Mégiscsak el kéne mesélni ezt a napok óta tartó lámpadilit,
bármennyire is késő van már ahhoz, hogy most kezdjem (alvás megint nem lesz),
és bármennyire is tiltakozik a nyamvadék lábam az újabb ücsörgés ellen,
amint azt már a vendégkönyvben délután elzokogtam Dáginak.
Tegnapelőtt kezdődtek a lámpás bajok
(ezt is elmeséltem nagyjából a vendégkönyvben, még frissiben) :
gyanútlanul fölkapcsoltam a kalitka fölötti kislámpát késő délután,
és abban a pillanatban valami egészen furcsa, magas, nyüszítő hangot hallottam.
Első körben saját elmeállapotomról gondoltam nem túl hízelgő dolgokat,
de mégse velem volt a baj : kipróbáltam többször is,
csakis akkor hallottam ezt az éteri hangot, ha fölkapcsoltam a lámpát.
Akkor viszont mindig.
Ugyanarról az elosztóról működik a saját kislámpám is a klavi fölött,
de az nem csinált semmi rosszat, kicsit se nyüszített.
Vagyis nem az elosztó lehetett a hibás, hanem a madárkák lámpája,
amit amúgy is likvidálni akartam már a használatba vétele óta,
mert borzasztóan zavart a kissé rózsaszínes fénye -
csak időt és alkalmat nem találtam rá, hogy elmenjek lámpát vadászni.
Pedig nem hiába mondják, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja.
Most, hogy már muszáj volt, rögtön el bírtam zavarni magam az IKEÁ-ba,
amit nyilván megtehettem volna hamarabb is, ha komolyan veszem a problémát,
és nem érem be kényszerűségből a rusnya rózsaszín lámpával.
(Azért az igazsághoz tartozik, hogy az IKEA honlapján se találtam olyan lámpát,
amiért érdemes lett volna minden mást halasztva odarohanni.)
Mindenesetre csütörtök délután nem rohantam sehova,
hanem körülnéztem itthon, hisz csavarogni már késő lett volna.
Tudtam, hogy van valahol egy sose használt kislámpám,
amit szintén az IKEÁ-ban vettem és szintén a madárkáknak :
gondoltam, végszükségben jó lesz, még ha nem is tökéletes,
hisz világítás nélkül nem maradhat estére a kalitka.
Úgyhogy állhattam neki hőségben és szélviharban,
mikor úgyis alig éltem, soron kívül lámpát szerelni.
Nem egy tragikus magasság az ajtófélfa teteje,
de azért a sámlira is igencsak félve másztam föl,
hisz a padlón is alig álltam a lábamon.
A furkáláshoz (kis kézi fúróval, mert másmilyenhez nem mernék nyúlni)
pedig mégiscsak erő kell, nem is kevés, mert elég kemény az ajtófélfa.
*
Visszanézve most utólag az összes fényképet, úgy találom,
hogy ez az első, szürke kis lámpa volt a legcsinosabb, ez lett volna a legjobb.
Ráadásul fölszerelnem is pompásan sikerült, abszolút stabilan állt a helyén.
Csak hát a nyaka... az a szép, hosszú libanyaka... az bizony nem felelt meg.
(Nyilván pont amiatt nem használtam eddig se – de amikor vettem, nem volt más.)
Biztos voltam benne, hogy frászt kapnak tőle a madárkák
(túl közel is volt a kalitkához), meg hát útban van nekik a repülésnél,
ha netán éppen a lakosztályuk tetejéről startolnak.
Hogy a hazafelé útról már ne is beszéljünk !
Ismerve az én hős vitézeimet, a nyakamat tettem volna rá,
hogy nem lesz merszük hazarepülni, ha belelóg nekik a képbe a szép új lámpájuk.
Így aztán egy darabig gyönyörködtem a művemben,
majd nekiálltam leszedni szegényt, közvetlenül a fölrakás után.
Azzal vigasztaltam magam, hogy úgyis túl hosszú és keskeny az ernyője,
eléggé elnyeli az égő fényét, mert az mélyen van, még akkor is, ha hosszúkás.
De azért borzasztó szerencsétlennek éreztem magam,
hogy mászhatok vissza a sámlira, és addig is hiába dolgoztam.
Szegény madárkákat is nagyon sajnáltam,
mert ők le voltak takarva a szerelés idejére (abban az iszonyatos hőségben),
mert még azt se szeretik, ha a padlón állva fölnyúlok a lámpához :
ha sámlira állok mellettük, pánikba esnek és össze-vissza törik magukat.
(Ez nem most derült ki, tudom már régen, mert sajnos ki lett próbálva.)
De hát valamit muszáj volt fölszerelnem nekik – ha nem ezt a lámpát, akkor mást.
*
Túl sok választásom már nem maradt,
és ami igen, az tényleg csak végszükség esetére jó :
a konyhában, a gázcsövön díszeleg nekem egy ősöreg, ócska, koszos kis lámpácska,
nagyon gyönge égővel, ami éppen csak annyi fényt ad, mint egy gyertya lángja.
Szeretem a hangulatvilágítást,
esténként csak ez a pici kis lámpa szokott nekem világítani, kivéve, ha eszem.
(Szenvedtem is szörnyen azon a két estén, míg nélkülöznöm kellett.)
Jobb híján behoztam tehát ezt a kis műanyag vacakot,
és simán fölakasztottam egy egyébként is meglévő kampóra
(olyan már az ajtófélfa, mint egy ementáli sajt) - ezzel meg is volt a szerelés.
Vagyis teljesen fölöslegesen vacakoltam vagy két órát
a régi-új szürke lámpa le-föl szerelgetésével :
túl lehettem volna tíz perc alatt a lámpacserés cirkuszon,
ha rögtön ezt a kis ócskát választom, és nem akarom kipróbálni a szebbet,
amiről már sok éve megállapítottam, hogy rossz vétel volt, nem felel meg nekünk.
*
Az ócska kis rusnyaság egész jó fényt adott,
hisz majdnem hogy semmi se takarja benne az égőt -
én azonban aggódtam, hogy nem eléggé biztonságos (meg hiányzott is a konyhából),
így tegnap elhajtottam magam vásárlás közben az IKEÁ-ba,
azzal az elhatározással, hogy VALAMIT mindenképpen veszek,
még ha nem is találok igazán megfelelőt.
Ehhez képest egészen jót (sőt szinte tökéleteset) találtam (bár elég drágán) -
nem is értem, hogy nem tűnt ez föl nekem a honlapjukon.
Talán azt hittem róla, hogy falba szerelős, nem pedig madzagos.
*
Mindenesetre nagyon megörültem neki, és még egy fiatalembert is leszólítottam,
hogy olvassa el nekem a kiszemelt lámpácska nevét (túl messze volt, nem láttam),
nehogy másik dobozt vegyek el a helyett, amit kinéztem a működő lámpák falán.
Később még szerelési tanácsokkal is ellátott ez a férfiú,
sőt olyan helyes volt, hogy a madárkákért is aggódott,
nem fogja-e őket túlságosan melegíteni a lámpa, ha a kalitka fölött van.
Úgyhogy mégiscsak meglett a jónak tűnő lámpa : alig vártam, hogy fölszerelhessem.
Sajnos azonban a mai nap már nem alakult olyan szerencsésen, mint a tegnapi,
így a szerelés (is) elmaradt délelőtt, mert nem voltam jól, nem csináltam semmit.
Viszont a feladat meg izgatott közben, így délután nekiálltam, hátha túlélem.
Szegény madárkák megint csak megkapták a piros paplankájukat
(már nem is igen tiltakoztak, beletörődtek, hogy megzakkant a Mami),
én meg megint eltöltöttem vagy másfél órát a sámli magasában,
mert nem is volt olyan egyszerű a feladat, nemigen hagyta magát fúrni a félfa.
Pedig a furkálásban, csavarozásban bajnok lehetnék a vénasszony kategóriában -
de ma valahogy nem akartak szót fogadni nekem a szerszámok.
Vagy inkább az ajtófélfa. Millió lyukat fúrtam már szegénybe, de ma nem hagyta.
Úgyhogy megküzdöttem az eredményért rendesen –
és még nincs vége, mert nem tökéletes, bár egyelőre így is megfelel.
Majd ha egyszer jobb napom lesz, kijavítom a hibákat (mert vannak).
*
Sajnos ez a lámpocska is elég mély, így a fénye lehetne kicsit több.
De most nyáron talán nem is baj, hogy ilyen kis finoman világít.
Valamivel úgyis közelebb van a madárkákhoz, mint az eddigiek,
és én tényleg nem akarom, hogy nagyon melegítse őket.
Azt meg majd csak megszokjuk, hogy kicsit sötétebb van, mint eddig volt.
*
Ennyit tehát a lámpáról – és most lássuk a madárkákat !
Nehéz itt újat mondani, mert a vendégkönyvben szinte mindent elmesélek rögtön -
így azt is tudja már, aki követ minket, hogy tegnap fogságba lettem ejtve.
Csuvi Uraság (aki szintén rendelkezik boszorkányos képességekkel,
épp úgy, mint szíve hölgye) nálam is jobban tudta, hogy muszáj vásárolni mennem,
viszont kicsit se pártolta ezt a programot, mert utál bezárva lenni a kalitkában.
Márpedig bezárva hagyom itt őket, mióta Csuvikának gondjai vannak a repüléssel.
Tegnap is így terveztem : gondoltam, majd később rabosítom őket,
reggel hadd fussa le Csivike a szokásos köreit, Csuvika ilyenkor még úgyse jön ki.
Nem ám – amikor megtehetné !
Viszont ha nem teheti meg, az ugye egészen más eset.
Eltűntem úgy tíz-tizenöt percre a szobából, és mikor visszajöttem,
nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek : mindkét gazfickóm a mászókán trónolt.
Mégpedig úgy (ismerem már őket), mint akik nagyjából estére tervezik a hazavonulást.
Meg voltam lőve, de próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben volna :
összeraktam a csekkeket (postára is kellett mennem), megreggeliztem,
ezzel-azzal még tötyögtem, hogy teljen az idő – de hiába.
Ötdekás kis zsarnokaim továbbra is kiválóan érezték magukat a mászókán,
eszükben se volt távozni onnan – pláne nem a kalitkába !
Közben viszont már kettő körül járt az idő : muszáj volt lassan elindulnom.
Nem volt mit tenni : haza kellett zavarnom őket erőszakkal, bár vérzett a szívem.
Először cselhez folyamodtam : elkezdtem leszerelni Csuvika hidacskáját,
ami a mászókát és a szekrény tetejét köti össze (és még nem használta senki).
Biztos voltam benne, hogy ha matatni kezdek a mászókán,
Csivike fejvesztve hazamenekül onnan, hisz máskor is így szokta –
Csuvika meg talán követi, ha van egy kis szerencsém.
Aha – csak azt felejtettem el, hogy Banyácskám igazi kis boszorkány !
Menekül ő a mászókáról, ha hozzá merek nyúlni, hogyne menekülne -
csak nem akkor, amikor direkt erre számítok !
Ő, aki máskor azt se tűri, hogy hozzáérjek a mászókához a jelenlétében,
most tökéletes nyugalomban asszisztálta végig a hidacska leszerelését,
fütyült az egészre, eszébe se jutott, hogy esetleg menekülni kéne.
Egyszerűen átnéztek rajtam a kis drágáim, mintha ott se lennék.
*
Több cseles és békés ötletem nem lévén, kénytelen voltam színt vallani
(bár szerintem tudták a madárkák addig is, hogy mire megy ki a játék) :
egy darabig még kérleltem őket, aztán kezdtem a mászókát a kalitka felé húzni.
Megtettem már máskor is, nem egyszer : sose lett belőle semmi baj –
hacsak az nem, hogy közvetlen közelből se voltak hajlandók hazavonulni.
Most azonban Csuvika lepottyant, mindjárt az első pillanatban.
Beesett a függöny alá, az erkélyajtó elé. (Csak bukóra volt nyitva.)
Csivi meg hazarepült ugyan, de nem ment be a kalitkába, ült a külső falán.
A mászókát elfordítottam a szekrény elé,
hogy nagyjából szabad legyen Csuvika ismerős útvonala,
és kezdtem terelgetni szegénykémet a kalitka sarka felé.
Ez végül sikerült is, bár útközben azért megpróbált a mászókán kikötni,
hiába állt az teljesen szokatlan helyen és szokatlan szögben.
Sikerült erről is lebeszélnem, és baj nélkül elérte a kötéllétráját,
amin szerencsésen föl is mászott, és engedelmesen besétált a helyére.
Egy-null a javamra – de hol volt még Csivike ?
Kissé riadtan és értetlenül ücsörgött a kedvenc trónusán, a kalitka oldalán -
és naná, hogy nem volt hajlandó bemászni az ajtón !
Visszarepült a szekrény tetejére, az ágaira.
Ez baj, mert magasan van, nem érem el –
de azért a papírkosár-vázát meg tudtam kocogtatni egy kicsit a feneke alatt.
Meg is ijedt, haza is menekült szegénykém – de bemenni most se ment be.
Adtam neki egy kis szünetet, helyére húztam a mászókát,
csak utána kezdtem újra könyörögni, hogy menjen szépen be az ajtón.
Csivike viszont megint elrepült : ezúttal a mászókára.
Most már kicsit mérgesebben parancsoltam rá, hogy tessék szépen hazamenni,
és meg is löktem picit a mászókát, hogy biztosan megértse, mit akarok.
Megértette – bár nagyon sajnáltam szegénykémet, hogy rá kellett ijesztenem.
További könyörgésre nem volt szükség : Csivike iszkolt befelé Csuvikához.
Így végül mégiscsak sikerült útnak erednem,
madárkáim pedig este még pótolták, amitől kora délután megfosztottam őket.
Legalábbis Csivike pótolta. Csuvika is készült rá, de aztán meggondolta magát.
Hogy mi ütött szegénykémbe, nem tudom.
Nézzétek csak :
*
Hasonló történt ma is, és majdnem tragikus vége lett,
ugyanis nem sok hiányzott hozzá, hogy rálépjek Csuvikára.
A kalitka reggeli rendbetételénél döntött úgy, hogy ő máris útra kél -
én viszont nem vettem észre : épp az asztalon rámoltam valamit.
Hallani meg nem hallottam a kis szárnyait, pedig ott álltam fél méterre tőle :
megint az történhetett, hogy rögtön a startnál lepottyant.
De pottyanni se pottyanhatott igazán, mert azt is hallottam volna.
Nem tudom, mit csinált, de egyszer csak ott volt a padlón.
Én meg éppen léptem egyet a kalitka felé.
Már lent volt a lábam, mikor megállt bennem az ütő :
akkor vettem észre Csuvikát, olyan két arasznyival arrébb.
Ha kicsit nagyobbat lépek vagy teszek még egy lépést... Jézusmária !
Most az egyszer tényleg velünk volt a Papagáj-Gondviselés -
én meg azóta se tértem teljesen magamhoz, pedig közben eltelt a nap.
Mi lesz így velünk, édes Istenem ?
Csuvika pici és potyog, én meg alig látok...
Pont ezért nem tartanék soha macskát
(pedig világéletemben macskára vágytam),
mert már nem tudnám megtanulni és megszokni,
hogy valaki bármikor a lábam alatt lehet.
Erre most itt van nekem egy sokkal kisebb,
a macskánál sokkal nehezebben észrevehető valaki,
aki szintén bármikor a lábam alatt lehet – és ha odakerül, meg is hal.
Abban már van gyakorlatom, hogy nagyon lassan, óvatosan nyissam a szobaajtót,
ha kintről jövök befelé, nehogy esetleg rányissam Csuvikára ;
azt se felejtem el, hogy alaposan körülnézzek a padlón, amikor bejövök -
ám azt még gyakorolnom kell (egyelőre csekély sikerrel),
hogy csoszogva közlekedjek idebent, és csoszogva is csak lassan.
Hisz nem kell ahhoz egy másodperc se, hogy ott legyen az utamban Csuvika,
aki egy fél pillanattal előbb még a mászókán vagy a kalitkán csücsült.
Mindenesetre Csuvika is megijedhetett ma, nem csak én
(pedig végül is nem volt veszélyben), ugyanis nem ment szegénykém sehova,
azonnal visszafordult a kötéllétrájához (még szinte ki se jött abból a sarokból,
hisz nagyjából az asztal sarkánál találkoztunk), és visszamászott a kalitkába.
Nem is jött ki később egész nap – igaz, Csivike se nagyon.
(Bár délután nem is jöhettek volna, mikor megint lámpát szereltem.)
Így most nem tudom, ezt a mai próbálkozást vehetem-e kirepülésnek -
azt viszont igen, hogy a június nagyon sikeres hónapja volt Csuvikának :
tíz napon repült ki (átlag minden harmadikon), összesen tizenkétszer.
Mert volt két olyan napja is, amikor kétszer is nekivágott a világnak.
Szegény kicsi drágaságom !
Szomorú, sőt tragédia, hogy örülnie kell havi tizenkét kirepülésnek -
neki, aki fénykorában naponta ötvenszer is kirepült,
folyton szélvihar volt a szobában a szárnyacskáitól.
Most meg arra kell ügyelnem, hogy rá ne lépjek...
Nem jól van ez a világ kitalálva, nagyon nem jól.
Csuvika leéli az életét imádott Csivikéje mellett,
aki nem hajlandó őt elfogadni párjának, hiába teszi ki a lelkét is érte -
és akkor még a röpképességét is elveszti élete delén, hogy ennyi öröme se maradjon.
Mivel érdemelte ki ez az ártatlan kismadár, hogy ilyen sorsot szánjon neki az Ég ?
*
(2017)
Lilcsicsi 2017.07.04. 17:47:48
Lámpa ügy:
Persze, nem az esztétika a fontos ebben az esetben, de hogy őszinte legyek, nekem az első otthon régen meglévő versenyző is tetszett, de persze az új fehér kis barát is nagyon csinos :) Remélem madárkáid is örömmel üdvözölték az új lakót. Nem tudom, nekem még sosem jutott eszembe, hogy Napsugit megvilágítsam, sőt, mivel piros a szeme, ezért érzékenyebb is mint mások, ezért esténként csak az asztali lámpámat, meg az ágy melletti olvasómat égetem, nehogy szegénykémet zavarja. Nem is tudom mikor égettem utoljára a plafonlámpát, nagyon ritkán szoktam, akkor is mindig előzetesen elnézést kérek Napsugimtól, aki akkor már egyébként alszik. Letakarni a kalitkát nem szoktam, mert tudom, hogy madaram reggel már kikészülne, ha nem kürtölhetné világgá a napi híreket, mondjuk úgy hajnali öt körül :)
Csuvika
Utolsó mondatodat idézve, én is rettentő igazságtalannak tartom ami ezzel a drágával történt. Azt sajnos nem lehet előre megszervezni, hogy a kislány akivel összekerül elfogadja őt és fordítva, de hogy a repülés lehetőségét is elvegyék tőle... Annyira szomorú!
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2017.07.04. 18:12:32
nálam most FIREFOX-ban épp nem lehet kommentelni.
Ha másnál is így van, ne higgye szándékosnak, hanem menjen át másik böngészőbe !
Ha megnézed a vendégkönyvet, Csirip,
láthatod, hogy mindenkinek a szürke lámpa tetszik legjobban.
Nekem is - de hiába, ha egyszer belelóg a madárkák repülési útvonalába.
Frászt kapnának tőle, nem hagyhatom azt fönt.
Más lett volna, ha eleve az van fönt és azt szokják meg - de hát nem így történt.
Ha világos lenne a szobánk, nekem se jutna eszembe a kalitkát megvilágítani.
Sajnos azonban a mi szobánk sötét (különösen nyáron), és legsötétebb pont a kalitka sarka.
Ha nem lenne ott világítás, a madárkák egész nap aludnának.
Még akkor is, ha csak a csillár ég.
A délutáni sziesztához szoktam nekik a csillárt fölkapcsolni
(akkor a kislámpák el vannak oltva) : tudják is rögtön, hogy itt a szunyóka ideje.
Ugyanis a csillár mellett is jó sötét a kalitka sarka.
Máshova meg nem tehetem a lakosztályukat, mert csak itt van hely,
továbbá ez az egyetlen huzatmentes sarok.
Illetve volna még egy, de az pont ugyanilyen sötét, plusz alattuk lenne a konvektor.
Télen megfőnének - meg nem is egészséges magokat dobálni a konvektorra, mikor működik. :-))
Úgyhogy nem lehet máshova rakni őket, csak ebbe a sötét sarokba.
Sajnos a fák elfogják a fényt előlünk (amit én nem bánok, de a madárkáknak rossz),
meg amúgy is elég kicsi az ablak (pedig erkélyajtó), a szoba méretéhez képest.
Csuvikára nincs mit mondanom - illetve már leírtam.
Borzasztóan sajnálom szegénykémet, hogy ilyen sors jutott neki.