Legtöbben nyilván még föl se fedeztétek a tegnapi bejegyzést,
és máris itt a következő, amire egyetlen porcikám se vágyott.
Az még csak hagyján, hogy lusta vagyok naponta firkálni
és hajnalig a gép mellett ücsörögni -
nagyobb baj az, hogy ami éjszaka történt, az nem hiányzott egyikünknek se,
legkevésbé a főszereplőnek, szegény Csuvikának.
*
Jó későn (vagy inkább már korán) feküdtem le,
mivel sokáig tötyögtem az előző mesével,
utána meg úgy találtam, hogy ennyi munka után jár még nekem egy kis szórakozás,
elkezdtem híreket olvasni, inkább csak lustaságból, hogy ne kelljen még fölállnom.
Nagy hiba volt, mint később kiderült.
Fél négykor kerültem ágyba (másoknál már fél öt volt),
és alig egy óra múlva, legmélyebb álmomból, Csuvika egetverő ordítása ébresztett.
Azonnal fölismertem a hangját, pedig valójában nem is hasonlított a szokásosra :
nem hasonlított az semmire, maga volt a Rémület Hangja.
Valami egészen elképesztő rikácsolás, hihetetlen hangerővel,
amilyet sem ember, sem állat nem volna képes ép ésszel kiengedni a torkán.
Ugrottam ki az ágyból, mint akit a darázs csípett meg,
és már a sötétben próbáltam nyugtatgatni Csuvikát, míg kerestem a villanykapcsolót.
Tudtam persze, hogy hiába :
volt már módom néhányszor végigélni a két hímecském hasonló őrületeit
(a tojócskáimnál ilyet sose tapasztaltam), így tudom, hogy ilyenkor nincs mit tenni,
kár minden szóért, mert a madár magán kívül van,
meg se hallja, amit mondok neki, sőt fel sem ismer, azt se tudja, hol van.
És még ha a rikácsolás lenne a legnagyobb baj !
De nem az, hanem a pánik, ami kiváltja
(csak tudnám, hogy magát a pánikot mi váltja ki),
és ami arra készteti szerencsétlen madarat, hogy esze nélkül meneküljön,
nem tudni, mi elől, nem tudni, hova.
Mondom : végigéltem már egy-két ilyen esetet,
napra pontosan két és fél éve Csuvikával is -
de ennyire szörnyű egyik se volt, mint ez a ma hajnali.
Csuvika egy rakéta sebességével cikázott ide-oda a kalitka négy fala között :
hatalmasakat vetődött, de esküszöm, még csak a szárnyait se használta.
Mint egy ordító kis rögbi labda, pattogott innen oda, onnan ide :
ütötte-verte magát, ment neki ész nélkül mindennek,
hisz ilyenkor nem is lát a szerencsétlen, hiába van nyitva a szeme.
Csivikét sokáig kellett keresnem a félsötétben,
míg végül a kalitka aljában találtam meg szegénykét,
reszketve és a rácsba kapaszkodva.
Csak nézett rám rémülten, hogy mi ez az egész,
és várta, hogy én majd biztos tudok valamilyen megoldást,
amitől helyre áll a világ rendje, és megnyugszik Csuvika.
De persze hiába várt tőlem bármit pici angyalkám,
én se tudtam a gyógyírt Csuvika bajára.
Fölmerült bennem (már máskor is, még Csupikával, nem csak most),
hogy esetleg kimarkolom a kalitkából, amikor épp megül valahol egy-egy pillanatra -
de nem mertem megtenni, se most, se régebben,
mert a hullámos állítólag kifejezetten hajlamos az infarktusra,
nem akarom kockáztatni, hogy a kezemben haljon meg ijedtében.
Pedig akkor legalább nem ütné-verné magát,
ha a markomban várhatná meg, míg magához tér.
Fölgyújtottam szinte az összes villanyt,
leszedtem a kalitkáról majdnem minden takarót,
és közben folyamatosan szóval tartottam Csuvikát,
bízva abban, hogy előbb-utóbb csak lesz értelme beszélni hozzá.
Így is lett – csak nagyon sokára.
Pontosan persze nem tudom, meddig tartott az őrület,
de lehetett legalább negyedóra – és ennyire hosszú nem szokott lenni,
az eddigi tapasztalataim alapján.
Meg persze ennyire szörnyű sem...
Igaz, mindig az a legrosszabb, amit az ember éppen átél.
Mikor magához tért szegény Hercegem,
próbáltam számba venni, hogy megvan-e mindene,
hisz nézni is rossz volt, ahogy verte magát neki mindennek az őrületben.
Úgy tűnt (és azóta is úgy tűnik), hogy egyben maradt szegénykém -
én meg keserűen röhögtem azon, hogy jól megmentettem őt a befogástól.
Szerdán pont azért nem vittem el őt komolyabb vizsgálatra a lábával
(a mellett, hogy közben nagyjából rendbe is jött az a lábacska)
hogy megkíméljem a kalitkában való kergetőzéstől,
hisz azzal csak ártanék az egyébként sem tökéletes lábának -
és erre tessék : amit nem végeztem el én, azt ő elintézte saját magának.
Szerdára visszamondtuk az orvost, csütörtök éjjel meg kitört az őrület.
Ilyen iszonyatos ütközéseket a legádázabb kergetőzés se váltott még ki Csuvikánál,
amilyeneket most szenvedett el szegénykém, hogy nem én kergettem, hanem a démonai.
Ezzel az erővel akár az orvoshoz is elmehettünk volna...
az sem ártott volna neki többet (mármint a befogás), mint ez az éjszakai pánikroham.
Mikor végre lenyugodott szegénykém, csak bámult rám értetlenül és méltatlankodva,
hogy milyen eszement ötletem támadt már megint,
mit keresek a kalitka előtt éjnek éjszakáján, és miért gyújtottam föl a kislámpákat,
miért nem hagyom őket békésen aludni.
Lihegett a boldogtalan, mint aki nagyon elfáradt,
és láthatóan fogalma se volt mindarról, ami odáig történt.
Meg is volt ijedve, hogy mit keres az etetős botocskán,
mikor neki ilyenkor a kakasülőn van a helye.
Csivike tért észhez hamarabb (bár ő végig észnél volt, csak félt),
ő mászott vissza elsőnek a hálóhelyükre.
Kínáltam neki mindjárt a vizecskét, és egyáltalán :
igyekeztem mindent úgy csinálni, mintha még csak most készülődnénk a lefekvéshez.
Csuvika gyanakodott ugyan, hogy itt valami nem stimmel,
de azért egy idő után ő is fölmászott szépen Csivike mellé.
Mégpedig a csipeszlépcsőkön mászott, váltott lábakkal, ahogy kell.
Ezt azért jegyzem meg külön, mert mióta baleset érte a lábacskáját,
nemigen láttam még őt váltott lábakkal lépcsőt mászni.
Inkább páros lábbal ugrik, ahova lehet, vagy pedig nem mászik, hanem röppen.
Tisztára úgy tűnt (bár ez még humornak is túl fekete),
hogy a sok ütközés inkább javított a lábacskáján, mint rontott.
Valahogy elvergődtünk a villanyoltásig – addigra már hajnali öt óra volt.
Csuvika elfordult szépen az alvós pózába :
bíztam benne, hogy talán most már nyugalom lesz.
A kalitkában lett is – bennem viszont nem annyira.
Pont elég lett volna izgalomnak a tegnapi napra a halottnak hitt galambocskám :
hogy mindazok után, amiket a tegnapi bejegyzésben elmeséltem,
még éjszakára is kapok egy kis extra programot -
hááááát..... ennek valahogy nem bírtam felhőtlenül örülni.
Arról nem beszélve, hogy jégkockává fagytam :
gyakorlatilag egy szál semmiben alszom, mert utálom, ha melegem van,
a szobában pedig le van kapcsolva éjszakára a fűtés.
Mivel Csuvika magánszáma alatt legkisebb gondom is nagyobb volt a hidegnél,
az egész cirkuszt egy szál bugyiban és atlétatrikóban, mezítláb élveztem végig,
a nem egészen húszfokos szobában.
Mire a madárkák lenyugodtak, nekem már FÁJT a hideg.
Irtó érdekes volt, ilyet még sose éreztem.
Nem baj, megyek a jó meleg ágyikóba – gondoltam én, és mentem is.
Csak éppen minek ?
Öt óra körül járt az idő, mikor másodszor is lefeküdtem végre,
de fél nyolckor még nem aludtam.
Aztán tízkor meg csörgött a vekker, mert ugye a madárkákra is gondolni kell...
Hogy egyáltalán működőképes vagyok ma (úgy, amennyire),
azon egész nap őszintén csodálkozom.
*
Az erkélyről viszont jó híreim vannak :
a déli etetésnél egy fia galambocska nem várt, sem a fészekben, sem a betonon.
Vagyis most már egész biztos, hogy mind a két Kisgonci röpköd a szüleivel.
Még el se merem hinni – pedig biztos, hogy igaz.
Délután már be se vittem a kisszobába a fényképezőt, mondván, hogy minek.
Hát erre mit látok ?
*
*
Az én két kis tündérem illedelmesen csücsült a fészekben, és várta a vacsorát.
Csiporogtak, repestek a szárnyacskájukkal, míg szórtam nekik a magokat -
és bizony nem vártak senki másra, jöttek szépen csipegetni rögtön, ahogy kell.
Amikor pedig jóllaktak, visszaröppentek a jó kis fészkükbe,
hogy összebújva, jó testvérkékhez illően várják az esti elalvást.
(A fényképező meg közben mégiscsak előkerült.)
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
budgieee 2015.10.29. 18:12:35
Éjjelre mindig letakarod a kalitkát minden oldalról és elöl is valamennyire(ha jól tudom) amitől szinte teljes sötétben vannak így sokkal könnyebben megijedhetnek egy apróságtól is. A teljes sötétről, kalitkaletakarásról régebben azt olvastam hogy nem jó a madaraknak, nem érzik biztonságban magukat,könnyen megijedhetnek egy hétköznapi dologtól is ha semmit se látnak mert prédaállatok így könnyen menekülni kezdenek,pánikba esnek. Tehát sokat segít, sok megijedést megelőzhet ha van éjszakai világítás nekik.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.10.29. 22:36:50
hogy bármilyen elektromos szerkentyű be van kapcsolva a lakásban.
(Igaz, a hűtő mindig működik - de hát azon nem lehet segíteni.)
Továbbá nagyon is elképzelhető,
hogy éppen Csuvika lenne az akadálya az éjszakai világításnak -
ugyanis ő az, aki nyüszítve figyelmeztet, ha netán égve felejtem az állólámpát,
amikor kimegyek bagózni az ő letakarásuk után.
Pedig attól a lámpától nem sok fény éri őket, amikor már rajtuk van a takaró.
Az én icipici kis égőmet (meg a monitor fényét) elviseli szegénykém,
míg itt ülök a gép mellett éjszakánként -
de ha megfeledkezem magamról és túl sokáig fönt maradok,
egy idő után megint nyafogni kezd, hogy most már ideje volna villanyt oltani mindenhol.
Valószínűleg csak sötétben tud rendesen aludni, mert ahhoz van szokva.
A takarónak itt nincs sok szerepe a fény szempontjából, ha már én is lefekszem,
ugyanis minden ablakunk az udvarra néz, ahol csak fák vannak meg bokrok,
világítani legföljebb a hold világít.
A környező házak elég messze vannak ahhoz, hogy az ablakaikból ne jöjjön ide fény -
de amíg lombosak a fák, nem is látjuk a környező házakat.
Vagyis nálunk éjszaka teljes a sötétség, letakarás nélkül is.
Nyilván csak szokás kérdése, de tény,
hogy nem szoktak örülni nyáron a madárkák a takarótlan éjszakáknak.
Amikor a hőség miatt nem takarom le őket,
csak egy függönyt akasztok a gépem asztala és a kalitka közé
(amit aztán le is veszek, mielőtt lefekszem),
mindig nagyon kétségbe vannak esve, hogy hogy lehet így aludni.
Legtöbbször meg is várják szegénykéim nyitott szemmel a teljes sötétséget,
nem tudnak elaludni, ha nincsenek letakarva, nálam meg ég még a villany.
Pedig ez aztán tényleg pici kis fény, ami itt van a klavi fölött.
(Igaz, hogy a monitor viszont nem olyan kicsi...)
Szóval nem tudom... de mondom : keresem én is a megoldást.
Csuvikával most másodszor fordult elő ilyen szörnyű éjszaka (Csupikával többször),
ám az első eset után másnap kiderült, hogy éjszaka földrengés volt.
Én nem vettem észre, de attól még Csuvika érezhette.
(Könnyen megtalálod az ABC-s tartalomjegyzékben, "Földrengés" címszó alatt.)
budgieee 2015.10.31. 12:27:50
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.10.31. 15:59:27
amitől Csuvika megijedhetett két és fél évvel ezelőtt.
Pedig ébren voltam - ahogy írtam is, a "Földrengés" című mesében.
Visszaolvasva nyilvánvaló, hogy a madárkák már előre tudták,
hogy valami rossz következik majd az éjjel.
Mint ahogy az esőt is sokkal biztosabban jelzi Csivikém,
általában már előző este, mint bármelyik időjós portál.
Érzékeny kis műszer egy ilyen pici szárnyas,
sokkal több mindent (vagy legalábbis MÁST) fog fel a világból, mint az ember.
Így aztán nem csoda, ha sokszor nem értjük a jelzéseiket. :-((
budgieee 2015.10.31. 19:43:32
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.10.31. 23:01:14
Ugyanis többször tapasztaltam ugyanezt, amit itt leírtál
(hogy mintha látnának-hallanának valamit a madárkák, amit én nem),
de mindig leintettem magam azzal, hogy bolond vénasszony, ne képzelődj.
Csipikééknél nemigen emlékszem ilyen esetre
(de velük nem is volt módom annyi időt tölteni, mint a mostaniakkal, mert akkor még dolgoztam),
viszont a Csivi-Csuvi párossal többször is volt ilyesmi élményem.
Rejtélyes dolgok ezek...
az állatoknak (úgy tűnik) igenis vannak "földöntúli" képességeik.
Talán meséltem már máskor is,
hogy az egyik kolléganőmnek volt egy nagyon öreg hullámosa, meg egy kutyája.
A kutya és a madár imádták egymást.
A madár a verandán lakott, a kutya meg valahol beljebb aludt, talán a konyhában vagy szobában.
Egyik este csodálkozott a család, hogy a kutya nem volt hajlandó bevonulni a szokásos hálóhelyére,
hanem ragaszkodott hozzá, hogy kivételesen ő is a verandán tölti az éjszakát.
Nem lehetett beljebb csalogatni semmivel, ráhagyták, hogy legyen úgy.
Reggelre a madárkát halva, a kutyát meg sírva találták.
Ő pontosan tudta, hogy mi fog következni, pedig a család nem vett észre semmit a madáron.