... mármint a reményt, hogy óvatos kis Tündérboszorkányom
fog még a tenyeremből falatozni kalitkán kívül is egy szép napon.
Talán sűrűbben kéne próbálkozni – ám az az igazság,
hogy valami nagyon én sem igyekszem elérni ezt az idilli állapotot.
De azért ha eszembe jut, időnként kínálgatom.
Legutóbb a múlt héten – csak még nem volt alkalmam beszámolni róla.
*
Csivike imád a kalitka külső falán ücsörögni.
Kedvenc trónusa egy kényelmetlen műanyag rudacska,
az ajtó tetejétől talán arasznyi távolságra.
Nem győzök ámulni (és persze olvadozni) a bátorságán,
amikor ott éri a vacsoraosztás a szokásos őrhelyén,
és nem repül el az én oroszlánszívű amazonom,
még csak odébb se sétál, valahova följebb a rácsokon,
hanem békésen tűri, hogy ott matatok közvetlenül mellette.
Forgatja a kis fejét a kezem után, érdeklődve, okosan -
és figyeli, hogy rendesen megtömöm-e nekik a vacsorához a tálkákat.
*
Ilyenkor mindig nagy a kísértés, hogy megkínáljam őt valamivel :
néha szokta is jelezni, hogy nem bánná a dolgot, amikor olyan kedve van.
Bár aztán legtöbbször kiderül,
hogy csak elképzelni meri a kalitkán kívüli falatozást, megtenni már nem.
Vagy ha meg is tenné, Csuvika kezd ordítani kétségbeesetten a mászókáról,
hogy legyen esze, mit csinál, kalitkán kívül nem szabad hinni a Maminak.
*
Viszont aznap Csuvika éppen nem figyelt, amikor ezek a képek készültek,
így módom volt Banyácskámmal kicsit hosszabban kísérletezni.
Első nekifutásra mindjárt ajtóstul rontottam a házba :
a tenyeremből kínáltam neki a zabocskát,
ám ő ezt súlyos tolakodásnak vette (jogosan), hiába imádja a zabot.
Biztosra vettem, hogy pillanatokon belül faképnél hagy,
olyan sértett és riadt képet vágott szegénykém.
De nem.
Maradt a helyén, csak értésemre adta, hogy lassabban a testtel.
*
Beláttam, hogy a tenyerem túl bizalmas kapcsolat így kalitkán kívül,
és visszaszórtam a zabszemeket a helyükre, a barna tálba.
Gondoltam, majd onnan talán elfogadja,
mert a markomban tartott edény mégsem a markom.
Csivike azonban még mindig hezitált : bele se szagolt a zabocskába.
Mivel pedig annál jobban nemigen szeret semmit,
biztosra vettem, hogy aznap este már nem lesz közös falatozás.
*
De azért nyújtottam neki a piros tálkát is, benne a PREMIUM-mal,
amikor az került sorra a porciózásnál. (Amúgy a PREMIUM Csuvika kedvence.)
És lássatok csudát : Csivi Pipi eddigre összeszedte a bátorságát,
igenis belevetette magát a piros etetőbe, fülig érő csőröcskével, boldogan.
Még azt se bánta, hogy közben fényképezem.
Igaz, vaku nélkül – de általában azt se szokta tűrni.
Pláne nem olyan helyzetben, ami egyébként is izgatottá teszi.
Most viszont semmi kifogása nem volt a masinám ellen,
csináltam róla egy kazal képet (csak kevés lett használható).
*
*
*
Mindennek már tegnap volt egy hete :
azóta sosem ült vacsoraosztáskor Csivike a trónusán,
pedig szeret ott ücsörögni, most is onnan panaszolja, hogy jön az eső.
Úgyhogy a közös falatozás gyakorlásában egyelőre nem jutottunk előbbre.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
R Andi 2016.04.07. 11:03:45
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2016.04.07. 11:38:58
Sőt nekem se, mert ezt így még sose gondoltam végig.
Pedig teljesen logikus - de eddig nem jutott eszembe.
Imádják a lakosztályukat szegény kis védtelenjeim.
Nagy baj volna, ha nem így volna, mert ha maguktól nem mennének haza,
én biztos nem tudnám bevarázsolni őket a helyükre.
Szerencsére csak egyszer kellett végigcsinálnom az idevágó cirkuszokat,
amikor Csipike és Csupika tanultak röpködni.
Nem kívánom az ellenségemnek se. :-))
Később Csivikét már Csupika tanította meg a házirendre és a repülés fortélyaira,
Csuvikát meg Csivike - bár ő maga se tudott rendesen közlekedni Csupika nélkül.
Nem tudom, másoknál hogy van ez - én azt láttam a madárkáimnál,
hogy a hímek jobban tájékozódnak, ők mutatják az irányt a tojóknak.
Na de nem ezt akartam mondani, hanem a kalitkát.
Szegénykéim vakon hisznek abban, hogy az megvédi őket mindentől -
és ebben a meggyőződésükben az sem ingatja meg a hitüket,
hogy kalitkán belül szoktak a markomba kerülni.
Ha bármitől félnek vagy megijednek, azonnal rohannak haza.
A ketrecben biztonságban érzik magukat, noha az ajtót nem tudják magukra csukni. :-))
Ha nem egészen biztosak benne, hogy mennyire vannak veszélyben
(például furkál a szomszéd vagy mérsékelten dörög az ég, netán becsönget valaki),
akkor nem mennek teljesen haza, de odarepülnek az ajtó közelébe,
hogy szükség esetén egy pillanat alatt bent lehessenek.
Irtó helyesek, hogy ennyire bíznak a lakosztályukban.
Az meg még bizonyára nem tűnt fel nekik, hogy én nem tudok repülni. :-))