... mármint a legutóbbi mese vége.Tévedtem, hála Istennek : épségben megvannak még a kisgalambjaim. Már nem túl sokáig, mert hamarosan végleg kirepülnek: igazában nem is tudom, hogy itthon alszanak-e még. Életkoruk szerint így kéne legyen – de hát ezek, szegénykék, a fészkükből is hamarabb lettek kiüldözve, mint a tavalyiak. Lehet, hogy már a nagy virágláda mögötti alvást sem engedi meg nekik Tubiapu – noha még csak tegnap láttam őket először az erkélyrácson ücsörögni, szerintem talán még nem is tudnak rendesen repülni. Biztosat mondani nemigen tudok semmiről, mert a tubiszülők úgy félnek tőlem változatlanul, hogy ha csak bemegyek a kisszobába (és még nem is vagyok az ablak közelében), azonnal vészjeleket adnak, a picikéim pedig szófogadóan eltűnnek, mint a kámfor. Roppant mód meg vagyok sértve emiatt, mert hisz vagyonokat költök az ellátásukra, a megszakadásig cipelem nekik (jó messziről) a búzát meg a kukoricát, folyton azon töröm a fejem, hogyan és mivel lehetne az erkélyüket még komfortosabbá és biztonságosabbá tenni – mégis én vagyok az utálatos ember és a rém, akitől menekülni kell. A régebbi galambkáimmal nem így volt – de hát azóta sokat romlott a világ, ezek a mostaniak biztos többet tapasztaltak már a gonoszságból, mint a régiek.
*
Pár órával ezelőtt leírtam már a vendégkönyvben, hogy mi lett a hétfői mese vége (ma péntek van), de most ide is bemásolom ugyanazt a szöveget, hogy gyorsabban haladjunk – meg azért is, mert a vendégkönyv bejegyzései távolról sem örök életűek (nem mintha a blog az lenne), előbb-utóbb el fognak tűnni, ahogy telik a tárhely. Itt van tehát a lényeg, amit már egyszer leírtam – aztán mindjárt folytatom is tovább, nem jelzem, hogy honnan.
*
Életem egyik legszörnyűbb éjszakája volt az a június elsejei, mert majd' megőrültem a szánalomtól, a tehetetlenségtől meg a lelkiismeret-furdalástól. Ugyanis hiába imádom a galambkáimat, gyáva, pánikos és ügyetlen vagyok ahhoz, hogy érdemben segítsek rajtuk, szükség esetén. Ugyanakkor szembe is köpném magam, ha legalább meg nem próbálnám - és ettől voltam egy frászban akkor éjjel, hogy mit fogok csinálni a kicsikkel és hogyan, ha tényleg elzavarta egy idegen galambpár a kedves szülőket. (Sajnos történt már ilyen : még 2007-ben, a fiókák kikelése előtt három nappal lettek elűzve a szülők a tojásaikról. Ők kint zokogtak az egyik szemben lévő fán, én meg idebent - de nem tudtam mit tenni.)
*
Ám most végül jóra fordultak a dolgok - hála Istennek ! Hatalmas boldogság és hatalmas megkönnyebbülés volt - csak pont senkinek nem tudtam frissiben elmondani a jó híreket.
Nem bírtam aludni menni azon az éjszakán, annyira el voltam keseredve : a blog miatt úgyis itt kotlottam szinte hajnalig, aztán meg szándékosan húztam az időt, mert a lelkem mélyén nem akartam elhinni, hogy igaz lehet ez a borzalom, és ilyen csapás érhet minket, hogy árván maradnak a félkész kisgalambok.És milyen jól tettem, hogy kivártam a hajnalt !
Beóvakodtam a kisszobába, és elég messziről figyeltem az ablakot : az "idegen galamb" ott ült a rácson, és érdeklődve tekintgetett le a nagy láda felé, ami mögött a kicsik rejtőznek. Majdnem sötét volt még odakint - de sejtettem, hogy érdemes várni. Amikor pedig az "idegen" elkezdett szép halkan, hívogató hangon turbékolni (egész jól értek már galamb-nyelven), biztos voltam benne, hogy közeleg a happy end. És tényleg !!! Egy idő múlva a kicsikéim előtotyogtak a láda mögül, és rögtön letámadták az "idegent", hogy adjon nekik enni a csőréből. Közben Tubianyu is előkerült, így együtt falatozott a család - mégpedig háborítatlanul, mert ilyen korai időpontban még nem volt az erkélyen senki, rajtuk kívül.
Rólam meg akkora kő gördült le, hogy most meg a megkönnyebbüléstől szállt ki minden erő belőlem. Már sütött a nap, amikor ágyba kerültem - de nem bántam egy kicsit sem. Rég voltam ilyen boldog, mint azon a keddi hajnalon... talán mégis felnőhetnek a kicsikéim.
Vagyis az "idegen galamb" Tubiapu volt, csak azért nem ismertem föl biztosra este, mert nagyon rajta volt a bikaság szegénykémen, és szinte duplájára fújta föl magát, hogy ennyivel is hódítóbb legyen. Alighanem a gyerkőcök is azért lettek ilyen hamar kiebrudalva a fészekből (és azért bánhatott velük az apjuk a szokásosnál durvábban), mert nagyon gyötörte az udvarolhatnék, és máris újabb fiókát akart gyártani, bár a meglévők még ki se repültek. Ilyen csodát is láttunk már (az idő mindenre hoz példát előbb vagy utóbb) : Foltos Papa 2007-ben Incurkával ült az új tojásokon, mert Incurka (aki sajnos egy szem gyerek volt, Pincurka nem kelt ki a tojásból) messze nem volt még röpképes, amikor már megtojta az anyja a testvérkéit. Még kotlott is rajtuk nagy komolyan, egyedül, mikor az apukája elment enni.Szóval Tubiapu nagy dolgokra készült – én viszont jól kitoltam szegény kis Tubianyuval. Úgy alakult másnap, hogy kétszer is rosszkor szaladtam be valamiért a kisszobába : a láttomra Tubianyu mindkét alkalommal rémülten ugrott ki a fészekből. Voltaképpen csak ekkor állt össze bennem a kép, hogy miért volt Tubiapu előző este annyira MÁS, és azt is felfogtam végre a nagy eszemmel, hogy itt újabb fészkelés terveződik. Tojáska viszont még nem volt : gondoltam, itt a ragyogó alkalom, hogy kitakarítsam végre tisztességesen a fészek ládáját, hogy az újabb pincurkák már kifogástalanul tiszta lakásban nőjenek föl.
Igen ám – csak épp arra nem gondoltam, hogy elkéstem a tüsténkedéssel, illetve igen rossz időpontot választottam hozzá. Jobb lett volna megvárni, míg megszületik az első tojás, hisz azt még nem ülik a szülők, de el sem hagyják ijedtükben végleg, ha már egyszer megvan. Mentségemre szolgáljon (bár persze mindezt akkor nem gondoltam végig), hogy a kedd egy viszonylag laza nap, de utána csak a hétvégén lett volna időm akkora munkába fogni, amit az erkély elég tisztességes letakarítása jelent. Szegény Tubianyu viszont alighanem kevéssé díjazta szorgos munkálkodásomat, mert tojás azóta sem született a szép tiszta ládában. Gyanítom, hogy felköltözött szegénykém egy emelettel följebb (ahol ugyan csak keskeny kis virágerkély van, de régebben ott is fészkeltek galambok a virágcserepekben), vagy pedig elpottyantotta csak úgy akárhol a tojáskáját. Borzasztóan sajnálom, de hát muszáj volt már a takarítást is megejteni valamikor. Nekem sem esett jól, hiszen a pindurkák ott reszkettek végig a nagy virágláda mögött, és nyilván a frászt hoztam rájuk, amíg odakint matattam az erkélyükön. (Ott is ki kéne már takarítani végre, a nagy láda mögött, mert elképzelni is rossz, miben ülhet ez a két szegény kis gyönyörűség – de hát azzal végképp meg kell várnom, míg majd véglegesen kirepülnek szegények felnőttként a nagyvilágba.)
Mit meséljek még ? Tegnap (azaz június 4-én, huszonhat illetve huszonhét napos korukban) láttam Gombóckát és Gömböckét először az erkélyrácson ülni : kapaszkodtak veszettül, és hiába adott Tubiapu vészjeleket, amikor megjelentem, elmenekülni még nem tudtak. De a rácsra valahogy mégiscsak fölrepültek – mégpedig két nappal hamarabb, mint tavaly Irinyó és Pirinyó. Ők ennyi idős korukban még a fészekből se lettek kiebrudalva – szegény kis idei drágaságaim meg már lassan egy hete a virágos láda mögött alszanak, sajnálatosan.Ma már a repüléssel is próbálkoztak – és csak remélni merem, hogy nem lesz belőle baj. Nem volt boldog gyerekkoruk, és nem is hittem igazán, hogy épségben felnőnek, hisz más se jutott nekik az életük első három hetében, mint eső és novemberi hideg. Mégis galamb lett belőlük – amiért nem győzöm ámulva csodálni a szüleiket. Lassan bele kell törődnöm, hogy elveszítem őket – és csak a reményem marad, hogy jóra fordul a drága kicsi életük.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Lilcsicsi 2015.06.08. 22:49:10
Első hozzászóló lettem! Legalábbis azt hiszem. Nem igazán tudok ezen a rendszeren eligazodni...
sajnálom, hogy el kell búcsúznod a kicsiktől, de reméljük, hogy még visszajarnak hozzád néha s lehet akkor jönnek, amikor a legkevésbé számítasz rájuk. :)
Napsugi Őnagysága? Számolok és lassan már hat éves lenne... vagy öt... a lényeg, hogy már felnőtt nő, azonban ennek semmi jelét nem mutatja. Továbbra is olyan rakoncátlan, mint mikor legutóbb itt jártam. Ezért szoktam néha Pán Petrának hívni. Elvégre Péter csak nem lehet! :)
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.06.09. 00:58:03
Ő Panna Petra - kicsit á-san ejtve a panna-t.
Bizony, egy öt-hat éves hullámos hölgy már nemhogy felnőtt,
de lassan (hat éves kora után) idősödő asszonyságnak számít.
Legalábbis a fészkeltetést nem javasolják hat éves kor után...
Büszke lehetsz és boldog, mert (ha jól tudom) Napsugi még soha nem volt beteg.
Ez persze részben szerencse dolga - de csak részben !
Kell hozzá egy nagyon jó gazdi is. :-))
Én úgy emlékszem, kommentelgettél te már ebben a blogban is, nem csak a FREEBLOG-on.
Csak talán inkább a vendégkönyvbe írtál...
Ezt megteheted most is, ha neked úgy kényelmesebb -
de én jobban örülnék, ha maradnál az "igazi" kommenteknél,
vagy felváltva használnád ezt is, azt is.
Ugyanis ha véletlenül az aktuális meséhez szólsz hozzá,
a vendégkönyvben később már nem lehet (illetve bonyolult) dátum szerint visszakeresni,
hogy mit is mondtál valamilyen témáról éppen.
Továbbá a vendégkönyvben nem is maradnak meg "örökre" a szövegek.
Ha betelik a tárhelyem, az új kommentek mindig ki fognak ütni egy-egy régit.
Amit viszont ide írsz, az meglesz mindig, amíg a BLOG.HU létezik.
Nem tudom, mit találsz bonyolultnak : szerintem csak szokatlan.
Pedig könnyű tájékozódni :
ott van a jobb oldali sávban az új kommentek doboza,
abban láthatod, hogy kaptál-e már választ tőlem (vagy mástól).
Csak ne a névre kattints rá (mert az nincs belinkelve),
hanem a bejegyzés címére, a betekintő szöveg után.
Akkor hipp-hopp, máris ott vagy abban a bejegyzésben, ahol legutóbb hozzászóltál.
Sőt azt is megteheted,
hogy a kommentes doboz aljában kattintasz az "Utolsó húsz" feliratra,
és akkor ömlesztve megkapod az utolsó húsz kommentet.
Talán úgy kényelmesebb olvasni...
Első hozzászóló máskor is leszel, sőt legtöbbször -
mert sajnos semmi sincs már úgy, ahogy régen volt.
Mint látod, eleve nem olvassa szinte senki a blogot,
de aki mégis, az is hallgat, mint a sült hal, hozzá nem szólna, világ kincséért sem.
Állítólag ma már nem is trendi blogot írni,
mert a népek a FACEBOOK-on lógnak, és ott cserélnek eszmét mindenről.
Én viszont nem vagyok fönt a FB-on (nem is leszek), maradok a blognál.
(Maga a blog egyébként állítólag össze van kötve a FB-kal,
lájkolhatók és megoszthatók a mesék.)
Hogy ne okozzak csalódást, elmondom, hogy este kilenc és tizenegy között
általában nem vagyok gépnél, mert akkor folynak az esti szertartásaink a madárkákkal.
Mi nem használjuk a nyári időszámítást, úgyhogy nálad ez egy órával később van.
Vagyis nagyjából tíztől éjfélig ne számíts válaszra tőlem soha.
Most viszont futok a következő bejegyzéshez -
bár talán jobbanm tenném, ha aluszkálni futnék. :-))
Lilcsicsi 2015.06.09. 16:26:11
Igen, lassan már egy klimaxos nőszemély lesz... lehet, hogy azert ilyen mert változó korban van?? Mit gondolsz?
Igen, hál' Istennek, semmi baja nem volt a picimnek, az állatorvos száma sem volt még hívva. Szerencsére.
Igyekszem jó gazdi lenni, hiszen van egy nagyon jó mentorom!
Igen, inkább szokatlan, de majd belejövök. Azt, hogy nincs aki blogol vagy hogy már nem divat; én nem állítanám. Talán csak az emberek tűntek el. Azért remélem nem leszünk olyan egyedül :)
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.06.09. 16:41:29
csak közben írom az új mesét.
Muszáj, mert ma van Csuvika születésnapja.
Viszont közben odakint dörög az ég és villámlik :
normális ember ilyenkor nem ül a gépnél (pláne nyitott ablaknál).
Még nem is reggeliztem, mert nem volt rá időm meg türelmem. :-))
Ha nem csap agyon a villám, nemsokára lesz új mese.
Aztán majd jövök és válaszolok "rendesen".
Addig pusszantunk, Napsugiddal együtt.
Ő nem fél a vihartól ?
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.06.10. 00:59:54
Igen, sajnos eltűntek az emberek, senki sincs már velünk a régi társulatból.
Ez önmagában is szomorú, de nagyobb baj az, hogy MIÉRT tűntek el.
Akad ugyan olyan is, akivel személyes konfliktusba keveredtem, de nem ez a jellemző :
a madarasok szinte mind azért morzsolódtak le innen, mert elvesztették a madaraikat.
Vagy maguk mondtak le róluk - amire nálam nincs bocsánat.
Volt (nem egy), akinek meghalt a madárkája, másnak elszökött -
és sajnos többen is úgy változtattak a saját életükön,
hogy abba már madár többé nem fért bele,
ezért másokra bízták az addig dédelgetett kedvenceiket.
Nekem ez hatalmas csalódás volt minden esetben,
mert pont olyan emberekről van szó,
akikért tűzbe tettem volna a kezemet, legalábbis madár-ügyekben.
Így aztán magunkra maradtunk... valahogy nem is csodálom.
Drága Csipikém elvitt magával mindent, ami szép és jó volt az életünkben -
így elvitte a blogot is (sőt a jó öreg FREEBLOG-ot is, nem sokkal később).
Most Szabolcsban van egy barátnőnk, nagyon-nagyon messze,
aki maga sajnos nem madaras, de szereti a picikéimet,
és törődik velünk, amennyire az erejéből futja.
Ő már nem gyerek, de még nem is nyugger : tenger a dolga, nem tud folyton a gépen lógni.
Nem ide szokott írni, hanem a vendégkönyvbe, és nem túl gyakori vendég nálunk.
Nemrégiben felbukkant egy hozzád hasonló (kicsit fiatalabb) kislány Borsodból,
de róla még nem lehet tudni, hogy megmarad-e tartósabb ismeretségnek.
Most kapta élete első madarát, egy hullámos fiúcska személyében.
Újabban sajnos az a forgatókönyv járja, hogy megjelennek itt ismeretlenek,
kérdeznek ezt-azt madarakról vagy blogszerkesztésről,
aztán ha megkapták a választ minden kérdésükre, soha többé nem látom őket.
Bizonyára ez is egy égi jel, hogy nem kéne már erőltetnem a blogolást.
De azért csak erőltetem, mert makacs vagyok, mint az öszvér. :-))