Úgy tűnik, Csuvikának kissé más elképzelései vannak a gyászról, mint nekem.
Reggel fölkelni se volt kedvem, de azért persze megtettem, hisz muszáj -
ha másért nem, hát Csuvika kedvéért, aki nem tehet semmiről.
Még sehol se voltam, az ágyam is szanaszét, de Csuvikát már rendbe raktam :
kiszellőztettem, levettem róla az éjszakai takarót, letakarítottam a botokat,
fölszereltem az ajtóra a lépcsőket – vagyis átálltunk nappali üzemmódba.
Hogy ez megvolt, kimentem rágyújtani, ráérősen, hogy a madár már rendben van.
Még mindig félig kómában, azon méláztam, míg bagóztam,
hogy fölkelni is fölösleges volt, Csivi nélkül nincs értelme semminek,
mozdulni sincs kedvem, legszívesebben átaludnám ezt az egész rohadt életet.
Az viszont a nagy kesergés közben is feltűnt, hogy egyszer csak csönd lett.
Pedig amúgy egyáltalán nem volt csönd :
szegény kis árvám vidáman trillázott, mióta csak kinyitotta a szemét.
Miért hallgatott el hirtelen ? Csak neeeem ???
Csak de.
Bejöttem és kerestem Ő Uraságát, ám a kalitkában nem találtam senkit.
Hol vagy, Csuvika ? Hova tűntél, kismadaram ?
Csuvika pedig készségesen válaszolt, hogy megtaláljam biztosan.
Nem akartam hinni a szememnek . de a képeknek már muszáj hinnem.
*
*
Hát bizony.... gyászoló madárkám így képzeli el a gyászt :
röpködve és trillázva, mintha mi sem történt volna.
Hogy hogyan jutott föl pár perc alatt a mászóka tetejére, azt megint nem tudom.
De hogy ott volt, az kétségtelen – meg az is, hogy borzasztóan örült neki.
*
*
Vagy csak nekem akarta megmutatni és bebizonyítani,
hogy igenis van élet Csivike nélkül is -
és ha ő elbírja a gyászt az ötdekás kis lényével,
akkor egy ilyen hatalmas monstrum, mint én vagyok, csak ne hagyja el magát.
*
*
Akárhogy is, a feladat adva volt :
hogy mikor zuhanyoztam utoljára a kalitkát, azt le sem merem írni,
most pedig itt volt a ragyogó alkalom, amit vétek lett volna kihagyni.
Igaz, elfogadni is nagyon féltem, hisz nem tudhattam,
mennyi időre tervezi Csuvika a kint létet (abban se voltam biztos, hogy reggelizett),
és a frász tört ki még a gondolatra is,
hogy mi lesz, ha pont akkor akar majd hazamenni, amikor nincs hova.
Vagy mi lesz, ha Csivi nélkül megijed attól, hogy eltűnik a kalitka ?
És én leszek-e elég figyelmes ahhoz, hogy észrevegyem őt a vaksi szememmel,
ha netán pont a padlón grasszál, mikor én cipelem vissza a csöpögő ketrecet ?
*
*
De végül úgy találtam, hogy mindez csak kifogás :
Csuvika okos kismadár, nekem meg kötelességem észnél lenni -
gyerünk csak tüsténkedni, nem lamentálni, hogy miért is nem lehet !
Így aztán nekiálltam – csak úgy éhgyomorra,
mert nem akartam vesztegetni az időt, nehogy Csuvika meggondolja magát.
Pedig ez most rosszul jött ki, ugyanis tegnap nagyon keveset ettem, éhes voltam.
De annyi baj legyen : sejtettem, hogy belepusztulni nem fogok,
a kalitkára meg már réges-rég ráfér a zuhanyozás.
*
*
Nagyon igyekeztem : fél kettő körül kész is lettem, úgy nagyjából.
Annyira mindenképp, hogy Csuvika hazamehessen, ha akar.
Hogy akar-e, azt nem tudtam igazán eldönteni : úgy tűnt, hogy igen.
Odahúztam a mászókát a frissen mosdatott kalitka mellé,
de Csuvika nem mozdult, nem akart hazamenni mégsem.
Hát akkor legyen úgy : visszaszállítottam mászókástul az ablak elé.
De csak nem hagyott nyugodni a gondolat,
hogy a mászóka magasából túl nagyot fog pottyanni, ha mégis nekivág,
így tettem később még egy kísérletet, mielőtt enni kezdtem volna.
Gondoltam, csak nyugodtabban eszem, ha ő bent van a biztonságos ketrecben.
Ekkor már szófogadóan haza is ment szegénykém, de nem tűnt túl boldognak.
Mindenesetre rázártam az ajtót,
és megígértem, hogy csak addig kell raboskodnia, míg én eszem.
*
*
Így is lett.
Az ebédnek is késői reggelim után első dolgom volt nyitni a kalitka ajtaját,
magam pedig bevackolódtam a rekamié sarkába, olvasni.
Csuvika nemigen csiporgott, nem volt jó kedve.
Talán azt hitte szegénykém, hogy kötelező a szieszta idejét a kalitkában tölteni -
illetve alighanem bánta, hogy miért is fogadott szót, miért ment haza,
mikor reggel már olyan szerencsésen följutott a mászóka tetejére.
Búslakodott így vagy egy órácskát, aztán egyszer csak puff : kipottyant a padlóra.
Repülésről szó se volt (bár látni nem láttam, de hallottam) :
zuhant szegénykém, mint egy zsák krumpli vagy egy darab kő.
De oda se neki : csak én ijedtem meg, Csuvika nem.
Legalábbis pár pillanat múlva már láttam őt elszántan totyogni a mászóka felé.
Egy napon belül másodszor !
(Illetve látni csak most láttam, de totyogni nyilván másodszor totyogott.)
Sajnos, mire előkaptam a fényképezőgépet
(ráadásul nem is a videózáshoz valót, mert annak épp tele van a memóriája),
Csuvika már majdnem félúton volt fölfelé,
és aztán ott is ragadt, nem sokkal a cél előtt.
*
*
Jó sokáig vártam, hátha tovább indul – de hiába.
Valószínűleg zavarta őt, hogy filmezni szeretném, nem akart szerepelni.
Mit volt mit tenni : kimentem rágyújtani.
Tudtam, hogy mire bejövök, ő fönt lesz – és így is lett.
Azóta is ott csücsül, pedig már vacsoraidő van.
Most nem olyan vidám, mint délelőtt volt, de azért beszélget, ha bent vagyok.
Talán kezdi megérteni, hogy hiába küzdi föl magát a mászókára,
Csivikét ott se találja meg, mert ő már sehol sincs.
Vagy ki tudja.... nem tudom, Csuvika hogyan éli meg mindezt.
Tudok olyan hullámos hímecskét, aki kifejezetten kivirult és felszabadult,
amikor hosszú páros élet után, már nagyon idősen, özvegyen maradt.
Az én Csupikám viszont vigasztalhatatlan volt Csipikéje halála után.
Csuvika talán a kettő között viselkedik és érez :
egyelőre úgy tűnik, hogy nincs elkeseredve, legföljebb unatkozik.
*
*
Hát ennyi a mai nap hiteles története.
Csuvikánál megy tovább az élet, csak én nem tudok beletörődni abba, ami történt.
*
*
*
*
(2018)
*
*
druszika 2018.05.20. 20:26:09
Lehet, hogy szeretne Téged felvidítani azért mutatja, hogy milyen erős, bátor kis fickó. Van egy olyan érzésem, hogy most a közelségedre vágyik. Mindenesetre valami megváltozott a viselkedésében, vagy nagyon hiányolja Csivikét, vagy megpróbálja pótolni. Elképzelhető, hogy idővel ki fog derülni.
Lehet, hogy el sem fogod hinni, de engem is nagyon megviselt Csivike hirtelen halála. Folyton az eszemben van, hogy mi baja lehetett, mi történhetett vele. Még éjjel is Róla gondolkozom alvás helyett. Tudom, hogy hiába próbálnálak vigasztalni, sajnos lehetetlen enyhíteni a Te nagy fájdalmadat, ami a napok múltával csak még rosszabb lesz, nem hogy jobb lenne. Én nagyon megértem és átélem ezt a lelkiállapotot.
Vigyázz most már Csuvikára, foglalkozz vele, hátha az segít egy kicsit a nagy bánatban.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2018.05.21. 18:41:53
A vendégkönyvbe már korábban firkáltam ezt-azt.
A tegnapi mese vége az lett, hogy mivel nem álltam föl pont fél hatkor
(akkor már nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy befejezzem a bejegyzést),
Csuvika megsértődött, és pár perc múlva nekivágott egyedül a hazafelé útnak.
Jó nagyot puffant megint szegénykém, de csak úgy a szoba közepén, tehát valamennyit mégiscsak repült.
Én ennek borzasztóan örültem, ő azonban nem volt megelégedve :
elbizonytalanodott, meggondolta magát, és visszamászott a mászókára.
Szörnyen sajnáltam : az új székem zavarhatta meg, nem tudott tájékozódni.
Természetesen rögtön odahúztam a mászókát a kalitka mellé, és némi vacillálás után haza is ment.
Este megint támadt köztünk egy félreértés : éppen zabot evett a kezemből,
amikor azt láttam, hogy az itató peremén egyszerre négy hangya is grasszál.
Ez akkora fogás, amit semmiképp nem akartam elszalasztani : elnézést kértem Csuvikától,
letettem a zabos edényt, és szaladtam kifelé az itatóval, hogy a lefolyóba mossam a hangyákat.
Ez sikerült is – Csuvika viszont vérig sértődött, nem volt hajlandó folytatni a vacsorát.
Irtó édes, amikor így megsértődik, de borzasztóan sajnáltam megint.
Aztán késő este meg még jobban...
Újabb változást kell tudomásul vennie szegénykémnek :
a hangyaveszély miatt őszig megszüntettem a “főkölest”, a hatalmas kölesfürtöt,
amit szintén esténként szoktam cserélgetni, de nem veszem le reggel, mint az éjszakai köleseket,
hanem egész nap ott díszeleg, hogy nassolhasson belőle, aki akar.
Hát most ez eltűnt, úgy kábé októberig : gyanítom ugyanis, hogy abban bujkáltak a hangyák.
Most csak éjszakára kap Csuvika egy fürtöt a kakasülő mellé, amit aztán reggel azonnal ki is dobok.
Így most már csak elalvás előtt és ébredés után ehet kölest szegénykém, pedig imádja.
(Amúgy nem nagy baj, mert állítólag a fürtös köles nagyon hízlal.)
Borzasztóan sajnálom, hogy újabb csapást kellett rámérnem, de hát nincs mit tenni :
a hangyákkal úgy húsz éve küzd az egész ház, sőt az egész lakótelep.
Leéltem itt negyven évet úgy, hogy sose láttunk hangyát -
aztán egyszer csak felbukkantak, és azóta lehetetlen megszabadulni tőlük, bármit csinálunk.
Úgyhogy nyáron nem lesz köles állandó használatra,
sőt az almával is nagyon csínján kell bánni, mert arra aztán végképp felsorakoznak a hangyák.
Nem mintha a többi magocska nem lenne elég csábító, de úgy látom
(ha jól látom), hogy az etetők még nem lettek fölfedezve az idén.
Egyetlen évre emlékszem csak (még Csipikéék idejéből), mikor az etetőkben is voltak hangyák.
Csuvika ma elég szótlan és rosszkedvű – de talán azt érzi szegény, hogy én se vagyok jól.
Rettenetesen félek a holnapi naptól – pedig hát már olyan mindegy.
Szerintem most jön ki rajtam ez az egész szörnyűség, és most kezdek belebetegedni.
Én nem vagyok sírós fajta, szinte sose szoktam sírni – de lehet, hogy úgy jobb lenne.
Szép fegyelmezetten belebetegszem a feszültségbe, ami másképp nem tud kijönni belőlem.
De valami majd csak lesz...
Tudom : mások elveszítik férjüket, feleségüket, gyereküket, kezüket, lábukat,
mégis talpon maradnak valahogy – én meg csak egy kismadarat veszítettem el.
De mit csináljak, ha ez a kismadár volt a mindenem ?
druszika 2018.05.21. 20:44:41
Sajnos nagyon nehéz nap előtt állsz (írtam erről a Vendégkönyvben)
Nem vagyok én sem sírós fajta, csak ha állatkákról van szó, (pl. magam miatt soha nem tudnék sírni). Ez a tehetetlenség miatti feszültség a legrosszabb érzés ami ilyenkor az embert kínozza.
Mindenkinek a saját vesztesége fáj és egy kismadár halála is nagy veszteség annak aki szerette.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2018.05.22. 20:39:32
Leírtam a vendégkünyvben - bár túl sok mesélnivaló nincs rajta.
Azt ott elfelejtettem mondani, hogy köszönöm a felajánlást, de ez így volt jó :
az unokaöcsém is fölajánlotta, hogy elvisz kocsival, bármikor, mert egész nap ráér -
de tőle se fogadtam el.
Ezt az utat egyedül kellett elintéznem : tartoztam annyival Csivikének,
hogy amikor megyek érte, illetve hozom haza, ne beszélgessek senkivel, csak vele.
Jó volt ez így.