyok között készült, kislámpák mellett.
*
Amúgy idebent semmi újság – azon kívül, hogy Csuvika alighanem tavaszt érez, és ettől még a szokásosnál is sokkal bolondabb szegénykém. Az állandó ordítozásától alighanem megőrülnek lassan a szegény szomszédok (velem együtt), drága kicsi tündérkém pedig beletörődött, hogy újabban éhesen kell aludni mennie, mert zakkant lovagja egyszerűen nem engedi vacsorázni, evés helyett is csak udvarol és erőszakoskodik, fáradhatatlanul.
Ennél nagyobb baj, hogy az erkélyen hasonló a helyzet : Tubiapu tavaszt érez, és alighanem fészkelni készül. Februárban !!! Én meg majd temethetem a megfagyott kisgalambokat, ha komolyan gondolja. A szívem szakadt meg ma délben szegény kis éhes kosztosaimért : idáig eltüntették békével mindennap az ebédjüket pár perc alatt, ma meg hiába szórtam nekik a szokásosnál jóval több eleséget, még egy óra múlva is ott díszelgett érintetlenül az egész, mert Tubiapu ott járkált peckesen a korláton, és dúlva-fúlva elzavart mindenkit, aki netalán közelíteni merészelt. Egyedül állta a sarat vagy harminc ellenséggel szemben, sikeresen.
Ha úgy vesszük, Tubiapu egy hős – ám én kicsit se bírtam díjazni a teljesítményét, mert pont a legrosszabbkor jött rá a harcolhatnék. Ugyanis tegnap iszonyatos kalapálás, túrás-fúrás volt a közvetlenül mellettem lévő, szomszéd erkélyen, és emiatt a galambocskák nem tudtak ebédelni, hiába szórtam ki nekik a szokásos ellátmányukat, egy csöndesebb pillanatban. Majd’ belepusztultam délután, amikor mentem vásárolni, hogy szerencsétlen madárkáim lent vártak a kapu előtt, mint tavaly ilyenkor, én meg nem tudtam adni nekik semmit, hisz az utcán már hónapok óta nem etetek. De tegnapig nem is lett volna kit, hisz a galambkák hamar megtanulták, hogy nem ott és nem akkor kapják az ebédet, sose vártak a kapu előtt, mióta az erkélyre szoktattam őket. Most meg ott voltak, és csalódniuk kellett bennem. Még este is betege voltam, hogy biztos sokan éhen maradtak – bár persze addigra már eltűnt az erkélyről az eleség. Csak hát aki nem vette észre időben, hogy mikor szűnt meg a kopácsolás, az nyilván lemaradt a lakomáról. Ezért is raktam ki ma kicsit több magocskát a szokottnál – erre ma meg Tubiapu miatt nem tudtak enni szegények. *
Hogy aztán mi lesz itt a nyáron, amikor majd (állítólag) beszüntetem a galamb-éttermet, abba egyelőre még bele se szeretnék gondolni.
*
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek